Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-22 / 94. szám

19S3. április 22., péntek Munkásmozgalmi emlékhelyeink gyűjteménye Mini n fecskék, tjfjf m. © rakortok fel egymós mellé a nagyszünetben « miskolci közgazdasági szak. középiskola diákjai a folyo­sói karfa mellett. Könyv a kézben — alighanem nehéz óra következik de ez ne tévesszen meg senkit. Az aula nyüzsgő forgatagára is remek kilátás nyílik innen. Fotó: Laczó József ' Az elmúlt ér végén egy sikertelen rendezvény után szomorkás hangulatban ül­dögéltek a szervezők. A me­gyei cég képviselője aztán előállt a „vigasszal”: majd ha megkapja a fegyelmit, akkor nem felejti el to­vábbadni „lefelé” ... i Ez a szituáció ötlött fel ! bennem, amikor Mezőköves- i den, a városi tanács vb mű­velődésügyi osztályának ve­zetőjével beszélgetve ezeket jegyezhettem papírra: — Van ebben a csapat­ban összetartás (az osztály dolgozóiról van szó), s a ve­zetési stílusomhoz hozzátar­i tozik, hogy ha letolnak va- í tárni ért, azt nem hárítom át ! «lesen a munkatársaimra. i Arról váltottunk szót Mó­rtíz Miklós osztályvezetővel, hogy egy város életében mit jelent közművelődésről be- sséhM, milyenek a kapcsola­tok, s az irányításban dol­gosó vezető miben látja te­endőjét? — Nincs nap, hogy Pe ta­lálkoznánk írásban és szó­ban a fogalommal: közmű­velődés ... Általában mond­jak, sok esetben tálán nem is ugyanazt értve rajta. Ott mire gondol, ha azt mondom: közművelődési Esetleg sem­leges ... — Nem semleges számom­ra. Itt azt gondolom a köz­művelődésről, bogy az azok­nak a reálisan meglevő kul­turális igényeknek a kielé­gítését jelenti, amik a város lakossága részéről megvan­nak. — Mennyire ismertek ezek | az igények? — Nem eléggé. Az volna az álmom: rendelkezzünk egyszer olyan adatbankkal, amely megfelelő választ tud­| na adni arra a kérdésre: milyen művelődési igényei vannak a városban élőknek? Hogy tudjuk végre egyszer, mit kell adni! Az á gon­dom: sokszor sötétben ha­dakozunk; az intézmények szervezik a programokat, de ott lóg a kérdőjel: amit ad­ni akarnak, az vajon meny­nyire kell az embereknek? — Jelzések azért bizonyá­ra „felfoghatók”... — Az a szerencse, hogy egyre jobban megnyilatkoz­nak az üzemek, vállalatok, szövetkezetek. Maguk is ak­tívak, kiállításokat rendez­nek, műsorokat, s ezek igényfelkeltőek lehetnek. Sajnos nemegyszer mi is utólag értesülünk ezekről, vagyis a koordinációba:? előbbre kell lépnünk. Az igé­nyek megismerésére az alap­vető lépések megvannak. A művelődési központ minden évben kiküldi a felmérőla­pokat. Csak még az az is­meretünk hiányzik, hogy az ezekre adott válaszok való­ban közösségi igényt jelez­nek, vagy például az van, hogy egy szocialista brigád­vezető a maga érdeklődésé­nek megfelelően válaszol... — Az utóbbi években egy­re többet lehetett hallani a müvelödésiotthon-hálózat te­vékenységrendszerének meg­újításáról; a kísérletekről. „Nyitott házról”, „előtérkí- sérletröV. Mi a véleménye erről? — Két évvel ezelőtt mi is 1 részt vettünk a megye nép­művelőinek tapasztalatszerző kőrútján. Utána bele is fog­i tunk, de azt hiszem, nem gondoltuk át teljesen a lé­nyegét a kísérleteknek. Mert nem elég hinni, hogy ha azt mondjuk: „nyitott ház” — akkor jönnek is az emberek; kevés az, ha kiteszünk az előtérbe három plakátot és el van kalapálva ... Kedveltté kell tenni az intézményt, hogy aki akar, oda menjen, és jól érezze