Észak-Magyarország, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-24 / 70. szám
ESZAK-MÄGYARORSZAG 4 1983, március 24., csütörtök egnőtt, sőt tovább növekszik az érdeklődés a társadalomtudományok iránt. Ez lehetne a rövid sommázata annak a jelentésnek, amelyet a társa- dalomvudományi ismeret- terjesztés helyzetéről fogalmazott meg a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Borsod megyei elnöksége legutóbbi ülésén. Nemcsak az érdeklődés nőtt persze, hanem az igényesség is, azaz korántsem mindegy ma már, hogy milyen társadalomtudományi kérdésekről és milyen színvonalon hangzanak el az előadások. Érdemes persze tovább is gondolni ennek különböző ver tületeit; a politikai eseményekben való tájékozódás igénye mellett fokozódik — tovább fokozódik — az érdeklődés a közgazdaság kérdései iránt, de szívesen veszik az emberek a tájjellegű, tehát egy-egy lakóterület, körzet történelmi, irodalmi múltjával kapcsolatos ismeretterjesztést is. Ez a megnövekedett érdeklődés persze nem véletlen, hiszen az elmúlt öt esztendőben a tudományos ismeretterjesztésre, s ezen belül a társadalomtudományi ismeretterjesztésre nagy felelősséggel járó feladatok hárultak. A világgazdaságban végbement korszakváltás, a világpolitikában végbement kedvezőtlen változások egy sor kérdés újragondolását, korszerű megválaszolását igénylik. S ez az igény nemcsak a szakemberekre, hanem a társadalom széles rétegeire jellemző. A tömegkommunikáció „jóvoltából” a világpolitika eseményei szinte velünk együtt élnek otthonunkban, foglalkoztatják az embereket. Nem véletlen, hogy a TIT „Első kézből” sorozata előadásainak mindig igen nagy a hallgatósága. De folytathatnánk a konkretizálás sorát; épp a gazdasági feladatok fordították a figyelmet arra, hogy kevés az idegen nyelvet nemcsak turistafokon beszélő szakember, holott a technikai fejlődés elengedhetetlenül támaszkodik az idegen nyelven való tájékozódás képességére. A szocialista társadalom építésének előrehaladásával pedig óhatatlanul szükséges az is, ibogy ideológiailag is alátámasszuk a szocializmus építésének gyakorlati és mindennapi feladatait, s tudatosítsuk is ezeket. A gazdaság jelentőségét nem csorbítva, ma egyre inkább tudatos a felismerés; a társadalomtudományok jelentősége nem csökken, sőt a társadalmi kérdésekre adott válaszaink kedvezően befolyásolhatják a gazdasági fejlődést is. Éppen ezért tartotta igen fontosnak a TIT megyei elnöksége, hogy megfogalmazza : a társadalomtudományi ismeretterjesztésben változatlanul a friss, gyors reagálásokra, a folyamatos és korszerű gondolatcserére van szükség. Adott esetben ennek megvalósítása nem köny- nyű, hiszen az üzemi, vállalati ismeretterjesztésben, a témaválasztásban a megrendelőé a döntő szó. Ezért fontos, hogy a szakosztályok propagandatevékenysége több legyen reklámeszközöknél, tehát egy-egy plakát, füzet kiadásánál. Az azonban érezhető, hogy a gazdasági feladatok súlya nem szorította háttérbe a társadalomtudományok iránti fogékonyságot; az üzemi ismeretterjesztésben, a legkülönbözőbb fórumokon, nagyon sok ilyen jellegű kérdésről esik szó. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bírnak az üzemi és a helyi TIT-csoportok is, segítik az aktuális társadalmi, tudományos kérdések iránti igény felkeltését, s ezzel mintegy mozgósítanak is gazdasági gondjaink megoldására. Persze nem hallgatható el annak veszélye, hogy a helyi csoportok érdeklődése, összetétele esetleg deformálhatja áz ismeretterjesztés arányait. A köztudatban ugyanis ma inkább csak elméleti, mintsem gyakorlati szinten él az, hogy a művelődés, a kultúra — s tágabb értelemben ide tartozik az ismeretterjesztés is, s vele a társadalomtudományi ismeretterjesztés — nem luxus, hanem gazdasági, társadalmi fejlődésünk szerves alkotóeleme. A társadalomtudományok jelenléte a megyei ismeretterjesztésben jelentős. Színvonala is jó. Hatásának fokozásához azonban két dolog elengedhetetlenül szükséges. Az egyik az ismeretterjesztés technikai feltételeinek további javítása. A másik, ami még talán ennél is