Észak-Magyarország, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-28 / 303. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. december 28., kedd A képernyő előtt Kálmán Imre dallamai áradnak a képernyőről — a változatosság kedvéért most Becsből és többségben német nyelven —, amikor hozzákezdek a heti tévékritikai jegyzet írá- sáhoji Két hónappal korábban volt ugyan Kálmán Imre születésének századik évfordulója, de dallamai mindenkor honosak, kedveltek — a Hej, cica... németül is jól hangzott, ha koreográfiája szokatlannak is tűnt — és talán maradéktalan örömmel is fogadtam volna a „Meghódítom a világot1” című osztrák—magyar gálaestet, ha valami nagyon emlékezetes, háromnapos karácsonyi műsorfolyam végén desszertként tálalják. De a desszert magában, előzetes, tartalmasabb étkek nélkül nem lehet teljes értékű. Eszembe jutnak korábbi, régebbi karácsonyi tévéműsorok, illetve akkori kritikusi gondok, a bőség zavara, a válogatás nehézsége. Hány alkalommal kezdtem azzal, hogy összeszámláltam, hány óra hosszat pergett a műsoráradat, menynyi jutott abból a gyerekeknek, mennyi a komoly zene kedvelőinek, mennyi a könnyed szórakozást váróknak, a filmbarátoknak, hány új magyar tévéjáték került a néző elé stb. Ha most újra összeadnám, óraszámban bizonyára nem maradna el ez a karácsonyi három nap sem a korábbi évektől, de ami a maradandó élményeket, az új, először látható műveket illeti, hát nem sokkal kényeztetett el most a Magyar Televízió. Hosszú idő óta szokunk hozzá — kényszerből —, hogy jó és kevésbé emlékezetes műsorokat újra, meg újra lássunk, akár van ok az ismétlésre, akár nincsen. Ismerve sokféle kényszerítő körülményt, a nagyközönség is jórészt megérti a műsorszerkesztést, amikor ismétléseket is beiktat, de karácsonyra alighanem több újdonságot várt volna, elsősorban az úgynevezett föműsoridőkben. Akik maradéktalanul örülhettek a műsornak, azok a gyerekek. övék volt a péntek délelőtt, egészében, benne az Ez már nem csak játék című kamaszmusical ismétlésével (amelynek egy-két kiszólása bizony nem gyerekműsorba illett!), s az ünnepvárás délutánjában is a gyerekek, meg az öregek lebeghettek a műsorszerkesztők szeme előtt, de ritkán látni — szerencsére — magyar képernyőn olyan' hevenyészetten összerakott, panellekből összerótt gyermekműsort, mint a pénteki Pszt! A Papírsárkány karácsonyi különki. adása volt, természetesen kiskarácsony, nagykarácsonnyal ízesítve, s ennek dallama zengett át — átugorva a meteorológiai előrejelzést, "meg egy Kodály-szerzeményt — a nyugdíjasok — „Életet az éveknek” — az ünnep alkalmából egyórásra növesztett összeállításába, amely most — a kitűnő közreműködők ellenére — túlzottan patetikusra sikerült. Az ünnepi vacsorákhoz — hagyományosan — Beethoven IX. BYÁmfóniája adta az értékes művészi hangulatfestést, dehogy utána íőműsorba kerülhetett a Három szabólegények című Babay József-játék tévéváltozata, nehezen magyarázható. A gyermekeknek szánt játék 20.10-kor kezdését Kudlik Júlia próbálta kedvesen magyarázgatni, de láthatóan maga sem hitte, hogy ilyenkor a gyerekek nem fektethetek le, mert az új játékok ébren tartják őket, hiszen ez esetben nem a képernyőt nézik. Katkics Ilona rendezése meglehetősen sablonokba ragadt felszínességgel jelenítette meg a népi igazságtevő játékot és bár szabólegényekről volt szó, nem találta az ollót sem, amivel a látott másfél órásnál jóval rövidebbre vágta volna. Sokkal inkább elfogadható lett volna — ha már ifjúsági témához ragaszkodott a műsorszerkesztés — a másnap délutáni Telefonpapa, Katkó István, illetve Mihályfy Sándor 'tévéfilmje, amely nagyon is élő, mai témát járt körül. Jó viszont, hogy Szőts István immár klasszikus értékeink közé számító filmjét — Emberek a havason — bemutatták; talán lehetett volna korábbi időpontban is. A boldog Leopold című kanadai filmmel nem lettünk sokkal gazdagabbak. Volt egyszer egy vadnyugat, Tarzan és a vadásznő, Különben dühbe jövünk az egyik vonulatban, Kodály-doku- mentumfilm és Amanda Lear, meg Kovács Margit-dokumentumfilm és négy részletben Arany János Toldija — mint szerény tisztelgés a költő halálának századik évfordulója évében —, Mundial-felidézés és Ibsen-dráma — A vadkacsa *— színházi felvétele, a nagyszerű szegedi „Koronával koronázzák" és a tíz éve halott Dómján Edit emlékének megidé- zése egy ismétlésben és sok más ismétlés, egy interjú Richard