Észak-Magyarország, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
ESZM^AGYARGKSZAG 8 1982. december 24„ péntek I Móricz Zsigmondi . Karácsonyi ének 1 Ragyogó hóba borait 'l • a kis falu. Gyönyörű karácsonyeste Tolt. Az | igen rettentő csillag, mint I amikor tavaszi hajnalon a § réten a fűszálak hegyén csilÍ k>g a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi haji Bakban boldogtalan, szegény íi nép tanyázott. lie két legénynek «c ni este volt a szüretje. Páwa jj Sajó volt az egyik, a másik j; Balog. Sok-sok éven át, kis- I iskolás koruk óta Se voltak a karácsonyesti kántálók. [j Olyan hangjuk volt, mint az d ércsíp, s náluk nélkül nem 1 is volt karácsonyeste a kis í kálvinista faluban. Még ara- , tűskor is emlegették, hogy fi az a karácsony, amikor Páli va Sajó meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal. , Az idén nehezen is vár- | ták, mert ez az év nemcsak Í a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a munkás kop- 3 lalja nteg. Csizmát akarlak i .feleltetni a kántálási pénz) " bői, mert most csak úgy szortyogott a hóié a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt jár az Isten angyala. I De ahogy elindultak az énekes útra. már néhány házzal előttük erős hangok ' fújták a karácsonyi zsolozsmát. — Ki lehet az? — döbbent meg a két legény. Szikszói Károly illusztrációja Mikor az első ház eresze alá beállítottak, s rázendítették, hogy Mennyből az angyal... — kijött a gazda ingujjban a tornácra, s azt mondta: — Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret. — Milyen kenyeret? — Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret. A két fiatal legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák. A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek.’ Hallgattak sötéten, szédülve. — Mék lehet az? — A Buga ... — Jó) van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts ! Azért még bementek a következő házba. Ott is rákezdték. Kijött a gazdasszony. — Ki az? ... Tik vagytok. Páva Sajó . .. Ej, ej ... Jó van na. Nem híjta be, mint tavaly, őket, hogy megkínálja mézes borraI és fonott kalács- csal. fis nem adott pengőt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a markukba. — Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén! Szegény a világ. Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellték magukat. Hogy ezek a cigányok... 1 Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a| Krisztus. Lassan kullogva mentek: előre a hóban. Szédült av fejük, és most elkezdték!: erezni, hogy a hóié hidege-; dik a lábukon. Már a kap-| ca fagyni kezdett. Ha nincs? meleg az ember szívében,: a fagy is kifog rajta. A cigányok meg csak vonítottak valahol, hogy: Mennyből az angyal. Bementek a kocsmába, s egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket, s megokosította a fejüket. — Na. próbáljuk meg mégeccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgyfa kaput nyitot-j! tak be. S a kutyák majd lehúzták őket. — Mennyből az angyal... Eljött hozzátok ... Már megint itt vannak ezek a cigányok? — nyitott ki a gazda. — Vagy tik vagytok, Páva Sajó? — Mink vagyunk gazd- t*ra«n. A gazdasszony azonban kiszólt: — Hogy nem szégyellik, ilyen nagy legények! Nem való a’mán, csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük ki gyűlt. Utána a cigányoknak? Éppen jöttek ki susto- nogva egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát. — Hé! — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mond- ta: — Nekünk is eljött az angyal! — No hát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Páva