Észak-Magyarország, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-09 / 7. szám
1983. január 9., vasárnap ÉSZAK MAGYARORSZAG 5 Jhüsé a pénznek m szaga" Hogy a pénznek nincs szaga, az nagyon régen köztudott. Hajdanán a jó öreg Vespasianus császár oktatta a tétellel fiacskáját, aki fintorogva fogadta a hírt: atyja adót vetett ki a nyilvános illemhelyekre. Arról persze r.cm szól a fáma, hogy az illemhelyekhez — ellentétben a használatukért szedett pénzzel — viszont penetráns bűz tartozott századokon keresztül. Már ha egyáltalán volt illemhely. M^rt a középkori történetírók tanúsága szerint a római birodalmak hanyatlása után sok helyütt bizony eltűntek az illemhelyek. Dante. Galilei vagy épp Leonnr- dó kprtársai, ha a szükség úgy diktálta, bizony városokban is egy-egy félreesőbb helyen végezték el mindazt, mely egyformán szorított utcai csavargót és lovon járó nemesembert. Jó néhány évszázadnak kellett megint eltelnie, míg az illemhelyek újl'ent visszakerültek az őket megillető nyilvános helyekre. Használatuk. legalábbis itthon, sok helyütt díjtalan, ám „illatuk”. talán éooen ezért, egyre nagyobb. Álláootuk hovatovább. tarthatatlanná vált Az összerondított, csőreoe- déses. kopott-koszos illemhelyek takarítására nemigen lehetett vállalkozókat lelni, s bizony az utca embere, ha egy mód volt rá. messzire elkerülte ezeket a helyeket. Aztán egyik-másik vendéglátóhelyen sikerült kitömi az ördögi körből. Takarítóiknak átadták a csak nevükben mellékes helyek „üzemeltetését”, akik ennek fejében a használati díjjal szabadon gazdálkodhattak. A Volán Vállalat miskolci autóbusz-pályaudvarának illemhelyei — bármely szerződéses üzemeltetésű kereskedelmi vagy vendéglátóipa- ri egységhez hasonlóan, versenytárgyaláson kerültek az üzemeltetők „birtokába”. Közben a kikiáltási ár negyvenezer forintjából nyolcvanegyezer forint lett. En.v- nyit kell két esztendő alatt fizetniük a bérbevevőknek a Volán számára. A vállalkozók átalakították az illemhely női részét. Tükröt. fogast, kézszárítót szereltek fel. a polcokra cipő- tisztító felszerelés, a falakra poszterek kerültek. A hangszóróból halk zene árad. A férfioldalt januárban újítják fel. Űjracsempézik a helyiséget, majd ezután ott is elvégeznek néhány átalakítást. Az illemhely november 1. óta szerződéses. Naponta fél 7-től este 9-ig tart nyitva Az itt megfordulók eleinte kifogásolták, miért kell használati díjat fizetni (2 forintot). ám néhánv hét alatt megszokták a változást. Hogy mindig tiszta az illemhely, minden látogató igyekszik rendet hagyni maga után. A környezet hatása? A pénz teszi? Akármelyik, mindnyájan csak nyertünk az új „üzleten”. A hajdani szállóige pedig imigyen módosítható- ,Az illemhelynek sincs szaga”. (csendes) Kereskedünk! „Szegény eladók! Így karácsony előtt rájuk jár a rúd!” — „Ugyan, ne féltsd csak őket! Majd januárban kipihenik magukat.” A fenti párbeszédnek mindössze néhány hete voltam fültanúja. Hogy hol. az tulajdonképpen mindegy. Bárhol elhangozhatott. s biztosan több helyen e! is hangzott a néhány mondat. Aztán megjött az új esztendő. s vele az ajándékcsereberék. a vásárlóktól elhagyott üzletek, s végeláthatatlan leltárok hónapja. Ilyenkor tesznek fél liter tej reményében hosszú sétákat feledékeny családapák, téli esték csont hasító ködiei- ben. ilyenkor tálnál flekket cipőiére a Irilónyi kenyérért késve elküldött gyermek, s ilverikor... Szóval, ilyenkor önti el melegség az ember szívét, mikor. bár a szomszédos boltban leltároznak, a kiszolgálás — legalábbis, ami az alapvető élelmiszereket illeti — zavartalanul folyik, ilyenkor fordul meg az ember fejében. hogy minden karácsony előtti tülekedés, türelmetlenkedés. udvariatlanság ellenére a kereskedelemben valami változik, helyenként pedig már megvál- tOV'lt