Észak-Magyarország, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
fi ESZAK-MAGYARORSZAG 8 1982. május 1., szombat i ay.asz Faluban nővéil fel, ? @ nekem meg minden '& évszaK bő forrásból kínálja a gyermekkor em- lékeit. Bizonyára későbbi * évek tették, élmények alakították úgy, hogy nem mindenikbon keresem ma már egyformán a múltképeket. Mindinkább a tavaszok emlékei tisztulnak világosabbá: föidszagú kirajzásaink kertekbe, mezőre, folyóhoz, határba, erdőbe. A természetbe. Pedig mi télen is jégen virgonckod- tunk, hóban huszárkodtunk, kályháktól messze pirosod- tunK. Mégsem a mi nagy megújulásunk hetei-hónapjai voltak .ezek, igazán nem. Hanem téltől hervadt, szobafogságra’ ítélt, dologtalan bánatban epesztett, iagyok- jegek ijesztésétől elgémberedett szívű öregjeinké. Nagyanyáinké, nagyapáinké. Az ő kedvük élesztője, ébresztője volt minden tavasz. Mert a létüket igazolta:, reményüket támasztotta: Munkát, Dolgot adott! Mert csak üldögélniük is nagyon jólesett: ha a munka, az éledő élet ott „beszélt” körös-körülöt- tük ... Nagyanyámat, nagyanyám arcát-alakját, kezét-mozdu- latait is innen, a tavaszok dologfakadásától látom igazán, tudom követni biztosan. Csipogó meg csetlő- botló aprójószágok hangudvarában; magágyak biztató földmelegségében; télszagot űző meszelések fehérség-illatában ... Tavasz van megint. Május van. Bárhol járunk, a megye bármely településén- falujában állunk meg szét- nézésre, néhány szóra: meg- vidámult, megfrissült nagyanyáinkat mindenütt ott találjuk. Kivirította őket megint a . tavasz, a munka. Már ők szavaikat sem tudják dolog nélkül igazítani. Jó szóval kínálnak, munkás emlékekkel, virágmaggal indítanak utunkra: gazdagodjunk. Míg kezükben ott a munka, gondolataik gyerekeket kutatnak, unokákat idéznek, egészséget fohászkodnak. Család és- munka; adakozás: az ő asszonysorsuk. Így maradnak megörökítve, így őrződnek emlékeinkben, így tanítanak munkát tisztelni messzi találkozások távlatában is. Nagyanyámat kutatom bennük, őt találom ma is mozdulataikban, két dolog között megpihenő-elmeren- gő tekintetükben. Hozzájuk Májust becsülni, munkát tanulni és tisztelni — elmenni mindig érdemes. Ténagy József - Fotó; Laczó József E. KOVÁCS KALMAN KONCZEK JÓZSEF: A börtöibíl kisétálva A hűvösvölgyi 1933-bas nagyréten . Nincs munkám, hát nem dolgozom. Nincs kenyerem, hát nem eszem. Az asszonyom is elhagyott, Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Nincs ágyam, erdőben alszom. Vízi virágmuzsikával Nincs reményem, nem remélem,' Hogy holnap tán jobb lesz nekem. nyög az eső, messze látszik. Nincs hitem, hát nem hihetem. Ködfüggönyön, rózsalángon Hogy megsegít majd egy isten. kék hangszórók nyiladoznak. £ * óriás harangvirágok. Mátna virul a domboldalon, ... Apám kezét fogtam aznap. — Rájárnak a nincstelenek. Jót húzunk a forrósból, és Május! Nézz a kislányomra. / Megfürdünk egy kiá patakban. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Verset mondok koldusoknak. Gyermekláncfű sárga csokra, Mielőtt stondjukra mennek. Megvan érte a jutalom, korong-ecset a kezében. Mint bolondot kinevetnek. Szavai a jövőt festik. Hívnak őzért maguk közé. Ö még mindent tőlem kérdez. r Betanltnak, adnak helyet. Mennék is, csak az a hiba, Harangoz a bongom estig. Hogy nem hojlrk a derekam. A fény illik a szeméhez. • PAKOLITZ rSTVAN: i ' GÁLÁM B h Noétól Píoassórg a fegyverdúlás közben szünetlenül mozgósít; gallyávol föíéok röppen; világnyi küldetéssel ahogy fortyog a század, uszít a békességre; fi 2 úgy terebélyül ágo; nem szegi kedvét-szómyát, a békés jó hírt szálja meggyötrtk bár a kányák; reményzöld lobogója. I I i n : I 1 1 . JT Fiam áffarrdóari a f # konvertibilis forinttal nyúz. Született közgazdász a fickó. A genetika csodája ... Ilyenforma idős i lehettem, amikor először hallottam, hogy „ki-ki a képességei szerint dolgozik, és munkája arányában részesül...” S neki egyszer csak