Sajó. — Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor te is meghalsz érte. büdös cigány! Te eszed el a faluba a mi kenyerünket! Volt ott egy sövénykerítés. abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján! — rikácsolta a cigány. — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján! S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája ‘ alatt, karácsony éjszakáján. (1931) Papp Lajos A lovak I Ha idejük betelt j- végül a mezőre 1 ballagnak a lovak nehézkesen cammognak át át a városon az utakon az árkon és kinn a mezőn ohoi a fű . minden tavaszon újfa kihajt lefekszenek ef nézegetik a hangyák zizegő homokóráit a távolság egyre nő ^ köztük és az elszáfló idő között fejüket egy-egy fűszálra hajtják és szoborrá dermednek a nap visszavetülő fényözönében Áz életmentő gránát Az ágyúból kilőtt gránát nem arra rendeltetett, hogy : életet mentsen, ellenkezőleg, ha telibetalál, tucat• szám osztja a halált, vagy ) rokkanttá nyomorít épkézláb embereket. Vannak azonban véletlenek. Egy • ilyen, valóban ritka vélet- , lenről szól az alábbi tör- ■ ténet, az életmentő gránátról. A hidasnémeti közúti Hernád-híd jobb parti híd- [ főjénél, a vaskorláton harmincnyolc esztendeje tátong ! egy sebhely. Ezer meg ezer í ember tekintete akadt meg már rajta, de csak keveseknek jutna eszébe, hogy 1 történetet fabrikáljon hozzá. A magamkorúak, akik már „felváltották” életült hatodik évtizedét, egyetlen ránézésre meg tudják oldani a korlát sebhelyének talányát — gránát találta el. A kb. tízmilliméteres félacélnak meg se kottyan a puskagolyó, lepattan róla vagy ráforrik, de a gránát elbánik vele. A tüzér, a felszabadító hadsereg ismeretlen katonája nem a híd- korlátnak szánta a golyóbist, de áldassék célzásban való járatlansága; ha jó méterrel lejjebb céloz, meglehet, 900 kiló ekrazitot robbant fel vele (ennyire becsülték a híd alól kiszedett robbanószer mennyiségét), • s akkor levegőbe repül a híd, és a szomszédos házakból kő kövön nem marad. De ha csak arasznyival feljebb zúg el a lövedék, nem kizárt, hogy éppen a szemközti szglmakazalba vág, el fullad, az orrgyutacs nem fog tüzet, a robbanás elmarad. Pedig nagyon-nagyon kellett az a robbanás ... A képzelet visszaszáll 38 évnyi messziségbe. 1944. december 17. Vasárnap. Az én falum már szombat este átesett a háborús „tűzkeresztségen”. A magamféle kiváncsi suhancok a garad- nai főutcán téblábolnak, s majd kibújnak a bőrükből, hogy szemtanúi lehetnek a ..történelemnek”. Elképedve' bámuljuk a patak épen maradt hídját. Hát ez hogyan menekült meg? Némelyek arra esküdnek, hogy a patikus vágta el a gyújtózsinórt, mert gyógyszertára közvetlenül a híd mellett volt. Mások vélekedése szerint a magyar hídőrség zászlós parancsnokáé az érdem. aki a gyógyszerésznél lakott, s mert a két férfi jó barátságba keveredett, a zászlós hőstettre szánta el magát. Bárki cselekedte, I hősnek kijáró tiszteletet érdemel. A dombok hónaljából csörgedező patak mély árkot ásott magának évezredek alatt. Micsoda „remek” tankcsapda! — gondolhatták a terepszemléző műszakiak, csak a hidat kell eltüntetni róla, s nincs az a tank, mely belemerészkedne a nyaktörő szakadék ba. De Garadna ismeretlen jótevője keresztülhúzta számításukat. A vöröscsillagos katona, aki az író- asztalnyi ekrazittömeget méricskéli, melynél szuro- nyos román őr áll, a templom felé int — még az is összedőlt, volna tőle. A hídon ágyúk, tankok, gépesített egységek vonulnak Szurdok és Hidasnémeti felé, a 3-as országúton. Mi tagadás, nem szeretnénk se Hernádszurdok. se