Észak-Magyarország, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

1982. december TI, szombat

úÜÉi

ESZAK-MÄGtflRORSZAG 7

Képzőművészeti kiállítás

lallt és a régi

map Mb

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság ünnepi üléssel adózott Kodály Zoltán emlékének a Magyar Tudományos Akadémia Székházában. Tarnóc Márton egyetemi docens Kodály és a régi magyar műveltség címmel tartott előadást. Példákkal mutatott rá. hogy Kodály Zoltán életműve mélyen gyökerezik a régi magyar műveltségben : Balassi Bálint,

Gyöngyösi István, Pázmány Péter. Rimay János, Szen- czi Molnár Albert,1 Szepsi Csombor Márton, Tinódi Lantos Sebestyén. Tótfalusi Kis Miklós, Zrínyi Miklós, a XVII. század névtelen verseiéi és a reformáció korának énekszerzői Kodály gyakori olvasmányai, inspirációt adó forrásai voltak. Kodály gondolatvilágában a művészet és a tudomány: néphagyomány, nyelv, irodalom és zene művészi egységet képez, ez egyben zeneköltői alkotásainak egyik tartópillére. Könyvtárának régi magyar tárgyú köteteit, azoknak Kodály kezétől származó bejegyzéseit átvizsgálva az előadó érzékeltette: a kezdetben számos esetben nyelvészeti-filológiai búvárkodás végeredménye csodálatos zenei alkotást inspirált. Az ünnepi ülésen átadták a 2 evvel ezelőtt alapított Tol- dy Ferenc-emlékérmet. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiemelkedő irodalomtörténeti munkássága elismeréseként Mártinké Andrásnak adományozta »' kitüntetést. Mártinké András elsősorban a XIX. század irodalmának, Vörösmarty, Petőfi, Madách és Kemény Zsigmond életművének kutatója. Ama kévés irodalomtörténész közé tartozik, aki a nyelvészetben is otthonos, a két tudomány eredményeit együttesen alkalmazza.

Szovjet amatőr képzőművészeti kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban. A kiállított 130 mű alkotói munkások, kolhozpa- rasztok, mérnökök, tudósuk,

diákok. Festményeiken főleg pátriájuk természeti tájait, népük ételének egy-egy

mozzanatát, szokásait, fiáit ábrázolják.

Az eszváta — mert a szövőszéket errefelé így nevezik — ott áll a mű- anyagpadlós szoba közepén, szemben a televízióval. Majdnem kiszaladt a számon : akárcsak régen. Pedig dehogy úgy! Hiszen akkor régen a legtöbb helyen a szoba szó szerinti földje „tartotta” e hatalmas bútordarabot, s ami bámulhatta, az legfeljebb a petróleumlámpa lehetett. De az szintén változás — mégpedig milyen nagy! —, hogy itt Bükkzsércen is mindössze néhány ház dísze ez a hajdan mindennaposnak mondott kézműves gép, berendezés. És ezt nem úgy kell értelmezni, hogy már csak néhány ház dísze! Hanem úgy. hogy újra dísze néhány háznak! Ugyanis volt időszak, nem is olyan rég. amikor már-már a végleges eltűnését regisztrálhattuk. Szerencsére a huszonnegyedik órában a divatnosztalgia, az ősi újra felfedezett szépsége, praktikussága ismét munkára csábította ezen hajdani mesterség szakavatott tudóit, megmentve ezzel az eszváták utolsó példányait. S ha minden házba nem is, de egy-kettőbe újra bekerült a már fészerben, ólak végében porosodó tölgyfa fanagvány.

Azelőtt a földes szobák petróleumlámpás világában törülközőnek, lepedővászonnak. zsáknak való anyag göngyöJödött le az eszváták hengereiről. Ma kizárólag népi motívumokat őrző fali- és futószö- nyégek annyi sok modem lakás diszitesé**.