kipattan a fejéből: — Te, apa! Rájöttem, hogyan lehetne megjavítani a forintot! Ha mindenkinek megmondanák, mit kell csinálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az ember! — Hát igen, — De apa! Nem lehetne valahogy így megoldani? Apa! Kérdeztem valamit! — De. Jó lenne. Nekem is eszembe jutott néhányszor... Csak mindig kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb... — Miért? — Na jó — teszem félre a munkámat (mert azért a havi fixes is csak bütyköl- get otthon valamit). — Régi történet... Kicsivel nagyobb voltam már, mint te most... Egyszóval kamaszkoromban az a nóta járta, hogy „Már minálunk, babám ...” Arról szólt, hogy „nem szedik a meggyet fedeles kosárba. Felmegy a legény a meggyfa tetejére, oszt’ lerázzaja meggyet, te meg babám szedjed a rózsás kötényedbe!”... Afféle munkadal volt... „A magyarok második szimfóniája.” Az elsőt, tudod, Gellert; püspök hallotta, csak nem jegyezte le az utókor számára ... Így tesznek a makkal is, a végén annyira belejönnek, hogy a legény egyszerre megy fel a „meggyía-makkfa tetejére, lerázza a meggyet-makkot, te meg babám szedjed- kapkodd...!” Mindig ezt fújtuk, ezzel tódultunk a hajókra is, meg a fenyő- lócás „boci-pullmanokba”, Trencsényi Imre; r * ■ J. Jó irány Penlele, felépítjük, a Vasművet! Sokszor ledőlt a fal, de azért felépült a gyár is, meg a város is. A mi munkánk csak egy porszem az egészben, de azért benne van __ Tudom, tége d most nem ez érdekel, én sem erről akarok áradozni. Az a lényeg, hogy amikor a második kéthetes táborozást kezdtem, valahogy megválasztottak brigádvezetőnek. Először még örültem is, kicsit büszke is voltam, azt 1 fittem, annyi az egész,' hogy kivonuláskor én megyek elől a lapáttal, és a munkavezető nekem mutatja meg, mettől meddig kell planírozni. Élveztem, hogy süt rám a nap, erősödik a karom. Csakhogy a diáktáborban is, akár a felnőtt építők barakkvárosában, naponta közzétették a brigádverseny eredményeit. Zavartan sandítottunk a testnevelési főiskolásokra, akik olykor röO százalékra is teljesítették a normát. Könnyű nekik — mondhattuk volna, ha nem jár a csúcs közelében egy lánybrigád is ... Volt köztünk egy baromi erős fiú — máig sem értem, miért nem akart semmi áron brigádvezető lenni —, ez sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy mi általában 50-V-60 százalékkal csúfoskodunk. Ó kezdett piszkálni, menjek oda a munkavezetőhöz, számoltassam újra a teljesítményünket. Amikor már a Kobra is, aki olyan volt, mint a lapát árnyéka, úgy nézett rám, mint valami rakás szerencsétlenségre, elszántam magam, odasom- íordáltam a szakihoz. A* vállat vont, és a normáshoz küldött. A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van, ahhoz menjek. Végre őt is megtaláltam, de igen vonakodott az úji-aszámolástól, azt mondta, nincs nála a normakönyve. Én akkor már nem hagytam lerázni magam. Kelletlenül, átcsoszogott egy másik barakkba. Élőkotort valami könyvecskét, szorozgatott, osztogatott, végül kijött neki 24 százalék. Elhomályosult a tekintetem. Ez nem lehet igaz, mert akkor itt süly- lyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvannégy ... ? — motyogtam elhaló hangon. — Ügy, hogy a diákoknak más normájuk van — kottyantotta el normásunk, majd magyarázatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a kedvüket ... Sok mindent megért az ember, csak szóljanak időben ... De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehén- kedni tud a szerszámnyélen ... ! Nem tudom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyú, fiatal kubikos, aki, úgy látszik, végighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel dolgozzatok, öcsi — hunyorított a falnak támasztott hatalmas „szívlapátra”. — Akkor meglesz a normátok! __ A szív alakú szeneslapát’ akkoriban vált' használatossá a földmunkában, s nevét a közvélemény nemcsak alakjával hozta összefüggésbe, hanem bizonyo« .