Burtonnel és a Kapcsoltam tették teljesebbé a három karácsonyi napot a képernyő előtt, ám a mintegy 46 órányi adásnak — mégis összeszámoltam! — csak kis töredékére emlékezünk majd vissza az idő múltával is. Benedek MIklóa Kcayvbarat klubok Leninvárosbai A tanév kezdete óta két könyvbarát klub működik a leninvárosi 6. sz. Általános Iskolában. A klubok programja nagyon gazdag. Megismerkednek a pajtások a könyvtár belső rendjével, a feldolgozás, a raktározás, katalógusszerkesztés alapismereteivel, hogy további tanulmányaik során is jól eligazodjanak majd a nagy könyvtárakban. Rendszeresek a könyvismertetések, amelyeket a könyvtárosok és a klubtagok tartanak. Irodalomjegyzékeket állítanak össze a különböző tantárgyakhoz; megtanulnak kiállítást készíteni, a vetélkedők pedig a kézikönyvekben való eligazodást segítik elő. A témák az oktatás minden területére kiterjednek. r Északi Feledy 6yula grafikusművész — három miskolci művésztársával — a nyáron egy hónapot Vologdában, Borsod testvérmegyéjében töltött. Ott készített úti feljegyzéseiből, úti rajzaiból, az élményt frissen rögzítő munkáiból most Természetesen nem maradnak el a filmvetítések, zene- hallgatások, a játékos foglalkozások sem. A tagok nagyon szeretnek a klubba járni; a napokban — a téli szünet kezdete előtt — hangulatos klubesten köszöntötték a vakációt. a fenyőfa ünnepét és elbúcsúztatták az óévet. Az iskolavezetés céija, hogy a klubok munkája egyre jobban elősegítse a könyvtár. az irodalom megszerettetését és kisugárzó hatása növekedjék a többi tanuló körében is. Ezt szolgálja majd az iskolarádióban megindított és rendszeresen megjelenő műsorok szerkesztése, valamint egyre gyakrabban, a könyvtárban megtartott tanórák sora is. naplóm száz darabot, mutat be Északi naplóm címmel a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban december 29-én délután fél három órakor megnyíló kiállításán. A Vasas Galériában a tárlat 1983. január 20- ig tekinthető meg. z ßrany Jfnos 52! leves Arany János összes műveinek XVI. köteteként most adta közre az Akadémiai Kiadó a Levelezés II. 1852— 185fí. című összeállítását. A költő teljes levelezésének körülbelül kétezer darabjából a nagykőrösi tanári korszak első felében kelt 521 levelet adja közre a közel 1300 oldalas kötet. A téli könyvvásárra megjelent könyvvel egy időben adta ki a kiadó Bonta János Skidmore, Owings and Merril (SOM) című kötetét a címben jelzett nagy hírű építészcég alkotásairól, illetve tervezőirodáik munkásságáról. Az albumszerű kötetet 87 fotó teszi teljesebbé. Ugyancsak most adta ki az Akadémiai Kiadó Kun Miklós Ütban az anarchizmus felé című könyvét, Mihail Bakunyin politikai pályaképét és eszmei fejlődésének rajzát az 1800-as évek közepén, valamint Erdélyi István művét Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében címmel, amelyben a szerző a Szovjetunióban és Mongóliában végzett, a magyarországi avar régészeti emlékek Kelet felé vezető szálai felkutatását célzó munkájának eredményeit összegezi; végül közreadta a Magyarországi boszorkánype- rek 1529—1768 című kötetet, amely a jelzett időből 569 per anyagát tartalmazza betűhív periratok közreadásával, s a boszorkányperek társadalmi hátterének, meg a boszorkányság néhány problémájának nagyszabású bevezető tanulmányokban való bemutatásával. Záróünnepség Szerencsen A szovjet filmek fesztiválja ’82 sorozat, az idén a szokottnál hosszabb ideig tartott. Borsodban november 4-én kezdődött a rendezvények. bemutatók láncolata és számos értékes eseménnyel gazdagon december 30-án ér véget. A fesztivál megyei rendező bizottsága, a szerencsi művelődési központ, és a szerencsi MSZBT tagcsoportok, valamint a Borsod megyei Moziüzemi Vállalat a megyei záróünnepséget a szerencsi Rákóczi moziban, decenjiber 30-án, délután öt órai kezdettel rendezik. Köszöntőt Mizser Sándor tanácselnök, a fesztivált záró megemlékezést Kerekes László, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője mond, majd bemutatják a Csillag- hullás című szovjet fimet. Diósgyőri brigád szovjet kitüntetése A barátság szálai a szovjetunióbeli Balasiha városkába vezetnek ... — Az első kézfogás öt évvel ezelőtt, 1978 januárjában történt — emlékezik vissza Molnár Emil, a Lenin Kohászati Művek beruházási főmérnökségének osztályvezetőhelyettese, az Acél szocialista brigád vezetője. — Az akkor még csak terveiben meglevő új kombinált acélmű „tüdejét”, az oxigéngyárat építettük. A gépeket, a berendezéseket Szovjetunióból szállították és szovjet szakemberek irányították a beszerelésüket is. Együtt dolgoztunk, szinte együtt éltünk ezekkel a nyílt szívű, fegyelmezett, a munkában lehetetlent nem ismerő emberekkel, szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Négyükkel, Gorohov szerelés- vezető főmérnökkel, Ribas- csuk szerelésvezető főmérnök-helyettessel, a csoport párttitkárával, Kiszeljov fő- szerelésvezetővel, szakszervezeti megbízottal és Antonov szerelésvezető mérnökkel különösen közel kerültünk egymáshoz. Barátok lettünk ... Ez a barátság a későbbiekben olyannyira megizmosodott, hogy a négy szovjet szakembert a brigád a tagjai sorába fogadta. Érdemes a közösségről elmondanunk: 1964-ben alakult, s az első összejövetelen tizenheten ülték körbe az asztalt. Akkor éppen a BÉM-et építették. Azóta megközelítően hétmil- liárd forint értékű beruházás kivitelezése fölött „bábáskodott” a kollektíva. Többek között olyan létesítmények beruházásának bonyolítása fűződik az Acél brigád nevéhez, mint az LKM nemfes- acél-hengerműve, az új bugacsiszoló üzem, a városi új fűtőmű. Közben nyugdíjazás és egyéb ok miatt, a létszám csaknem a felére csökkent, s napjainkban mindösz- sze kilenc név olvasható a brigádnaplóban. — Szóval a négy szovjet szakembert maguk közé fogadták ... — Teljes jogú brigádtagokká fogadtuk őket — bólint rá Molnár Emil. — Azt tették, amit mi. Társadalmi munkát végeztek, eljártak velünk brigádgyűlésekre, kirándulni. Sőt, hogy pontos legyek: tőlünk is aktívabbak voltak, az átlagosnál többet vállaltak magukra a közös tennivalókból. Egyre csak mondták: nekünk példát kell mutatnunk. Megvallom, olyanok voltak ők közöttünk, mint kenyér tésztájában a kovász. Náluk kommunista brigádok vannak, a miénknél magasabb színvonalú a versenymozgalom. Szóval, tanulhattunk ezektől a szovjet emberektől. Nagy részük volt benne, hogy másodszor is kiválóak lettünk. Végiglapozzuk a szépen vezetett brigádnaplót, egyenként kézbe vesszük a fényképeket. A bejegyzések, a fotók együttesen megélt élményeket örökítenek meg. A kirándulásokon, az összejöveteleken készült fényképeken rendre ott láthatók a hozzátartozók is. Ezekre a közös megmozdulásokra ugyanis magától értetődően a feleségeket, a gyerekeket is meghívták, akik úgyszintén összebarátkoztak. — A legfrissebb rendezvényünkről sajnos, nem készült felvétel — sóhajt a brigádvezető. — Holott az ott történteket igazán érdemes lett volna megörökíteni. A tárgyi emlékek azonban megmaradnak, ott láthatók a falon. Az oklevélen az orosz nyelvű felirat megindokolja, miért adták: „A magas fokú termelési mutatók, a szocialista munkaverseny területén elért eredmények és a munkások kommunista nevelése alapján.” A vörös selyem alapanyagú, arany színű zsinórral szegélyezett és arany színű rojtokkal ékesített zászlón két szó: „Kommunista munkáskollektívának.” És mindkettőn ugyanaz a Lenin-idézet is ott olvasható: „Mi bízunk a kommunista munka győzelmében !” — Szovjet barátaink „leptek meg” bennünket ezekkel a kitüntetésekkel — beszéli el Molnár Emil. — A kombinált acélmű avatását követő napon tartottunk brigádösszejövetelt, s ott nyújA brigád kitüntetése, a zászló. tották át nekünk az oklevelet és a zászlót. A brigádunk eredményeit tehát a Moszkvától busszal egyórányi járásra levő Balasiha városkában is elismerésre méltónak találták. Ebben a városkában alapították azt a tudományos intézetet, amelyben a mi szovjet barátaink dolgoznak. Nekem, mint bri- gádvezetőnek, pedig átadtak egy igazolványt — veszi elő kabátja zsebéből a piros színű könyvecskét —, melynek felirata így hangzik: „Molnár Emilnek, a kommunista munka élharcosának.” Megtiszteltetés számunkra ez a kitüntetés. Elmondhatatlanul jó érzés tudni, hogy az Acél brigádot a Szovjetunióban is ismerik. A szovjet szakemberek azóta már hazautaztak. A mű elkészült, az ő tennivalójuk itt véget ért. A búcsúzás fájó volt: vendégek és ven- déklátók könnyezve búcsúztak azon a bizonyos brigádösszejövetelen. — Az elválás csak átmenetileg szakított el bennünket — közli a brigádvezető. — Megegyeztünk, hogy legközelebb, talán már jövőre, Moszkvában találkozunk. Mert a barátság szálai csalhatatlanül mulatják az irányt... Kolaj László Fotó: Lévai József Molnár Emil brigádvezető, kezében „a kommunista munka élharcosának” járó igazolvánnyal