Bükkzsércen Hák Sán- dornéndl sincs ez másképpen. Bizonyság rá, hogy az ebbéli munkából soha nem fogy ki. Hasonlattal élve, olyan ez. mint a forrás, amely minél több vizet ad ki magából, annál bővebben buzog. A szép minták hírét szétviszik mindenfelé a szűkebb-tágabb hazába egyaránt Sőt. Hollandiában. Kanadában is többfelé díszelegnek a keze alól kikerült zsérci szőttesek. A tornyos, a nagycsíkos, a nagykockás és ezek különböző variációi.

A bordahaj. borda, nyist, zugoly, nyistfüggő, csepfa. eresztőfa és a többi furcsa nevű praktikus alkatrész között feszülő fonál köze —■’ mint üres zsák a búzát — gyorsan nyeli a röpködő vetélő legömbölyödő rpngy- csíkjait. Azelőtt — lám ez is változás — elhasznált, sokat mosott, kiíakutt

rongydarabokat szaggattak fel erre a célra — akkoriban értéktelen holmi nemigen volt —, most viszont a gomba módra elszaporodott falusi varrodák „hulladék” anyagából készül a szó szerint szmporn- pás termék.

A 66 esztendős Hák Sán- domé kislánykorában anyjától tanulta meg az eszváta kezelését. Később, fiatal- asszonyként. volt bőven alkalma mesteri szinten elsajátítani e kézműves szakma összes csínját-bínját. Szövőszékéről sok száz, sőt ezer méter szőttes lekerült. S most már tizenkét éve annak, hogy szinte nap mint nap újra odaül az eszváta padjara, alkotni. Maga és mások örömére készül a zsérci szőttes.

(hajóm Fet«: L. J.

kolázfk a lovasokkal, nemsokára végez. Istenem, Bé- kefi úr! Tessék csak, nem fognak fázni, hozok két forró teát. Istenem!

A hótól tisztára sepert terasz korül ragyogott a fehérség. Néhány méternyire a terasz előtt tizenkét lovas ügetett a körpályán felállított akadályok között.' A férfi a lovasokat nézte, miközben cigarettára gyújtott.

— Igaz is — fordult a fiához —, dohányzol?

A fiú megrázta a fejét A férfi most figyelmesen nézett rá, s mint minden apa, ki hosszabb idő múltán látja viszont a gyerekét. láthatóan megörült az egyre jellegzetesebbé váfo, hasonló vonásoknak.

— Az állad az anyádé.

— Anya azt mondta, nem akartad, hogy megszülessek.

A férfi most egész felsőtestével a fia felé fordult, hosszan, tűnődve nézett rá. — Butaság — mondta végül

— Persze — visszakozott a fiú — Nem érdekes. Csak eszembe jutott.

— Egyébként — szívta meg a cigarettát a férfi —, ha úgy lett volna is... De hál szamárság.

— Kevés rumot is tettem bele! — Az öregasszony a kezükbe adta a forró teáscsészéket — Istenem. Béke fi úr! És mekkora fia van! Nem éhesek? Készítek valamit.

— Köszönjük — mondta a férfi. — Ne fáradjon.

Évi ke.

Az öregasszony vissza- ment a cukrászdába. A lovasok egy kört alkottak, majd egyenként átugrattak a legalacsonyabb akadályon. Vezetőjük kiállt a sorból, észrevette a teraszon ülőkéi., barátságosan intett nekik. A férfi viszonozta az üdvözlést.

— Ezredes volt •— magyarázta a fiának. — De nézd csak meg, csupa egészség és életöröm most isi Nem hagyta, hogy összetörjék.

— Ne haragudj, apa •—

szólalt meg a fiú —, nem akartalak megbántani.

Csak...

—. Hagyd dl — nevetett a férfi. — Finom ez a tea.

— Tudod, mostanában... — folytatta a fiú —, magam sem értem... valahogy semmi nem érdekel igazan, és...

