Észak-Magyarország, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

1982, november 20., szombat ÉSZAK-MAGYARORS ZAG 7 TAKÁT5 GYULA VERSEI: A szépen túli messze Zöld és csontszín lapok ... £n kedvelem oz élő és a holt virágokat. Ök mindig voltak és vannak velem. Beszélgetünk a Teljesről sokat. És követnek, mert mind igen serény a kérdésben s nem várva feleletre, csak jönnek és fénylenek felém, mert bennük a szépen túli messze, ahonnan valami alyon s talán ez adja, Hogy csak sejtve, de érzem is e szirmokat kezembe s e lencsétváltó szép növénytan mögénk néz, de úgy, hogy megadja tán, kimondani a porzó idő szavát. Vázlatfüzetből 1. Víz, víz, kegyetlen vakít o víz. Bor, bor, lángokba ragad a bor, Rohanó rácsok, vibráló zebranyáj dübörög szívem fölött, az őszi nyár. 2. Magunk, ha alig is, de sejtve épülünk közöttük állva s már nem is tárgyai, teljes valónk rakódik, épül egy tisztább tájba. 3. Az őszi hegy puha és hallgat, kettős illatot ontva. Gyümölcs ízét, virág színét mézes fényekkel oldja. Winden végletet ts­9 mert. Volt agyon- nyaggatott sztár és agyonhallgatott színész. Volt korszak, amikor a ne­ve egyet jelentett a neve­téssel — és volt korszak, amikor megpróbálták ki­játszani már-már elfelej­tett komikus színészecskék ellen. Volt idő, amikor szin­te el sem tűnt a filmvá­szonról — és volt idő, ami­kor a filmgyárban meg­kérdezték: „Mi van a La­tabárral? __” A közönség, a mely természetesen nem dőlt be a sznob esztétizá- lásnak, a humor „alacso­ny abb-rend Őségéről” — fittyet hányt az éppen hi­vatalos véleménynek és ugyanúgy megtapsolta a hülye grófot vagy a kis­polgári csökevényt kifigu­rázó színészt —, mint évek­kel azelőtt. Latabár Kál­mán ugyanis a nagy nevet- tetők, vagy merjük beval­lani a nagy, igazán nagy „bohócok” közé tartozott, aki képes volt mindennek meglelni a fonákját, min­denben észrevenni a mo­solykeltés oly ritka alkal­mát ... (Bizony nehéz dolga lehetett, hiszen éppen olyan korszakokban élte élete ja­vát, amikor mindenen járt az ember esze, csak a hu­moron nem... Ha csak­ugyan létezne titok, akkor az talán éppen az a kivé­teles képessége, amellyel átsegítette pompás tehetsé­ge nagy ' adományával a közönséget azon a kis, de áthághatatlannak tűnő mezsgyén, ami a látszatot és a valóságot elválasztja, s gyerekes belefeledkezés­sel el is tudta hitetni, hogy a lehetetlent mi is megkí­sérthetjük. Mint kétbalkezes afrikai vőlegény, kötöznivaló bo­lond, szépreményű gaval­lér, ügyefogyott tanár, sze­rencsétlen mondabeli ki­rály, megcsalt férj, óvatos orvos, gyáva idomár — új és új arcok mögött láttatta régi önmagát, akin egyre több lett a ránc, s akit egyre inkább megjelölt a betegség. Mérnöki pontos­sággal megtervezett, száz­szor elpróbált rögtönzései frisseségükkel alapozták meg azt a legendát, hogy az egyik szerző úgy vitte be legújabb nagyoperettjét a Nagymező utcai színház­ba, hogy bizonyos részek­nél csak annyit írt: „Itt bejön a Latabár és jókat Latabár Kálmán a Hegyen-vSIgyön lakodalom című operettben. Most lenne QO éves... LATYI mond”. És Latyi ahogy a furfangos cukrászinasról alkotott gyerekdarab óta egy ország becézte, csak­ugyan bejött és annál is jobbakat mondott. Emögött nemcsak egy nagy színész­dinasztia vérré vált szín­padismerete rejlett, renge­teg megélt tapasztalat, ha­nem egy a tehetség min­den oldalát egyaránt edző folytonos munka is, amely­ben a test és a szellem egyaránt megtette a ma­gáét. Fergeteges tánc- és énektudásához még valami társult, amit az úgyneve­zett „könnyű műfajban” nem szokás észrevenni, a remek dikció, hogy a néző értse, amin nevet... Libegős, mozgékony alak­ja már jóideje nincs kö­zöttünk, de a neve még ma is mosolyt csal az arcunk­ra- Nyolcvan éve született. X.Gjb ^ Latabár Kálmán portréja kukkantott a postaládába,' és kimért léptekkel indult, hogy elérje a hetest. Simon Géza újságárus el- szortírozta a napi- és he­tilapokat, a folyóiratokat a stand pultján, megtömte első pipáját, természetes mozdulattal söpörte a kasz- szába a filléreket, amit az idegen otthagyott az új- sátíhalmazon. Negyed hat volt. Valaki később erősen bizonygatta, hogy inkább fél hat fele járt az idő, . állítását azon­ban nem tudta alátámasz­tani. hiszen előző nap adta zaciha karóráját, a pálya­udvar villamos órái pedig már kél évvel ozelött'mog- álitak. Egv kopasz úr meg tudni vélte, hogy az ide­gent nem várta senki. Ézt a tényj olyan fontosnak tartotta, hogy napokkal ké­sőbb sajtóértekezletet is tartott, és ez a városban eseményszámba ment. ugyanis a kopasz úrban valaki felismerte az évek