magát, igényel­je a szolgáltatásokat. Én úgy látom, mindkét Intézmé­nyünk képes újat adni a vá­ros lakosságának. A meglevő hagyományos formák mellett jobban kell figyelni, mivel foglalkoznak az emberek. Ha a fóliázás „megy”, vagy fel­lendül a kisállattenyésztés, akkor ezeket be kell építeni a közművelődési tevékeny­ségrendszerbe. Egyébként a munkakultúrához kapcsoló­dó területeken megvan a megfelelő kezdeményezés; a szakmai ismeretek nyújtásá­ban is. Az általános művelt­ségben nehezebb a dolog, ott a saját belátás dominál, dönt a részvételben. — Sokszor panaszkodtak már népművelők, hogy az intézményi munka megítélé­sekor a statisztikai rovatok­ba „begyömöszölhető” ren­dezvények alapján ítélik meg a munkájukat. A sok apró lépésből összeálló „nyitás“ nem értékelődik. Mezőköves­den mi a helyzet? — Nyugodtam mcmdhnbom, hogy a nagy hagyományú rendezvényeket igényelve és kérve is, a művelődési köz­pont tevékenységében a mindennapi aprómunkát ér­tékeljük. Ax a fokmérője a működésnek, hogy milyen kapcsolatot alakítottak az üzemekkel, a nagyobb közös­ségekkel, hogyan tudják tár- sadalmasítani tevékenységü­ket? Tehát nem a statiszti­ka a döntő __ t i, vezetésről — Ehhez persze az kell, hogy az irányításban dolgo­zók tudjanak arról, mi „megy" a művelődési köz­pontban? ... — Mezőkövesd speciális te­rület. Ritkán múlik el nap, hogy ne volnék olt az intéz­ményben, és nem azért, mert arra megyek haza ... Munka­társaim szintén gyakori ven­dégek, és sokszor nem ven­dégek meg „irányítók”, ha­nem cselekvő részesei a munkának. — Tíz éve osztályvezető Mezőkövesden, még nincs harminchat éves, idén meg­kapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Nyilván jól érzi itt magát__ — Már említettem, hogy az osztályon nagyon jó csapat van, egy-egy kézmozdulatból értjük egymást. Amikor 1973. június 16-án idekerültem, különösképpen nem tudtam, mi a dolga az osztályvezető­nek. Korábban zárt intéz­ményben dolgoztam, kollé­giumi nevelőtanárként. Az­tán „kinyílt” a város; óvo­dák, iskolák, könyvtár, mű­velődés központ, múzeum, kollégiumok működésével ke­rültem ' hivatali kapcsolatba. Alapvető feladatnak tartot­tam, hogy ismertek legyünk a város életében; ismerked­ni — é* megismertetni ma­gunkat, ez volt a céh Ehhez mozogni kellett és kell, részt vállalni a közéletben. Nagy pozitívum, bogy a gazdálko­dó egységekkel is olyan kapcsolatot építettünk, hogy nem muszáj bemutatkozni, ha bemegyünk. Azt mond­ják: „Ölj le...”. És egy na­gyon fontos tényező járul hozzá még a jó közérzethez: Mezőkövesden a vezetésben stabilitás van, s általában is a stabilitás a jellemző. Itt jól érezheti magát az em­ber ... Ténagy József Hol volt a nógrádi bá­nyászellenállók főhadiszállása a német megszállás idején? Melyik házban működött Székesfehérvár ostroma alatt az a rádióadó, amelyről az Alba Regia című film ké­szült? Hol lakott Petőfi csa­ládjával 1849-ben és merre- felé bujdokolt Táncsics a szabadságharc bukása után ? Mindez olyan történelmi esemény, amely egy-egy épü­lethez, házhoz, utcához, köz­területhez fűződik. Ma már a legtöbb helyen márvány- tábla örökíti meg az ott tör­téntek emlékét, az arra já­rók meg-megáltnak egy perc­re, elolvassák a szöveget, ta­lán el is gondolkoznak raj­ta. Ám — valljuk be — ke­vesen vannak országszerte, akik kapásból tudnának vá­laszolni akárcsak a beveze­tőben feltett kérdésekre is. Elkoptatott a szó, mégis igaz: mulasztást, sok évtize­des mulasztást pótolnak az­zal a munkával, amely mos­tanában — s ezen az 1980-as évek értendők — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum irányításával folyik. Nagy fel­adatra vállalkoztak a szak­emberek: elkészítik a ma­gyar történelmi emlékhelyek kataszterét. Hogy ez mekkora manka, a résztvevők névsora is ma­tatja: részt vesz a kataszter elkészítésében a Munkás- mozgalmi Múzeumon kívül a Hazafias Népfront, a Műve­lődési Minisztérium, a Párt- történeti Intézet, az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség, a Partizán Szövetség, a Törté­nettudományi és a Hadtör­téneti Intézet — s még nem szóltunk a megyei levéltá­rakról, Béwmolaü, párt- vdúnnnokiA. A Kata. kSf sem teljes. Nem utolsósorban azért, mert a nagy munkában min­denkitől szívesen várják és fogadják a segítséget. Meg­történhet — és volt már rá példa —, hogy városok, köz­ségek lokálpatriótái olyan helybeli nevezetes helyről tudnak, amely mindeddig el­kerülte a tudomány művelői­nek figyelmét. Pedig talán ott is helye lenne egy em­léktáblának ... A kataszter elkészítése ugyanis két részből áll. Egy­részt azokat a helyeket tér­képezik fel, amelyeket mér megjelöltek. Kartonra kerül minden emléktábla, szobor és emlékmű, amelyet 1832 és 1962 között történt esemény vagy ekkor élt nagy szemé­lyiség emlékére avattak. Ki­vételt képeznek — az utca­táblák. Köztudott ugyanis, hogy sok helyen neveztek el utcát nagy személyiségekről, bár az illetőnek személyes kapcsolata nem volt azzal a várossal, vagy községgel. Bu­dapesten pedig éppen nem ritka, hogy az itt élt nagy államférfi, író vagy tudós egykori lakásától távoli ke­rületben neveztek el róla ut­cát, s ott mindjárt emléktáb­lát is elhelyeztek. Az idén lezárják a katasz­tert, az addig méltó helyükre kerülő emléktáblák, szobrok még belekerülnek. Mégpedig nem csupán a hely. A kar­tonokon szerepel majd a tör­ténelmi esemény rövid leírá­sa, a kiemelkedő személyiség működésének ismertetése, az emléktábla vagy szobor, em­lékmű felállításának időpont­ja, a létesítő, a tervező, a ki­vitelező és a fenntartó ne­ve. Ugyancsak a kartonra kerül az emlékmű fényképe, valamint az emléktábla vagy szobortalapzat felirata, építé­szeti leírása és a mindeze­ket ismertető bibliográfia. Ennyiből is kiderül, hogy nem csekély munka a ka­taszter elkészítése. Pedig — talán ez a könnyebbik része A nehezebb a másik fele: azoknak a nevezetes helyek­nek a felderítése, amelyeket mindeddig nem jelöltek meg. A közelmúlt — talán a leg­utóbbi fél évszázad — ese­ményeit sok helyen még élő tanúk őrzik, őket, illetve többnyire pártarchívumokban őrzött visszaemlékezéseiket is igénybe veszik a helybeli munkásmozgalmi, antifasisz­ta, ellenállási emlékhelyek felderítéséhez. Minél tovább mennek visz- sza a múltba, annál nehezebb a történelmi emlékhelyek, a haladó személyiségekkel kap­csolatban volt épületek meg­jelölése. Annál is inkább, mert a városok rekonstruk­ciói, a régi épületek bontá­sai során számos olyan ház tűnt el, amelyről kevesen tudták (vagy valamilyen úton-módon utólag derült ki), hogy az öreg falak nagy ese­mények tanúi voltak egykor. (Petőfi életének például szá­mos mozzanata szerepel majd a kataszterben, de a nagy forradalma r-köl tő olyan sok helyen járt, hogy bizonyos: még mindig akad felderítet­len epizódja vándorlásainak.. Tűi a pontos kataszteren — a nagyközönség is gyakorlati hasznát látja majd ennek az egész országra kiterjedő mun­kának. A tervek szerint 1985. április 4-re jelenik meg a gyűjtés eredménye egy kö­tetben. A budapesti emlékhe­lyek részletes felsorolása ve­zeti be a könyvet, kerületen­ként található meg itt min­den, a fővárosban megjelölt épület, illetve szobor és em­lékmű, ami az 1832 óta le­zajlott történelmi események, illetve az azóta működött ha­ladó személyiségek emlékét őrzi. ABC-sorrendben követik a fővárost a megyék, ugyan­csak részletesen bemutatva az emlékhelyeket, akár a me­gyeszékhelyen, akár valame­lyik kisközségben találhatók. A kötetben 200 fénykép és több részletes térkép kap he­lyet, arányosan elosztva Bu­dapest és a 19 megye között. Függelék egészíti ki a kö­tetet Itt azokat a magyar történelmi emlékhelyeiket is­mertetik, amelyek Magyaror­szág jelenlegi határain kívül vannak. Évek óta tart a gyűjtő­munka, elsősorban a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum­ban, de részt vesznek benne más könyvtárak, levéltárak, intézmények is. És — nem utolsósorban — a fiatalok. Két évvel ezelőtt a KISZ pá­lyázatot hirdetett középisko­lások számára, s a pálya­munkákban sok olyan, való­ban megörökítésre érdemes helyről számoltak be, ame­lyekről addig a szakemberek sem tudtak. S ilyen házak, terek, köz­épületeik vagy akár tanyák — bizonyára még mindig vannak. Résztvevők, szemta­núk továbbra is jelentkezhet­nek minden, a gyűjtésbe be­vont intézménynél. Hiszen saját történelmünkről van szó, s arról lehet sokat tud­ni — de sohasem eleget Várkonyi Endre Az aranyeső sárgáját las­san elnyomja a zöld. A krumplit talán nem régen ültethették el a veteményes­kertben, mert a gödröket még nem egyengette síkra se az eső, se a szél. Akit keresünk, Erdős Ká- rolyné, Cserépfalu könyvtá­rosa. Itt a faluban gyere­keknek Gyöngyike néni, a hasonló kordáknak Gyöngyi­ke. Talán a délutáni beszél­getést vágtuk ketté, az is le­het, hogy á ház körüli teen­dők halasztódtak az estébe. Szabadkoznánk, hogy nem tudtuk a nyitvatartás idejét, de meg akartuk nézni a könyvtárat. Magyarázkod­nánk, de nem hagyja. Veszi mindjárt a kulcsot. — mond­ja —, különben is szívesen megy fel mindig, az iskolá­sokkal is úgy egyezkedtek; ha kell, hát szólnak. A gye­rekek az iskolával ezért azután többnyire olyan na­pokon járnak a foglalkozá­sokra, amikor nincs hivatalos nyitvatartás. Nyugodtan tart­hatják az órát, neki meg nem kell bezárnia az ajtót a könyvért bekopogok előtt. Ki­telik az idejéből, annál meg nincs szörnyűbb dolog, mint az előtt zárni az ajtót, aki olvasnivalóért jött. Akár fel­nőtt, akár gyerek — ne vár­jon. Kézben már a kulcs, sétá­lunk a napsütötte cserépfa­lui utcám a könyvtár felé. Akinek kenyere a könyv... — Itt születtem, ebben a házban — mondja, pillanat­ra megállva. Megtorpanása azóta is előttem van, talán azért, mert akkor már túl voltam a kér­désen, hogy a földművesek ivadékából hogyan is lett könyvtáros? „Hát úgy, mondta akkor, hogy addig kértem, hadd lehessek könyv­táros, amíg egyszer megkö­nyörültek rajtam. Elköltözött a faluból az akkori könyv­táros, s mert rajtam kívül senki sem akarta, idead­ták ..De hát miért akar­ta? — makacskodtam. S amit akkor nem tettem hoz­zá, csak hozzágondoltam; ritka dolog, hogy a néhány száz forintos tiszteletdíjas könyvtárosságért jelentkez­zen újra meg újra valaki. — Miért? Mert szeretem a könyveket, mert szeretek ol­vasni. Csak ennyi. Nagyapám a biblián kívül legfeljebb a Függetlenséget olvasta. Igaz, az ő korában az is nagy do­log volt, hogy egy földmű­ves újságot járasson. A "ám — aki belém ültette a köny­vek tiszteletét és szeretetét —, már igazi olvasó volt. Ta. Ián csak ha hárman voltak a faluban, akik könyveket vettek. Ö a történelmi tár­gyú könyveket szerette, azo­kat bújta esténként, ha meg­tért a földről. Azt hiszem, akkor ivódott belém, hogy nem teljes a nap, ha nem olvastunk. — A maiak? — Nem szegény ez a fa­lu. Igaz, megdolgozik érte keményen. De sokan azt mondják, ezért nem érnek rá olvasni... Ezt nem tu­dom megérteni, mint aho­gyan azt sem, amikor bejött az egyik kislány. Nézegette a könyveket, leült olvasgatni. Beírjalak? — kérdeztem, mert láttam, hogy jól érzi magát. Ne tessék — szinte megrémült. — Kikapok az anyukámtól. Azóta is rág bennem ez a mondat; mert úgy gondolom, a szülőnek in­kább örülnie kellene annak, ha szívesen olvas a gyere­ke. Ne higgye, hogy minden­ki ilyen. Sokan vásárolnak, gyűjtenek is könyvet, azt hiszem, az olvasói létszámon sincs szégyellni valónk. Most írtam be a 263-at. Felnőttek, gyerekek vegyesen. A gyere­kek különben is szinte már sorakoznak az ajtóban a hét­fői és a pénteki nyitás ide­jén; beülnek, játszanak, ol­vasnak. Beveszik magukat a könyvtárba, Igaz, néha a sak­kon kívül semmihez sem nyúlnak, de nem is az a fon­tos néha, hogy csendben, il­ledelmesen olvasgassanak, hanem hogy érezzék, a könyvtárban otthon lehet lenni. Jó otthon lenni. A fel­nőttek meg úgysem nagyon ülnek le, csak jönnek és mennek, leteszik, amit kiol­vastak, viszik, amit csak ki fognak olvasni. — És mit visznek? — Nem tudom, másutt hogy van ez, nálunk a szépiroda­lomnak van keletje, a szak- irodalomnak, az ismeretter­jesztőnek kevésbé. Akik azt is olvasnak, többnyire meg­veszik maguknak. Ha van ház, ahol nincs könyv, az bizony kevés van. A házi­könyvtár már nem kurió­zum, mint az apámé volt. Persze vannak kivételek. Van egy olvasóm, aki min­dent elolvas, ami a második világháborúról szól. Regényt, visszaemlékezést, történelmi tanulmányt. Pedig be sincs iratkozva, a lánya hozza-vi- szl neki a könyveket. Ilyen­kor néha nehéz a szívem. Mert ehhez véges egy kis könyvtár állománya. A múlt­kor Is üres kézzel engedtem haza a lányát, mindegyik könyvjegyen rajta volt az ol­vasójegyének a száma, ami belevág az érdeklődésébe. Ha vásárolok, persze eszem­be jut. És szeretném megpró­bálni, hogy mást is olvasson el. Már régen bent vagyunk a könyvtárban, amely valaha egészen más célra épült. Templomnak — de annak so­hase szolgált. A belső helyi­ségnek sajátos hangulata van — s a könyvek már roska- dásig nyomják a polcokat. Apróbb javítások, egy sző­nyeg talán ráférne — no és a külső, bejárati ajtót ts rendbe kellene hozni — de azért érezni: a „gazda” sze­reti a könyvtárat. így igyek­szik rendben tartani, hogy maga is jól érezze magát ben­ne. A nyitott ajtón beles egy gyerek — azután bebátorko­dik. Csalódott, hogy most nem lehet maradni. — Gyöngyike néni? Ki az igazi olvasó? — Ki az igazi? Talán az, akinek úgy kenyere a könyv, hogy nem érzi teljesnek, be­fejezettnek a napot, ha nem olvas legalább néhány ol­dalt. Ügy gondolom az, aki nem akkor olvas, amikor kedve szottyan, hanem napra nap, mert örömöt talál ben­ne. Csutorás Annamária

Next

/
Oldalképek
Tartalom