— Sportolsz valamit? Pedig az jó volna. Erőt. ad, kitartást. Abban a korban, amiben te vagy. nagy szükség van a kitartásra ahhoz, hogy az ember át tudja vészelni ezt az időszakot. Meg kell találnod azt a valamit. amiért mindent feláldoznál. Egy dolgot, érted, egyetlen egyet, mindenek felett. Mindegy, hogy mit, komolyan mondom. Engem nem zavarna, ha a fiamból nem lenne mérnök, hanem, mondjuk, gombate- nyésztö. vagy asztalos, ács, csavargó...

— Vagy lovardafőuök.

— Miért ne? Az a baj, hogy ebben a korban az ember túl könnyen mond 'ítéletet mások felett. Cézárral mi valamikor történelmet csináltunk. Nem a partok közé, hanem az emberek közé akartunk hidat emelni.

— Szavak.

— Ügy gondolod?

A lovasok befejezték a gyakorlatot. felsorakoztak. A vezetőjük leugrott a lováról. valahonnan előkerült egy lovászfiú, átvette tőle a szárat. A lovasok a fiú vezetésevei indultak az istállók fejé. A tagbasaaíkatft,

pirospozsgás ember felszaladt a lépcsőn a teraszra:

■— Nahát! Ezer éve! Édes öregem! — A két férfi átölelte egymást, a fiú felállt. megvárta, amíg kibontakoznak egymás karjaiból, aztán bemutatkozott. — Nahát! — ragyogott a lovarda főnöke. — Stramm kölyök! De miért itt ültetek le? Gyertek, iszunk valamit az irodámban.

— Nem lehet, csak néhány percre jöttünk. Elintéződött az afrikai utam, egy hónap múlva indulok. Említetted, hogy vannak Ghánában ismerőseid...

— Persze, hogy varrnak, de te, ide figyelj, a címek odahaza vannak, végül is beköltöztem a városba, ezer ok, szóval, a hét végén feladom neked a címeket, most sehogy sem tudok veletek menni, németek vannak itt. tereplovaglásra kell vinnem őket. megígértem nekik, hogy én megyek, személyesen. Nahát! Nagyszerű apád van ám, kölyök! Tudsz róla?

— Tudok.

— Volt egy-két ügyem apáddal. korrekt, tiszta ügyek, mindketten ráfaragtunk becsületesen, de mi ketten az elpusztíthatatla- nok fajtájából valók vagyunk.

Tudom — bólintott a fiú. — Történelmet csináltak.

— Cézár, hoztam neked is egy teát és egy széket. Mit szólsz — mosolygott az öregasszony —. hogy Bé- kefi úr nem feledkezett meg rólunk?

— Vannak még emberek Éva akik soha semmit nem felejtenek — felelte a lovarda vezetője. — No, menj be, mert meghűlsz.

Az öregasszony vissraeo- mrit a cukrászdába, maga elé engedve a lovasokat, akik nagy hanggal, nevetgélve jöttek az istállóból. Cézár leült, beleivott a teába.

— Szép ez a heiy — mutatott körbe. — Szeretek itt lenni. Meg aztán — nevetett —, a lovakat is szeretem. Szebbek, mint mi vagyunk — tette hozzá. — Ha nekem fiam volna, nem engedném, hogy mást csinálom. Te is hidakat fogsz építeni, mi? — fordult a fiúhoz. — Épp olyan vagy, akár az apád. Le se tagadhatnád a kölyköt, Ervin.

— Arról nincs is szó! — Mindhármán mosolyogtak. A fiú felállt.

— Menjünk innen •— mondta az apjának.

— Neked is dolgod van?

— kérdezte a férfi.

— Nem — felelte a fia.

— Csak elegem.

A két férfi megütközve nézett a kamaszra. A hirtelen megnyúlt fiú lágy álla fölött furcsa grimaszba gyúródott az apjáéhoz hasonló. keskeny ajkak, szemében összesűrűsödött, a kékség. A havat nézte, amely makulátlanul ragyogott a napsütésben.

