Észak-Magyarország, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

« ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1982, december 24., péntek Heti munkaértekezlet kz őrsön. A poráncsno!: megbeszéli a teendőkéi Margittal István őrnagy, pa­rancsnokhelyettes, alapszervezeii párttitkárral, Görög István őrmester, alapszervezeti KISZ-tiíkárral, Sztrogh Pál és Szász lend szakaszvezeíő rajparancsnokkal. A vitrinben ott sorakoznak a kitüntetések; a Haza Szol­gálatáért ezüst fokozata, a Szolgálati Érdemérem, a Ha­za Fegyveres Szolgálatában 10. 15, 20 és 25 év után ado­mányozott elismerés, az em­lékplakett, a Gyerekekért fel­irattal, amelyet az idén ka­pott a Magyar Üttörők Or­szágos Tanácsától, valamint a Közbiztonsági Érdemérem, amellyel a feleségét is kitün­tették. Itt, a családi környezetben is meg kellett kérdeznem, hogyan alakul szolgálatuk az ünnepek idején. — A határ nem marad őrizetlenül — válaszolta az őrnagy. — Minden katonánk családi környezetben töltheti az egyik ünnepet. — Karácsonykor mindket­ten itthon leszünk — szólt közbe az asszony. — Én azon­ban szilveszterkor szolgálat­ban leszek. Én pedig az új eszten­dő első napját kezdem szol­gálattal — fejezte be a gon­dolatot a parancsnok. O. J. Sző sincs róla, hogy @ kivételes, rendkívüli ember lenne bármelyi­kük is. Nem az. (Követke­zésképp a toliforgatónak egyiküket sem kell a szép szavak glóriájával öveznie.) Ellenben sokkal inkább nevezhetők nem könnyű sorsba születő, s a nehéz sorsot vállaló, tűrő, csetlő- botló embereknek. Szorgal­mas, igyekvő lényeknek, olyan „kertészeknek”, akik a gyümölcsöt hullajtó diófát az utódoknak ültették. (Mind­ezért a tollforgató elismeré­se parányi ellenszolgáltatás csupán.) * (Ha tükörbe nézek, reá f emlékezem és este így / rá­gondolván, szívemen áthúz / a százados szelíd szegénység) (Illyés) öt, — akár a többi, hozzá hasonló fekete fejkendőst — nem a kor — dehogy az! —, a fogyatkozó erő tette igazán nyugdíjassá. Ö a hatvanon túl sem ült soha presszók teraszán, nem sütkérezett strandok fövenyén, s az ar­cán korán jelentkező ránco­kat sem próbálta soha rejtőz- tetni ilyen vagy olyan koz­metikumok mögé. Ujjait merevséggel, gőrbe- séggel, rusztikussággal „ju­talmazták” a kapák, sarlók s más, fényesre szorított szer­számnyelek, a fekete ruha pedig régóta viselete már. Férje 1915-ben elesett az első világháború valamelyik harcmezején. Özvegység, két apró gyermekkel. Egyedül nevelte fel őket, úgy, hogy közben az egri i nrpnPknPK Ul GUvIVI lví\ Féli János családja körében Sátoraljaújhely 1980 szep­temberétől határőrváros. Nem kis szerepe van ebben Péli János határőr őrnagynak, a helyi őrs parancsnokának. Az 51 éves őrnagy éppen no­vemberben töltötte harminca­dik katonaévét, amelyből alig másfél évet ténykedett isko­laparancsnokként, a többit a határon szolgálta le. Békéscsabán született, föld­műves családban. Nyolcán vannak testvérek. Édesapja az idén töltötte be 88. évét, nyugdíjas tsz-tag. Az öt ele­mi és a négy polgári iskolai osztály elvégzése után a gép­lakatos mesterséget sajátítot­ta el, később a MÁV-nál dol­gozott mozdonyvezetőként. A Viharsarokból 1952-ben vo­nult be a határőrséghez, Sze­rencsre. Harminchat hónapos sorkatonai szolgálat után a fóti tiszthelyettes iskolán ta­nult és itt is maradt kikép­zőnek. Borsod megyébe, Mi- kóházára 1954-ben helyezték az őrsparancsnok politikai helyettesének. Ezután követ­kezett Füzérradvány, ahol szolgálatvezetőként tényke­dett. Susára 1961-ben került már alhadnagyi rendfokozat­ban, szintén politikai helyet­tesi beosztásba. A szerencsi tisztesiskola parancsnokának nevezték ki 1963-ban. Sátor­aljaújhelyen őrsparancsnok­ként 1974 augusztusától dol­gozik, 1974-től őrnagyi rend­fokozatban. Péli Jánosra valóban ráil­lik a mondás, hogy szigorú, de