Hogy szomszédos üzletek ewmáshoz igazítsák szokásos év eleji leltáraikat. ne kehien a vásárlóknak a váró« túlsó végébe zarándokolnia mert mindegyik egyA szokatlanul enyhe, tavaszt idéző télben puskaro- pogástól. haitók kiáltásaitól voltak '■'ant'ocak szombaton a? ország több medvéjének aoróvaáas vadászterületei Ezon a hét ■'”',"én elsősorba" a fácánok voltak célDontjai a „puskás” embereknek, néhány helyen pedig az élőnyúlszerre zár be, hogy a leltár ellenére is kiszolgálják a vásárlókat ajtók mellett berendezett alkalmi pultokról, ilyesmire alig-alig emlékszem Hogy kérés nélkül megtörnie az iszamos tejeszacskót, a pénztár előtt sorbanállva becsomagolják a vásárolt árut. hogy mire a vásárló a kasszához ér. már fizetség után erre már ne kelljen várnia — mind mind jóformán semmibe sem kerülő apró figyelmességek. ám amelyekkel vevőt lehet nyerni. vagy hiányukkal, -riasztani. Változó viszonyaink között — eladó és vevő kölcsönös érdekeinek szem előtt tartásával —, így lesz az árucseréből. árukiadásból, kereskedelem. Természetesen nem hetek, de még nem is hónapok alatt. Mert a kereskedelmet — ezt a talán legrégibb mesterséget — tanulni kell az érdekelt feleknek, A pult mögött állóknak szokni a gondolatot, ők vannak a vevőkért. míg ez utóbbiaknak, megbarátkozni, végre a gyakorlatban is. az őket megillető jogaikkal. Az első leckéken már mindannyian túl vagyunk. S ahogy az érintettek két táborát nézem nap mint nap. azt gondolom, mindketten várják: folytatása következzem (Csendes) befogás adott munkát a vadásztársaságok tagjainak. Csongrádban már kora hajnalban talpon voltak a vadászol . s zsákmányban sem volt hiány. Ezen a napon mintegy .1000 fácánkakas került terítékre. Fejér megyében ezen a hét végén több mint 1000 fácánt kaptak puskavégre. Baranyi Jóisefné: „Az isten áldja meg azt, aki a nyugdijat kitalálta! Gyeiektelenül, most mi Kényelmes munkahely, nem túl magas fizetés. Váralja egyetlen ipari üzelenne írelünk?” me, a varroda. tibolddaróci, bükkábrányi, mezőkövesdi és a bogácsi tsz-be is járnak dolgozni a községből. A kevés helyi munkalehetőség tehát jellemzője Cserépváraljának, s ezzel tulajdonképpen már bele is csöppentünk az elvárható mai igények problematikájába. A tsz, az erdészet, az 50 fős varroda mennyiségileg sem, főleg pedig a minőségi választékot tekintve, nem tud megfelelő munkát biztosítani. Emiatt sok az előbb említett bejáró, eljáró. Ügy mondják, még szerencse, hogy ez az állapot ... de ez a szép hely, # egyben jó hely-e? A kérdés tehát adott. Értelemszerűen kibővítve arra vagyunk kíváncsiak: szerencsésnek mondhatja-e magát az az ember, aki Cserépváralján lakik, él, dolgozik? Gondoltuk, könnyű dolgunk lesz, s lám most az akadozó véleménynyilvánításokból az derül ki. hogy a válasz pontos megfogalmazása korántsem egyszerű. Mi több, a kérdésünk újabb kérdést szül: vagyis, hogy a közérzet minősítésében mi a viszonyítási alap, a község régi állapota-e, vagy az országosan elvárható mai igényszint? Ugyanis ha az előbbi szint a mérce, akkor — mint mondják — forradalmi változásokról beszélhetnek. Hiszen mást ne említsünk, mint az egykor zömében barlanglakásokból álló falu és a mai, egészséges, tágas lakóházak alkotta település közötti különbséget! Nem túlzás, az itt élő és a városlakó ember lakáskultúrája között nincs alapvető eltérés. A fürdőszoba (házi vízrendszerrel), a tévé, a háztartás gépesítése, a gépkocsi már itt is természetes, megszokott. Tehát, a 611 éves Baranyi Józsefné, sőt a lényegesen fiatalabb Vincze Jánosáé által felidézett egykori summásvilághoz képest a fejlődés, a gazdagodás óriási léptékű. Summás ma már nincs, ez tény, de tény az is, hogy az eljárók, a falun kívül munkát keresők száma ma sem kevés. Elmondják: 80—100 ember a faluból csak a hétvégeken mondhatja magát váraljainak. Egerben is dolgozik 60 —70 emberük. Sőt, bármennyire híres is a közös termelőszövetkezetük, a A hollóház! mellett a cserépváralja! megyénk másik modern építésű temploma. 