óta körözött. hamisítvá­nyokkal kereskedő képügy­nököt. Az, idegent valóban nem várta senki. Ezt mi most nem csupán föltételezzük, hanem az egyes-egyedül valós információk egyetlen bi rí okosaként felelősségünk teljes tudatában kijelent­jük. Hogyan is várta vol­na bárki is, amikor ő a naprendszernek ezen a vi­dékén még soha életében nem járt. s erről a vidék- Mti sem tévedt soha senki oda. ahonnét ö jött. Egy­részt. Másrészt azonban akkor sem várta volna sen­ki. ha netán van valakije ebben a városban, s ha netán jelezte volna érkezé­sét. mint ahogy nem is je­lezte. Ezt a momentumot azonban ne firtassuk, s hiába firtatná bárki is. mi hűek maradnánk igazi valónkhoz, és inkább be­tömnénk saját szánkat anyafölddel, mintsem hogy valaha elkotyognánk bár­mit is a ránk bízott titok­ból. Jellemünk milyensé­gét azonban most ne bi­zonygassuk ily eszeveszet­ten. hiszen bebizonyíttatott már ezerszer: fecseg a fel­szín, s hallgat a mély. " Csupán egyeÖé* doégot árulhatunk el, ami talán segít eligazítani a bő for­rásként felbugyogó dolgok, mellébeszélések rengetegé­ben: negyed hat volt, any- nyit mutatott minden pon­tosan beállított karóra, ezt. az időpontot jelölték volna a pályaudvar órái, ha ne­tán működőképesek. Az idegen leült a ga­lambszaros padra az állo­más előtti téren. Innét in­dultak a helyi járatok, s az idegen figyelmes tekin­tetét nem kerülte el egyet­len apró mozzanat sem. Megfigyelte, hogy Bertalan István olyan nett mozdu­lattal száll fel a húsz- nullanullás Ikarusra. aho­gyan csak a kormányőrség állományába tartozó embe­rek tudnak lépni lépcsőről lépcsőre. Bertalan István­ban van valami, állapítot­ta meg elégedetten az ide­gen. Mert Bertalan István tud valamit, s nemcsak ké­pessége van meg hozzá, ha­nem töretlen akaratereje is, mely akaraterőnek majd csak első és egyben utolsó szívinfarktusa fog véget vetni, negyvenkilenc éves korában. Az idegen ez utóbbi dolgon nem szomo­rodott el jobban, mint ahogy illik, hisz’ tolakodó még érzéseiben sem lehet azzal szemben, akihez ugyan, mondhatnánk, me­leg baráti szálak fűzik et­től a pillanattól kezdve, ám, az e|kovetkezendö hu- ^szóhlvú'pfoá.-év.bán, '„a .fel­adat végrehajtása közben xr. a két pálya,' melyen ők ketten következetesen ha­ladnak, nagy on-na gyen tá­vol esik egymástól. Harmincöt éves lesi ma­holnap. még adhatna ma­gára, dünnyögte magában az idegen, amikor Koch Róbertné belibbent a húsz- nullanullás elülső ajtaján. Az asszony rámosolyodott Kovács Gáspár gépkocsi- vezetőre, Kovács Gáspár a férfi elégedettségével nyug­tázta a mosolyt és a me­legbarna szempár villaná­sát. Az idegen megbizser- gett hirtelen, mert az őszin­teségnek azt a pillanatát sikerült megragadnia, amellyel ö személy szerint eddig fájdalmasan ritkán találkozott, Boldogság ön­tötte el, mert megérezte, hogy Kovács Gáspár nem­csak az asszonyi szíveket uralja, de járművét is tel­jes egészében kezében tart­ja. Az idegen azt is látta, hogy Kovács Gáspár türel­mesen várja ki. amíg Hor­váth János villanyszerelő is felkapaszkodik az autó­buszra. Még mindig a pádon ül­ve kiolvasta a napilapo­kat. Ezekben az órákban kezdte meg kongresszusát egy szakadár szakszervezet valahol, megint meggyil­koltak egy államügyészt, valami őrült eszme égisze alatt kivégeztek ötven gya­nús személvt. erejük teljé­be® levő férfiakat és ép-‘ pén csak mast bimbózó lá­nyokat, meghalt a francia nagykövet is, a gazdasági fejlődés pedtg, ha nem is töretlen, de tendál, a köz- tisztasági vállalat fölké­szült a télre. Az ám, venni kellene egy télikabátot, gondolta az idegen, hiszen nem átuta­zóba jöttem én ide. S lelki szemei előtt világosan le­peregtek az elkövetkezendő órák, napok, évek, évtize­dek, századok és ezredek eseményei. Koch Róbertné üzletében most rögtön meg­vásárolja'- a szükséges ru­hadarabot. és eztán is nála fog vásárolni, ha szüksége lesz nadrágra, ingre, zok­nira, meg ami kell egy közönséges embernek ma­napság. Az Alkotmány ut­ca nyolcban Horváth Já­nosáétól bérbe vészi azt a picike, ám a jövőben oly kellemessé és kedvessé váló szobát, amelyikre már ki tudja, mióta vágyott.. Föl­keresi Bertalan Istvánt, át­nyújtja neki a bejelentő­lapot. és igazolványát, vár kicsit, azután már mint komoly albérlő, nyakába veszi a várost, hogy mun­kát keressen. Nem kell majd sokáig bolyongania. a járatindító garázsmester se­gítségével egykettőre a fagybrigád oszlopos tagja lesz. s örömmel tankolja meg reggelenként a húsz- nullanullás Ikarust, hogy ne-kélljen Kovács Gáspár­nak többé bosszúsan ká­romkodnia.

Next

/
Oldalképek
Tartalom