— Miért kellett így viselkedned? Mi értelme volt, azt mondd meg?! — A férfi nagy sebességgel vezette a kocsit, szinte folyamatosan az út bal oldalán haladtak, a Mercedes motorja halkan zümmögött. — Mondtam, hogy Cézár régi barátom, meg akartalak mutatni neki. hadd lássa, milyen nagyszerű fit*m van, te meg .. Hová vigyelek?

— Már készen van a történelem — mondta a fia.

— Mi van?

— Elkészült, passz. Lehet

lovagolni, hidat építeni, és megpengetni az erzelmes húrokat.

A férfi fékezett, beállt a járda melle, leállította a motort

— Van a kesztyűtartóban

egy boríték. Kétezer forint van benne. Vedd ki. A tied.

— Nem kell.

— Ne szamarkodj. Mi bajod van? Nézd, én megértem, hogy neheztelsz rám, amiért... Nehogy azt hidd, hogy nem értelek. De te is próbálj megérteni engem. — A férfi már nem mosolygott, hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak tetszett, a szakálla ellenére.

— Néni erről van szó, apa, félreértesz, és félreérteni mindig könnyebb, mint megérteni. Nem az a bajom, hogy otthagytál minket, ostobaság ez az elvált szülők gyermeke című halandzsa. lgv mozgalmasabb volt az egész, és te akkor azt tetted, amit tehettél... De most... Hagyj ki engem ebből.

— Miből?

— A hídépítésből, a lovardafőnökségből. a mosolyaidból. a tanácsaidból, hogy sportoljak, meg hogy egy valami, mindenek fölött.

— Miért beszélsz fgv?

— Nem akartam — mondta a fiú. — Hidd el. De valahogy nagyon elegem lett Mindenki ilyen, és még te is...

— Milyen? — kérdezte a férfi. — Mit kellene csinálnom? Jó néhányszor be- verettem már a fejem Elég volt. semmi értelme. A hidak viszont állnak.

— Persze — bólintott a fiú. — Lehet sétálni a partok között.

A férfi kinézett az autó üvegén, az újságosbódé

előtt hosszúkabátos nő áfil;

a táskájában keresgélt valamit. A járókelők kikerülték. Távolabb, a, tér fái alatt idős par baktatott, bot bot niellett.

— Nézd, Andris — szólalt meg a férfi, még mindig az üveg mögötti világot figyelve. — A dolgok ma nem úgy állnak... És en sem vagyok már fiatal. Te viszont még nagyon is az vagy.

— Ne haragudj, apa. Nem kellett volna.

— Te viszont még nagyon is az vagy, igy nem tudhatod... Na, vedd «ci a pénzt, mégiscsak karácsony lesz holnap. — Visszafordult a fiához: — Ennvrt adhatok neked. Ezt. Hogy mire Költöd, az már a te dolgod. — Lenézett, maga elé. — És hidd el, a hidak is fontosak.

Miközben megcsókolták egymást, a fiú orrát megütötte a férfikölni kesernyés illata s arra gondolt, ezt a szagot ugyanúgy nem fogja elfelejtem, mint azt a másikat, a sok évvel ezelőttit. Akkor is búcsúzni kellett, a' férfira két másik várt az ajtóban, zsebre dugott kézzel. felba-Hott galléros ballonkabátban. — Félsz? — kérdezte súgva az apját. — Nem — felelte a férfi —, csak izzadok.

Megvárta, amíg a metál- kék bekanyarodott a sarkon, aztán elindult a folyó felé. A szürkés rózsaszín felhők megnyíltak, szitált a hó a fehérség eltüntette a sebeket amelveket a járókelők léptei vágtak a földet borító bótakaróba. A főivé fölött átívelő híd vaspánt- ján is meeiilt a hó. s a fehér • lepel alatt már a másnapra várt a város.