igazságos. Három évtize­des katonai szolgálata alatt állandóan tanult, tanított, ne­velt, akárhová szólította a parancs. Az újhelyi őrs az elmúlt évtizedben hatszor ér­demelte ki az élenjáró cí­met. — Örsünk sorállománya többnyire borsodi íiatalembe­ban már enni sem azt ehet az ember, amit éppen akar, Az egészség parancsol. Két esztendeje, azon a szép őszi napon még odakint a zsérci Dócon találkoztam ve­le, a tsz szüretelői között. Az akkori mokány puttonyos pi­ros, jóságosán mosolygó ar­cát nem lehetett nem észre­venni. Ez alkalommal is mondta: szeretett mindig az emberek közölt lenni. Arra a szüretre is azért ment el. Hej, men­ne most is, ha az erő enged­né! A mosoly azért szerencsé­re máig megmaradt. Most is jóságos, most is szelíd. Fő­leg amikor az emlékekben kutatunk. — Tizenöt éves koromban apám kezembe ad­ta a gyeplőt. No fiam, hajt­sad ! S ő hajtotta. A munkát. Su múlásnak járt. aratónak, répamunkára, kukoricát tör­ni. Tipikus szegényparaszti sors az Övé. Ma már persze mindez mese az unokáknak. Van belőlük négy. Kettő itt a faluban, kettő meg Mis­kolcon. A szeretet nagyapa és az unokák között kölcsönös. Mutatta a képeslapot, ami Miskolcról iött, a miskolci unokáktól Kellemes, békés karácsonyi kívánnak a cím­zettnek: F. Kősik Lajos nagyapának, Cserépfaluban. (Iiajtlu i.) Fotó: Fojlán László Adóm István felvételei rekből áll — mondotta az őr­nagy látogatásunk alkalmá­val. — Kivétel nélkül min­denki elvégezte az általános iskolát, a szakmunkásképzőt, többen érettségiztek is, van egy mérnök és egy főiskolát végzett katonánk is. Sok kö­zöttük a nős, családos. Fe- lelelősségérzetük, fegyelme­zettségük kiemelkedően jó. Egyaránt jól megállják he­lyüket a szolgálatban', a moz­galmi munkában és a ma­gánéletben is. Ezért büszkék is vagyunk rájuk. Persze, ez nem jelenti, hogy probléma- mentes lenne az őrs élete. A gondokat azonban igyekszünk közösen megoldani. Úgy elünk itt, mint egy nagy család. Péli János őrnagy nemcsak őrsparancsnok, hanem köz­életi ember is. Tagja a mis­kolci határőrkerület pártbi­zottságának, a fegyelmi • bi­zottságnak, városi tanácstag és egyben helyőrségparancs­nok is. —• És a kisebb család? — tettem föl a kérflést. Az őrnagy meghívott a la­kására. Még az úton megtud­tam, hogy 1954-ben kötött há­zasságot, a felesége gép­ié vírászként dolgozik az őr­sön. Lányuk, Krisztina, a helybeli gimnázium második- osztályos tanulója. A szépen berendezett lakás­ban meglepően sok könyv, kép, festmény, kézimunka fogadja a látogatót. Szerencsénk van, otthon találjuk a fiatalos ma­mát és a nagylányát is. A hétvégi kertben termelt sző­lőből készült borral koccin­tunk a megismerkedésre. — Szabad időnket ott tölt­jük — mondja az őrnagy, — Nemcsak szőlővel bíbelődünk, hanem a gyümölcsfák és a zöldséges kert is ad munkát és termést. Gyakran hallani angol és japán szavakat a Lenin Ko­hászati Művek kombinált acélművének számítástechni­kai központjában. A fekete hajú, jellegzetes keleti sze­mű férfiak közül Masaoki Usui családjával együtt ér­kezett Miskolcra. Reggelen­ként, amikor felszáll a gyár­ba menő autóbuszra az ava- si lakótelepen, két kisfia; a hároméves Ryosuke és az alig egyesztendős Yusukc marad otthon Yumiko asszonnyal, a férjét hazaváró és gyermekei­re vigyázó édesanyával. Usuiék idén magyar ka­rácsonyt ünnepelnek. Japán filmekből ismerős kedves, kissé szögletes, ám végtelenül finom meghajlás­sal köszöntöttek minket la­kásuk ajtajában. A kis, por­celánbaba fejű gyerkőcök pillanatok alatt ölünkbe ké- redzkedtek és apró ujjacs- káikkal ügyesen csipegették föl a tányérról a sós mogyo­róval ízesített japán cseme­gét. — A japánok nagyon sze­retik az ünnepeket — mond­ta Masaoki Usui, amikor arról kérdeztük, hogyan te­lik a karácsony távoli hazá­jában és mire készülnek itt Miskolcon? — Rendkívül