fontosabb, hogy az ismeretterjesztők belső módszertani megújulása együtt járjon egy tudományos műhelymunkával. Azaz alkotó, vitára kész társadalomtudományi ismeretterjesztést kell erősíteni! Csutorás Annamária Filmlevé! Szakácsi Sándor, a filmbeli rendező alakítója. Hatásvadászok Első játékfilmjével jelentkezik Szurdi Miklós, s nem nehéz megjósolni, hogy az elkövetkező napokban és hetekben filmje beszédtéma lesz, s ■ hihetőleg igen sokan fogják megnézni. A lélektani dráma és a helyzetvígjáték • nagyon jó ötvözete ez. a Hatásvadászok címmel jelentkező film, ámely — úgy érzem — hiánypótló napjaink magyar filmkínálatában. A nézők döntő többsége szereti a színház belső életét látni, a művészek rivaldán túli élete közérdeklődés előterében álló téma, a művészek egymás közötti kapcsolatairól, magánéletéről sokféle pletyka, híresztelés szállong, szerelmékről, intim kapcsolatokról tudnak bennfentesek, vagy magukat annak vallók. Minderről ez a film igen színesen, sokrétűen szók Igaz értéke azonban nem ebben rejlik, hanem abban a lélektani drámai vonulatában, amelyben igen markánsan tudja megmutatni, hogy egy olyan közösség, amely látszólag elkedvetlenedett, egymásra acsarkodón n féltékeny, vagy jó esetben közömbös emberekből áll, miként tud odaállni egy jó ügy mellé, s ha lassan is, miként válhat annak hívévé. S ha már szomorúan bebizonyosodik, hogy a lelkesedés hiábavaló, a tiszta lélekkel végzett munka, az odaállás hiányzik az embereknek. Mindez így nehezen érthető. Anélkül, hogy a történet fordulatainak izgalmát csökkenteni akarnám, mégis vázolnom kell valamit a film meséjéből. Egy vidéki színház kín-keserves, unott próbákkal készül a Három a kislány bemutatójára. Nem nagyon lelkesednek érte, hiányoznak is megfelelő énekes-erők, a társulat éli a maga életét pletykák, intrikák, többoldalú szerelmek között, amikor híre jön, hogy a Kossuth-díjas író, áld kórházban fekszik súlyos betegen, hozzájuk készül, mert egy korábban benyújtott és ;i francia forradalomról szóló drámájáról úgy tudja, azt a színház már próbálja, holott el sem fogadták, csak-betegségére való tekintettel senki sem mondta meg neki. A halál előtt álló tekintélyes író érkezése roppant kavarodást okoz, s a helyzetet mentendő a rendező sebtiben próbálni kezdi a soha bemutatni nem szánt drámát. Folynak az álpróbák, az író elégedett, de tovább marad, mint tervezték, folytatni kell a próbákat, s lassan a társulat úgy dolgozik, mintha valóban be is mutatnák a darabot, ám az író- meghal, s folynak tovább az operett előkészületei. A vidéki színház belső életéről kapott kép talán túlzottan is igyekszik azoknak kedvébe járni, akik pletykaéhesen fülelnek a színészházak tájaira. Ebben a filmbeli színészházban túlzott sűrített- ségben van jelen minden, amit ilyen házak életéről hallani. Sok a filmben az atelier-hu- mor is, azaz igen sok a belső színházi életre való utalás, amit elsősorban a bennfentesek fogadnak értő derűvel, de hihető, hogy sokan ismerik ezt az életet. A rendező mindenesetre épít a nézők színházismereteire. A színház sok derűvel és solc-sok iróniával ábrázolt belső .világa, jó ízléssel megjelenített szerelmi kapcsolatok, igen sok humor az egyik oldalon, a másikon meg a ko- morabb valóság: az író darabját senki sem akarta bemutatásra elfogadni, a helyi tanácsi és más szervek illetékes képviselői is utólag ismerik fel, hogy be kellett volna mutatni, most minden felelősség a rendező, Horkai Ádám nyakába szakad, s ő kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt. Emberi, vezetői kicsinyességek lep- leződnek le, vacogások és félelmek tárulnak fel, mindenki igyekszik a kezét mosni, csak az idős, beteg író szemléli bölcs derűvel az egészet, mintha nem látna át az álpróbák paiyamkinfalán. Szurdi kitűnő játékmesternek, kitűnő színészvezetőnek bizonyult első filmjével. Ö írta a forgatókönyvet is — Verebes István volt a -konzultánsa —, s ebben is a színházi belső élet nagyszerű ismerőjének bizonyult. De talán saját ötleteivel nem mert, vagy nem is akart szakítani, túl sok epizódot zsúfolt