1957 óta dísze a tájnak. A váraljai gyerekek. A 784 lelket számláló településen 40-nél több a helyben tanuló alsó tagozatos. nem eredményez nagymérvű elvándorlást. Pedig a munkahely téma csak egy a gondjaik sorában. Azzal, hogy a közigazgatást, sőt a mezőgazdasági termelést tekintve is egyaránt társközséggé váltak, élesebben az emberek nyelvére adja azt, ami fáj. PÍemcsak azért, mert ebben a szereposztásban úgy látják, nekik csak a másodhegedűs szerep jutott. Azért is, mert maximálisan tisztában vannak azzal, az országos településfejlesztési koncepcióval, miszerint a központi települések intézmény- és kommunális hálózatát úgy kell fejleszteni, hogy az valóban szolgálja a vonzáskörzetbe tartozó társtelepülés lakosságát is. Márpedig — állítják — a központi szerepkört betöltő településeken (a köz- igazgatást tekintve Tardon, a téeszt tekintve Szentist- vánon) az elmúlt években olyan beruházások történtek. amelyek jellegükből adódóan csupán, vagy elsődlegesen az ott lakók javát szolgálja. A váraljaia- két nem. íme... A varroda dolgozói panaszolják: — Tardon minden van, Váralján meg semmi.. — Mi az a minden? — Ott van vízvezeték, presszó, épül sportház, a patak medrét is kikövezték ... — És itt? — Nézze meg a boltunkat! Zsúfolt, a raktártere kicsi. A kocsma meg? Szó szerint kocsma. A patakmeder rendezetlen, szemetes... — Anyagi támogatás híjával megszűnt a pávakörünk és a sportkörünk. Rendezetlen a nagyobb esőzésekkor. hóolvadáskor keletkező víz elvezetése. Az utaink emiatt mennek tönkre — ez utóbbiakat már Czeglédy Lajostól, a helyi iskola vezetőjétől halljuk, miként azokat az ötleteket is, amelyek a falu páratlan fekvésével kapcsolatosak: — Érdemes lenne például a Méheskertet kiparcellázni hétvégi telkeknek. Igény volna rá. Akár a szánkó- és' sípályák építésére... Nem sorolok fel minden elhangzó gondot, ötletet, már csak azért sem, nehogy kívánságlistának tűnjön. Egyébként is a váraljaiak nem a szájba berepülő sült galamb módjára szeretnék mindezeknek az igényeknek a megvalósítását elérni. Ha kell, főleg ha tudnak tenni, vállalnak ők kétkezi munkát is! Az Egy nap az iskoláért akció, illetve a tájháznak helyreállított barlang- lakásnál végzett társadalmi munka 60 ezer forint értéke ékes példa erre. Zsongnak, kavarognak bennünk a hallottak, amikor a rövid téli nap végén, búcsúzunk Cserépváraljától. S ekkor — úgy a falu közepén járhatunk — kísérőnk, Nagy István kirendeltségvezető hirtelen megáll. — Nézzék ezeket a házakat! Újra megnézzük. Az épületek zömének lábazata bogácsi piros, gondosan kifaragott kváderkő. Szinte minden második családi ház nagyablakos, modern. — E házak azt bizonyítják, az emberek nagy többsége nem szándékozik innen elmenni. Ilyen házakat az épít, aki maradni akar — mond ki egy igazságot a kirendeltségvezető. Osztjuk a nézetét, annál is inkább, mert akikkel sikerült beszélgetnünk, azok jó része is — minden elmondott gond ellenére — csak itt tudja az életét elképzelni. Mindez, akár ezen írás „boldog vége” lehetne. Mi mégis úgy gondoljuk, a realitások érdekében és konklúzió gyanánt tisztességesebb, ha ide az írás végére e mindig fokozottabb érzékenységű tagközség lakóinak óhaja kerül. Ez pedig a következő: Szeretnék, ha a község határán túl sehol, senki nem feledné: az út nemcsak Szentistvánra vezet, illetve az erre vezető út Tard- nál nem ér véget. Tovább kanyarodik, ide Cserépváraljára. a váraljaiakhoz. S ezen az úton nemcsak menni. vinni, hanem jönni és HOZNI is lehet. Szöveg: Hajdú Imre Kép: Lacző József rácáitiajfás, nyólbeíifjás