Hidasnémeti lakói lenni — mi már — úgymond — „túl vagyunk rajta”, december 16'-ának estéjén álzúgott fölöttünk a háború. Az első nagy világégést, fogságot megjárt apáink felfrissítik orosz nyelvtudásukat, mi is csipegetve belőle. Hidasnémeti mindössze tíz kilométerre, mondhatnánk : ágyúlövésnyire, s ahogy nekiindult a temérdek katona, fél óra alatt ott teremhetne. De — enyhén szólva — „akadályoztatnak” szabad mozgásukban — gránát veri az utat, néhá- nya nem messze házunktól robban, szertefröccsentve szilánkjait. Az csak természetes, hogy az előrenyomuló katonák bőrében sem éreznénk jól magunkat. A bevonulási parancs megszegői, csak egy-két évvel idősebb cimboráink, 16—17 éves suttyólegénykék boldogan merészkednek elő rejtekhelyükről — meg- és felszabadultak, nekik már 'a front túloldaláról nem parancsolnak. De a hidasnémeti „hadköteles” leventékre még egy fasiszta magyar tiszt szórja az „áldást”. Rémítő hírek segítenek neki a gyerekek összeterelésében — ezek kivégzett, „hazaárulónak” bélyegzett leventékről szólnak. A gyerekkorból jóformán ki se lábalt emberkék sírással küszködve engedelmeskednek a szitkozódó tisztnek. Az anyák rí- va-jajongva,t az apák szót- lan dühvei nézik a tiszt komiszkodását, a félelem azonban féken tartja indulataikat. Egyikük-másikuk könyörög. otthon felejtett valamit. elugrana érle. „Ezt már ismerjük!" — ordiTa a liszt. — „Állj be a sm - ba. mert kitaposom a beled!” Ami a levenleoktafó parancsára pillanatok alatt megment a sorbanállás, most valahogy nem akar sikerülni. A tiszt „csürhé- zik”, leken egy-egy pofont, de a gyerekek csak hazafelé forgolódnak, valóban, még édesanyja szoknyáiénál volna a helyük. A tisztet sürgeti az idő. Szinte érzi talpa alatt a közeledő tankok dübörgését. Minduntalan karórájára les, s buzgalma fokozódik, mert mindenáron eleget akar tenni a parancsnak — a háború vágóhídijára hajszolja ezeket a megszeppent, szipogó gyerekembereket, akik csak nem akarják az „igazságot", a sorok újra meg újra felbomlanak. A tisztet már a gúla környékezi, dühtől vereslő arca beleizzad az eg- recéroztatásba, amikor ... Hatalmas dörrenés ráz- kódtatja meg a földet, s hallani, hogy a hid egész vasanyaga fémesen csendül az irtózatos ütéstől; a házak cserepén eltévedt szilánkok koppannak. A tiszt nem veszi tréfára a figyelmeztetést, lejárt az ő ideje. Néhány ugrással autójánál terem, bevágja magát és a sofőrre rí vall: „Mit tatod a szád?! Indíts! Előre!” Azaz hátra, mert a felszabadító sereg jön előre, már „bejelentkezett”. A fiúk — hűszan-harmincan — tudják, mit keli tenni üfe, azt, amit nagy on-n agyon szerettek volna eddig is — futás haza! Haza édesanyához, a testvérekhez, vissza a család fészekmelegébc, nevelődni még, de immár a békés, új Magyarország számára. Az életmentő gránát elvégezte dolgát. Legyen áldott az ismeretlen tüzér, aki olyan ügyesen eltalálta a hídkorlátot! Meglehet, ba arasznyival feljebb lő, bele a szalmakazalba, néhány nagyapával kevesebb volna H i dasnémetiben. 1944. december 17-én, azaz karácsony havának harmadik vasárnapján történt mindez. r Emlékeztek még rá, hidasnémeti nagyapák? Gulyás Mihály Zalán Tibor Betiehemesek Apró angyal, kezében fenyő lángol, zendül a táj, amerre lép, a zöld lángtól. Csengő csilingel, piros sipkás rázza; ezüst lángokat szór szét a hó-homályba. S már itt áll, ki a betlehemet hozza, zsebében kalács, illata csiklandozza orrát. Szeplős arca mosolyba rándi4. Ablakban fény gyűl, az ajtó sarkig tárul. Énekelnek, a hó lassan megered. ö megszületett: készítsd ünnepre szíved! ...... .