színpompás, tarka és nagyon megható minden jelentősebb nap, amikor kifejezhetjük szeretetünket, barátságunkat, örömeinket. Bizonyára tud­ják Magyarországon is, hogy a mi népünk legnagyobb ré­sze nem keresztény, hanem a sintó vallás híve. Ilyenfor­mán nálunk hivatalosan nem ünnep a karácsony, de an­nak családi, szeretettel teli hangulata eljutott hozzánk is. Karácsony előestéjén a gyerekek összeszedik a zok­nikat, harisnyákat, kikészítik az ágyra, az ágy mellé, ami otthon csupán egy gyékény­szőnyeg, az úgynevezett ta­tami, és az itt is jól ismert Mikulás, a különböző aján­dékokat hozó kedves öreg úr különböző kisebb játékokkal rakja azokat tele. Reggel az­tán nagy az öröm. A lakásban már áll a fe­nyőfa. A nagyobb fiúcska, Ryosuke fedezte fel egy bolt kirakatában a díszes fács- kát és természetesen édes­anyja nem hagyhatta ott. Ez a szokás már meghonosodott Japánban is, de ott inkább a műanyag karácsonyfákat veszik és a színes gömbök, F. Késik Lajos minap. Ott található szinte valamennyi nap. Pedig a Ku­tyaszorítóban levő háza — ahol egymaga él —, nincs túl közel. Mégis jön. Egye­dül, lassan, görbe bottal. Úgy mondta nekem: jól érzi ma­gát a napköziben. Ott soha nincsen egyedül. * (Ahogy reggel szalonnáidé / után megtörölte száját, / egész napra mosolyának I csinált helyet bajsza alatt.) (Illyés) Mostanság már nem sza- lonnázik. Tej, vaj, kakaó, sajt, ez a mindennapi ele- ség. Hetvenkilenc éves kor­Együtt az Usui csalód. Másfél évig lesz otthona az LKM-től kapott háromszobás lakás a két kisfiúnak: Yusukének és Ryosukének, akik boldogan ülnek szüleik ölében. Nagy Sándorné Fodor Rozália káptalan pazsagi uradalmá­ba járt el dolgozni. Kepés ként markot szedett. Mer! élni kellett valamiből! Nem volt könnyű, de meri a szorgalom, az akarat nem hiányzott, végül is sikerült A gyerekek felnőttek, a csa Iád az unokákkal kiterebé lyesedett. ök már az egykori sorsnak sem a nehézségét sem a szegénységét nem örö­költék. Szerencsére. Hogy eb ben mennyi az ő része, nem az én feladatom eldönteni. Nyilván nem kevés. A 87 éves Nagy Sándorné- val, született Fodor Rozáliá­val a bogácsi öregek napközi otthonában beszélgettem a A törékeny japán nő már meg­ismerkedett a magyar népművé­szettel is, és nagy örömmel hí­mezi a kalocsai terítéket. Fotó: Fojtán László csillogó díszek helyett a fe­hér havat idéző műgyapotot terítik a zöld ágakra. A bájos arcú, halk szavú, fürge ujjú asszony, Yumiko gyermekei pesztráiása közben kalocsai hímzést öltöget. Is­merik és szeretik, nagyon nagyra becsülik a magyar népművészetet és beszélgetés közben szóba került a szüle­tése centenáriumát éppen a napokban megünnepelt Ko­dály Zoltán is. A gyerekek szines ceruzákkal házakat, embereket és természetesen karácsonyfákat rajzolgattak. — Havat még nem láttak, de remélem, hogy azt is meg­ismerik Magyarországon a ki­csinyek — mondta az édesapa. — örülünk neki, hogy most itt töltjük a karácsonyt, mert megismerhetjük egymás szo­kásait és még nagyobb ré­szünk lehet abból a kedves­ségből, amit már eddig is tapasztalhattunk a magyarok­tól... Már meghívtak min­ket egy családhoz, reméljük hogy sikerül azt a melegséget megidézni, amit otthon a szoba közepére állított tűz­hely, a kotacu mellett érez­hetnek messze levő család­tagjaink. Ez a meleg a sze­retet és a béke melege, ami­re ugyanolyan óvatossággal vigyáznak a japánok, mint magyar barátaink. A tolmácsolásban segítő Honos Péter matematikus segítségével szó esett még a közelgő szilveszterről és az újévről Is, ami Japánban egy hétig tartó, nagy mulatságok­kal teli ünnep és búcsúzóul kétféle japán írással, a ka- lakana és a kandzsu jelek­kel kívánt kellemes kará­csonyt és boldog új évet Masaoki Usui. / 'J- 7 v 2. li f Szcndrei Lőrinc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom