Észak-Magyarország, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. november 20., szombat Helyünk a világban Beszélgetés Hubay Miklóssal, a Magyar írók Szövetsége elnökével — ön sok időt töltött külföldön, jól ismeri más népek irodalmát, irodalmi életét, írószervezeteit. Véleménye szerint mi a sajátossága a mi irodalmunknak, irodalmi életünknek? — A látszat ellenére mesz- sze vagyok attól, hogy ismerjem a határon túli irodalmakat. Kevésbé ismerem, mint az irántuk érdeklődő művelt magyar olvasó. Egyszerűen azért, mert nem olvasok sokat, például prózát alig. Ha meg olvasok, akkor a magyar irodalmat olvasom, azon belül a költőket újra és újra! Ezzel el is megy az olvasásra jutó időm. Nyolc esztendeje a firenzei egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat tanítok, az órákra is fel kell készülnöm, hogy eleven élményként adhassam át élő és klasszikus irodalmunkat hallgatóimnak. Tehát Firenzében is magyar irodalmat olvastam és olvasok. A hazától távol az ember szervezete is ezt kívánja! i^rra viszont csakugyan több módom adódott, hogy az irodalmi életet megfigyelhessem más országban. így lesz szembeötlő igazán a magyar irodalom és irodalmi élet két legfeltűnőbb sajátossága: a lira kiemelkedő ezerepe és az írók népi-nemzeti tudata. Külföldről nézve ez nagyon szembeötlő. Mielőtt Francois Mitterrand francia államelnök a közelmúltban hazánkba látogatott, kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne magyar írókkal találkozni, s eljuttatott hozzám egy feljegyzést arról, kikkel szeretne eszmét cserélni, és mely kérdésekre szerelne választ kapni. A kérdések legpregnánsabbja, hogy a költészetnek miért nagyobb a jelentősége Magyarországon, mint a prózának. Ez a jóindulatú nyugati érdeklődő szirmára meglepő, s szerintem ma valóban ez a helyzet. (Bár nemrégen az Élet és Irodalomban a fiatal írók szervezetének képviseletében meginterjúvolt Szilágyi Ákos az új nemzedékek irodalmi életére jellemző tünetek közt azt említi, hogy náluk a próza jelentősége nagyobb a líráénál.) — Vannak-e jellegzetes problémáink? — Az egyik nyilvánvalóan a magyar irodalom hagyományos közéleti töltése, amely megmarad akkor is, ha a közélet irányításában az irodalom elfogadja a politika primátusát, és nincs oppozí- cióban vele. Az irodalom e közéleti szerepe észrevehetően akkor is létezik, ha a magyaxországi irodalmi életet mindig befolyásoló nyugati divatok az ilyen szerep-' nek ellentmondanak. Irodalmunk másik jellegzetes problémája, amelyet sokszor provokatívan emelnek ki, és sokszor reménytelenül próbálnak elkendőzni: irodalmunk „városi” és „népi” vonala közti ellentét. Ez az ellentét, mint két pólus, olyan erőteret teremt a magyar «•odaírni életben, amely szerencsés esetben a művek, tendenciák megerősítését szolgálja, szerencsétlen esetben nevetséges és szégyenletes béka-egér harcra heccel. De aki távolból, vagy egy majdani „objektív utókorból” figyeli ezt a jelenséget, vagyis századunk magyar irodalmát, az megrendültén fogja látni, hogy milyen nagy volt az a magyar irodalom, az a magyar szellem és az a magyar nyelv, amely egyrészt kávéházi beszélgetésekben csiszolódott, másrészt a képalkotás csodálatos lehetőségeit emelte folyton föl az in- dusztrializálódás során egyre inkább betemetődő őskultúrából. És bámulhatja a távoli figyelő azokat a legnagyobbakat, akik — mint Ady, Bartók, Illyés, József Attila — e két inspirációnak a szintézisére is képesek voltak! — A líra kivételes helyzete irodalmunkban milyen visszhangot kelt külföldön? — Nemrég utazott el tőlünk egy fiatal olasz költő, Saure Albisani, aki a Művelődési Minisztérium vendégeként járt nálunk. Szabó Lőrincet fordít, és egy Olaszországban megjelenendő XX. századi magyar antológiát gondoz. (Zárójelben hadd tegyem hozzá a leglényegesebbet, hogy az anyagi alapot Illyés Gyula, adta, aki tavaly ősszel az Olaszországban kapott Mondello-díjával járó ötmillió lírát ennek az antológiának a támogatására ajánlotta föl. A pénz és még inkább e gesztus erkölcsi értéke — Illyés nevének és a Mondello-dijnak a varázsával — is segíti felbátorítani a jelentős olasz kiadókat az antológia publikálására.) — Albisani az ön tanítványa volt Firenzében? — Igen, s az ő személye garancia számomra, hogy a válogatás és a fordítás a lehető leghatásosabb lesz. Szinte megbűvölte őt, hogy milyen gazdagon virágzik nálunk a költészet, s hogy milyen népszerű! Olaszországban abszurdumnak hatna, hogy egy napilap vasárnapi számában verset is lehet olvasni. Nagyszerű hetilapjaikban kitűnő újságírók tökéletes eszmefuttatásait olvashatjuk a világ minden dolgáról, de verset az utóbbi évtizedben talán kétszer olvastam bennük, egyet Pasolini, egyet pedig Montale halálakor. A firenzei fiatal költő talán városa történetében találhat példát hasonló virágzásra a quatlrocentóban, a cinquecentóban, amikor százkétszáz művész élt és festett egyszerre a városban ... — Itthon időről időre felvetődik a mester és tanítvány viszony hiánya az irodalomban. Mi erről a véleménye? — Az 1945 után, vagy inkább az 1950 után kezdődő irodalmi életben az író szerepe Magyarországon — nálunk talán inkább, mint másutt! — megváltozott. A háború előtti és alatti években számomra (és nem voltam e tekintetben egyedül) lélegzetelállító pillanat volt, ha irodalmunk valamelyik nagy képviselőjét egyáltalán megláthattam. Már magunk is könyvekkel, bemutatott színdarabokkal a hátunk mögött némán követtük a túlsó oldalon haladó Móricz Zsig- mondot, Karinthyt... Vagy egy másik példa: abba a szerkesztőségbe, ahol egyetemistaként dolgoztam, rendszeresen bejárt Illyés Gyula. A szerkesztőség beltagja volt Gyergyai Albert. Illyés jöttére a nála idősebb Gyergyai szinte az ajtó mögé rejtőzött zavarában, megilletődöttségé- ben, hogy a helyiségbe a nagy költő belépett! Illyés akkoriban negyven év körül járt. Nem generációs kérdés volt tehát a mester és tanítvány viszony, hanem az elismert írói, költői értékeknek rendkívüli tisztelete a fiatalabbak, illetve írótársak részéről. A Nagyok az érté- keikkel” voltak mesterek! Hogy jókedvű, ám a kérdés mélyére világító esetet említsek: Illyés a magyar nyelv igét teremtő erejére hozta egyszer példának, hogy a kávéházi asztalnál a. vezető kritikus oda-oda „schöpflin- tett” ... Hadd tegyem hozzá, hogy az írónak azidőtt meglevő, egyáltalán nem egészségtelen kultuszában a sajtó is szerepet vállalt. Húszéves koromban én többet tudtam a velem nagyjából egykorú Karinthy Cini- ről, aki állandóan szerepelt a Színházi Életben jó mondásaival és tárcáival, mint ma, amikor Magyarország egyik legjelentősebb prózaírója. Huszonnégy éves koromban, első színházi bemutatóm előtt többet írtak az újságok a készülő darabról, mint most, ha a nem tudom, hányadik színművem bemutatójáról írnának. Az író, ha értékes műveket alkotott, népszerű ember-, karizmatikus személyiség lett, mai szóval: sztárnak érezhette magát. De mondjuk inkább úgy: a köz- érdeklődés homlokterébe került ... — Féltsük-e irodalmunkat az avantgardizmus hullámaitól? — Számomra az egyik legizgalmasabb magyar nemzedékregény az, amelyben Vas István a XX. századi magyar költészet irányainak küzdelmét bemutatja. Ennek egyik nagy témája, hogy miképp fordult az avantgard- divatok idején az avantgárdot megtapasztalt magyar líra a hagyományos tematika,, a hagyományos küldetés és a hagyományos forma felé. A magyar irodalomnak ez a különlegessége nem csupán e regény folyamban figyelhető meg, hanem ma, a neo- avantgard-divatok idején is, az irodalmi életben. Hadd tegyem hozzá e sajátosan magyar irodalmi tendenciák magyarázatául: minden nyugat-európai, közép-európai vagy kelet-európai „izmus” lényegében a hiteltelenné vált konvenciókkal szemben a hiteleset kereste. S ha nem találta, vége volt. S akkor kereste tovább ugyanazt a hiteleset valamilyen más formában, már egy más hullámtól érintve. A hitelesnek a keresése az, amely miatt a magyar lírának a fejlődése nem is különbözik any- nyira az avantgárd-törekvésektől, de mi azt valljuk, hogy ami a hitelességet illeti, mi birtokon belül vagyunk. Gulay István Sajtó A közelmúltban készült el a megyei könyvtár azon bibliográfiája-, amely tételesen felsorolja azokat az újságcikkeket, amelyek az elmúlt év első negyedében jelentek meg Borsodról a magyar sajtóban. Ez a puszta tény egyébként azt jelenti, hogy a megyei könyvtár helytörténeti, hely- ismereti gyűjteményéből a kutatók gyorsan hozzájuthatnak azokhoz az írásokhoz, amelyekre szükségük lehet egy-egy téma feldolgozásánál. Megnövekedett < az igény a könyvtárakkal szemben, hogy segítsenek a- „kibánvászás- ban”. Többek között ez is indokolta — ahogy dr. Környey Lászlóné, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár igazgatója mondotta —, hogy a megyei művelődési központtal és a megyei levéltárral karöltve .hely- és honismereti szakmai műhelynapot rendezzenek. A keddi műhelynapon — gyűjteménnyel rendelkező könyvtárak munkatársai, helytörténeti, honismereti körök vezetői, egyéni kutatók Régi miskolci házak A Zenepalota Az épület Hunyadi utca felé néző homlokzata. Ma, amikor járművel, vagy gyalogosan elhaladunk a Bartók Béla tér mellett, nehezen tudjuk elképzelni, hogy a középkorban itt volt' városunk felső vége. Az 1600-as évek táján ezen a helyen állt a Miskolctól Diósgyőrbe vezető út mentén a napjainkban is emlegetett Győri kapu. ‘ Miskolc zenei életének történetével kapcsolatban említésre méltó, hogy a régi időkben városunkat „Tánczos Mis- kolcz”-nak hívták. Ez a szokatlan elnevezés onnan származott, hogy Miskolc az egyházi iskolai ének-zene mellett egyaránt szívesen adott otthont a világi népi muzsikának is. Az 1840-es években mai szóhasználattal élve, a város egyik legközkedveltebb embere, a miskolci születésű Fáy Antal zongora- művész volt. Az ő lányát vette feleségül az ugyancsak 1840-es években országosan ismertté vált hegedű- művész, Reményi Ede. Zenei tudásával nemcsak az országot, de úgyszólván az egész világot bejárta. Támogatta és anyagiakban segítette a köz- művelődés előrehaladását, így például anyagiakkal járult hozzá a Petőfi- és a Kossuth- szobor felállításához. Reményi Edét az akkori zenei világ két nagy alakjához, Liszt Ferenchez és Brahmshoz szoros baráti kapcsolatok fűzték. Városunk zenei életével foglalkozó polgárai 1860-ben határozták el, hogy Miskolcon zeneiskola működjék. Egy év elteltével 1870-ben alakult meg Miskolc zenei életével szorosan összefüggő hazai és külföldi pódiumokon nagy sikert arató miskolci Daláregy- let. A Hunyadi u. 6. sz. házban kapott, helyet 1008-ban a zeneiskola, maid 1020-ban a mai Zenepalota elődjeként a zenét kedvelők és tanuló diákok számára működött, Hubay Jenő hegedűművész nevét viselő Városi zeneiskola. Az 1927-es esztendőben készült el neobarokk—rokokó stílusban a Bartók tér nyugati oldalán a Zenepalota. Ma tanárképző és zeneiskola hangversenyorgonával felszerelt koncertterme 400 személy befogadására alkalmas. A rokokó freskókkal díszített nagyterem előtt látható Hubay Jenő hegedűművész mellszobra. A Zenepalotával ismerkedő a ház előcsarnokában az. egykori alapító, igazgató és zeneszerző Lányi Ernő és a város „egyik legnagyobb fia”. Reményi Ede hegedűművész domborművével találkozhat. A már említett művészi freskókkal gazdagon díszített, teremben neves művészek, mint. például Dohná- nyi Ernő, Szigeti József koncerteztek. Nemcsak a zenei élettel kapcsolatos eseményeknek adott otthont az épület. Móra Ferenc újságíró, költő és író 1933. május 15-én este „Őszinte vallomások” címmel a Zenepalota nagytermében tartotta meg előadását. Kosztolányi Dezső. Áprily Lajos és Veres Péter is e falak között találkozott az irodalmat kedvelő közönséggel. A Miskolcon megjelenő irodalmi folyóirat, a Napjaink, születésének 10 éves évfordulójával Nkapcsolatos ünnepséget is ugyancsak a Zenepalotában rendezték meg. Nemcsak Miskolcon, de országoMegzavart ritmusok címmel elkészült az első iinn— magyar koprodukcióban forgatott közlekedésbiztonsági film — jelentette be Grime- la Sándor rendőr ezredes, az san is elismert zenei intézményünk tervezője Wälder Gyula építész, műegyetemi tanár volt. 1928-ban a Budapesti Műszaki Egyetem ókori építészeti tanszék tanárává nevezték ki, számtalan neobarokk stílusú épületet tervezett. Több hazái nagyvárosban levő műemlékházak restaurálását Wälder-tervek alapján végezték el. A É art ók Béla téren álló, neobarokk—rokokó • stílusú Zenepalota méltán foglal el rangos helyet Miskolc építészeti értékei közt. Fojtán László Országos Közlekedésbiztonsági Tanács ügyvezető elnöke a közlekedésbiztonsági filmnapon, melyet pénteken a Belügyminisztérium Művelődési Házában rendeztek. ahogyan a tanácskozáson mondották. Persze annyit ér, amennyire hozzáférhető a helytörténettel foglalkozóknak. Ez egyébként a teltétele annak is — mármint a hozzáférhetőség —, hogy mit használhatunk belőle az egyéni érdeklődés és mit a köz javára. Érdemes lenne hangzott a felvetés — olyan formában is feldolgozni az anyagot, hogy mit hasznosíthat ebből az iskolai oktatás, a történelemtanítás. S jó lenne elkészíteni — mert ez még adósság — a helyi sajtótermékek bibliográfiáját is. Gazdagíthatná helytörténeti képünket, ha a megye, a Város életében jelentős szerepet játszó családok, személyek „sajtóvisszhangját” is összegyűjtenék. A helytörténeti kutatások — meggyőződésünk — nem a divat szülöttei, önismeretünk, eredményei nk megméretése sem képzelhető el a múlt ismerete nélkül. A megyei könyvtár által kezda: íénye- zett tanácskozásnak éppen abban volt, van az értéke, hogy éppen a kézzelfogható, meglevő lehetőségekre1 informálta a honismereti kutatások iránt érdeklődőket. (cr;. a.) és helytörténet kaptak rá meghívást — az érdeklődés felülmúlt minden várakozást. A téma közérdekűségét mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy közel százan vettek részt rajta, jó- néhányan szabadkozva, hogy ..úgymond”, ők csak úgy, meghívó nélkül jöttek ... De hát miről is volt szó? Tóvári Judit, a megyei könyvtár helytörténeti gyűjteményének vezetője azt ismertette, hogy a megyei könyvtárban milyen anyaghoz juthatnak hozzá az érdeklődők. Mi az, amir!;l el tudják mondani, hol lelhetők fel? Hiszen a megyei könyvtár 30 éves múltjával szemben — a cikkbibliográfiát pedig csak 1978-tól készítenek — 1842- től jelennek meg helyi perio- dikumok. Hiányos így a történeti kutatásokat segítő anyag. De ismerik más könyvtárak állományát, gyűjteményét, s a kutatónak hasznos — időtakarékos — az útbaigazítás. Mód van arra is — persze ez a kutatót terheli anyagilag — hogy másolatot készíttessenek egy-egy fontos cikkről. A sajtó fontos forrása a helytörténeti kutatásoknak. Többek között erről is szólt dr. Csorba Csaba, a megyei levéltár vezetője. Nemcsak a vizsgált kor hangulatát adja vissza — erre a levéltári dokumentumok nem is alkalmasak — de sokszor az újság a hozzáférhető dokumentum! Az apróhirdetéseknek például forrásértéke lehet a gazdasági-történeti kutatás számára, a cikkek nyomán nyomon követhető a közéletben szereplők névsora és tevékenykedé- se. A megye községeinek nagy részéről például a század kezdetéig alig-alig van levéltári anyag. Így életükről, eseményeikről jószerével csak az. újságokból kaphatunk képet. De a helyismereti, helytörténeti kutatás számára az ‘is érdekes lehet, hogy a levéltári anyagok és a sajtóanyag hogyan egészítik ki egymást. A mindennapok krónikája történelmi dokumentummá válik idővel. Forrásanyaggá, KizlekedésbizteRsáii fifmiap /