össze, itt-ott a színészházi élet már valami „mucsai dglcse vitát” idéz, ám ellensúlyozza ezt ennek a színészházi éleinek számos ötletes epizódja — pl. az éjszakai szereptanulás a folyosón —, a sok-sok hangos derűt keltő helyzetkomikum. Ami pedig a film másik, drámai vonulatát illeti, nagyon valós helyzetet, sokfelől és sok módon ismert szituációt hoz nézőközeibe: a csak tanácsadással beavatkozó, ám parancsoló felsőbbség — színházigazgató, tanácsi illetékes — pilátusi kézmosását. A film legfőbb szereplője a Horkai Ádám rendezőt megformáló Szakácsi Sándor. Re- .mekül fogalmazza meg figuráját. Félvállról veszi operates feladatát, kicsit kiégett, kicsit cinikus, ám az önmaga kínjában kitalált álpróba- ötletétől fokozatosan felvil- lanyozódik, hisz a kitalált ügyben, s ő döbben meg legjobban, amikor egyik színész rákérdez: hol is fogja ezt a szituációt látni a közönség? Kitűnő kin ka György az író alakjában; kiegyensúlyozott, csendes. Udvaros Dorottya — sajnos — ikszedik önmagát’ adja hasonló szerepeinek áradó sorában, de rokonszenves; igazán remek Végvári Taniás a berezelt igazgató epizódalakjában; kis szerepében is feltűnik Verebes István rezignált dramaturgja, Balogh Emese törtető színésznője. Igen sok nevet kellene még felsorolni a siker részesei közül, kiemeljük a miskolci Fehér Tibort és Mähr Ágit, s feltétlenül elismeréssel kell szólni Szalai András operatőri munkájáról, meg Döme Zsolt zenéjéről. A Hatásvadászokat eddig szakmai közönséggel láttam; hiszem, hogy a mozinézőknek is tetszeni fog. Benedek Miklós E héten: A Maprürszáy SIÓI. száma .Huszadik évfolyamában jár népszerű hetilapunk, a Magyarország, ezen a héten jelenik meg az 1000. száma. A jubiláns szám a rendkívüli alkalomhoz illő rendkívüli terjedelemben. 96 oldalon kerül az olvasók kezébe, és rendkívüli tartalommal is. Ezt már egy közvélemény-kutatás tanulságai szerint formálták, s mert például az olvasók nagy többsége a legnagyobb érdeklődéssel az „öt világrész száz lapjából” című rovatot fogadja, ezért most 16 oldalas a külföldi lapszemle. Természetesen a külpolitikai tájékoztatás a hetilap első számú feladata, az 1000. számban is számos elemzés található az amerikai politikától az albán helyzetig. Szó van az olajárak alakulásáról és az osztrák választási kampányról. Több új sorozat indul az 1000. számban : az arany szerepéről például és „Lakás-világpanorá- ma” címmel az egyes országok lakásviszonyairól, az útlevél magyarországi történetéről és az USA „hátsó udvaráról”, < Közép-A merikáról. A rendkívüli alkalomból még humor is kerül a Magyarország hasábiaira. a rejtvényrovatban pedig keresztrejtvény is felbukkan. Ami viszont nem rendkívüli: a tudományos rovatban érdekes cikk szól arról, hogy rendkívüli-e mostanában időjárásunk. A kulturális rovatban előzetes híradás a legilletékesebb tollából: mit mutat be az idén a Körszínház? S ugyancsak illetékes ad körképet a magvar irodalom külföldi fogadtatásáról. A gazdaságpolitikai cikkek között például a bárányok sorsáról lehet olvasni. A sport tárgyú cikkek olimpiai esélyeket éppúgy latolgatnak, mint azt, hogy mit érhet egy labdarúgó aláírása? A nőolvasókat 20 év konfekciójának áttekintése érdekelheti, a mindkét nembelieket pedig — a szex-i ‘ hullámvölgy. Az 1000. szám alkalmát a lap szerkesztői megragadták arra is, hogy felidézzék a Magyarország két évtizedes történetét és bemutassák a lap munkatársait, szóban és képben. Hirdetés is van bő- ven a 96 oldalon, de a cikk- jellegű és -értékű írások hasznos információkat szolgáltatnak és a népgazdaság helyzetéről is képesek körképet adni. Plakátok között Kiállítás Leninvárosban Szépen magyarul — szépen emberül Tengeri vagy kukorica? Formabontó környezetben, meglepő, sőt meghökkentő merészséggel rendezett plakátkiállítás látható a lenin- városi Derkovits Galériában. Az utca művészete vonul a falak közé, oly módon, hogy az eredeti rendeltetés szinte semmit sem veszít varázsából, mert a felhasznált térelemek vonzó, meggyőző érejű és egységes látványt teremtenek. A kiállított anyag kis száma miatt a környezet és a plakátok együttes hatása kap hangsúlyt. A hagyományos módszereknek nyoma sincs ezen a tárlaton. A meztelen, érdes, szálkás deszkákból ácsolt plakátfal önmagában is életképes szimbólum, éppen úgy a bemutató szerves része, mint a nap fényét kihasználó textíliák változatos elhelyezése, a színek és a formák dinamikája. A térelemek nyugodtságot, kellemes közérzetet teremtő, kiegyensúlyozottságot árasztó háttere nélkül a plakátok csupán kiállítási tárgyak maradnának, mert valódi rendelte-' lésükhöz szinte semmi közük sem lenne. Természetes közegüket veszítették volna el akkor, ha üveg alatt, fehér falakon megkövesedett, kizsigerelt magányukban függenének. Nem az utca illúzióját kapjuk, mint valami pótlékot, hanem a művek autonomitá- sának újrafogalmazását. Úgy teremtettek új értékrendet ezen a kiállításon, hogy egyszersmind a hagyo- mányos^ természetes tér lényege is jelen legyen. A plakát önmagában is lehet díszlet, vagy háttér. E tény jelentősége csak növekszik, amikor az irányított látvány segítségével térkitöltő, de egyúttal esztétikus köznapi közösségi teret formál a lengye! plakátművészet néhány jelentős alakjának az alkotása. Olbinski, Staravieyski, Jodlowski munkáinak java része a mai ke- let-közép-európai képzőművészet figyelemreméltó, küldetésüknek leginkább megfelelő produktumai. Egyértelműség, célirányosság, figyelemfelhívás jellemzi őket. Nem találkozunk» a részletek között eltévedő önmegvalósítás kalandjaival, az alkotás középpontjában mindvégig maga az „esemény” áll, ezért e művek tiszták, egyszerűek és közérthetőek. A kellemes környezet és a nagyszerű művek találkozása mindig sikerrel kecsegtet, és hogy ez mennyire igaz, azt a Derkovits Galéria április végéig nyitva tartó kiállítása is bizonyítja. Tótfa Imre László Nemrégiben a rádió egyik riportere valamelyik mező- gazdasági műsorban egy hajdúböszörményi tsz-taggal beszélgetett a háztáji sertéshizlalásról. Természetesen szóba került a tengeri, vagy más szóval a kukorica is. A megkérdezett tsz-tag, aki egyébként sok jószágot tart, először a kukorica szót használta, majd azonnal hozzátette: „vagyis tengeri”, és a későbbiekben inkább ez utóbbi formával élt. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon melyik változat a helyes, a tengeri, vagy a kukorica: illetőleg, hogy vajon a riportalany miért nevezte ezt a fontos terményt először kukoricának, aztán miért beszélt inkább tengeriről. Először is tudnunk kell. hogy a szavak eredetét vizsgáló Történeti-etimológiai szótár szerint a kukorica név úgynevezett vándorszó, megtalálható az ausztriai németben, .a bolgárban, a szerb*horvátban stb., nyelvünkbe valószínűleg ez utóbbiból került át a XVII. század második felében. A tengeri változat magyar fejlemény, a tengeri búza jelzős szerkezetből rövidült le, illetőleg önállósult, szintén a XVII. század vége felé. Az utóbbi elnevezés arra utal, hogy a tengeren túlról került Európába, illetőleg hozzánk. Valóban Kolumbusz Kristóf és • emberei hozták át Közép-Amerikából, s nálunk főként a XVI—XVII. században a török hódoltság alatt terjedt el (innen az erdélyi török búza elnevezés). Egyébként az említett szótár azt is megjegyzi a tengeri névváltozatról: „Az északkeleti nyelvjárást érül étnek a Tiszától keletre eső részein élő szó”. Másodszor azt is tudnunk kell, hogy az egységes magyar irodalmi nyelv e termény neveként rnind a kukorica, mind a tengeri változatot befogadta, amit az is jelez, hogy Értelmező szótárunkban egyik szó mellett sincs ott, hogy „népi” vagy „táji” használatú. De azért valahogy hivatalosabbá mégis a kukorica változat lett. Ezt többek között az mutatja, hogy például az Üj magyar lexikon a kukorica név után írja le a tudnivalókat, a tengeri szóalaknál csupán visszautal a kukoricára. De ahosv említettem, a Tiszától keletre levő vidékeken a tengeri forma a természetes (Arany .lános is mindig így élt vele). Helyes tehát mind a kukorica. mind a tengeri szóalak. És az is érthető hogy Hajdúböszörményben természetesebb. élőbh tengeri változat. Dr. Szatlnuári István
