Észak-Magyarország, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1932. május 22., szombat Epilógus a huszonkettedikhez Vf&jvts 13-tői 20-íg minden lapszámunkban bőségesen szó esett a 22. miskolci tévé- fesztiválról. Néhány napja kihunytak a fények, befeje- ződött a fesztivál, a május 19-i esti egyenes adásból az egész ország megismerhette a zsűri döntését. Ideje, hogy visszapillantsunk e hétnapos fesztivál és munkatalálkozó néhány tanulságára. Igen, fesztivál és munlcatalálkozó volt ez a hét nap. Mégpedig össztelevíziós jellegű. Ez alatt az értendő, hogy szervezőinek szándéka szerint, o Magyar Televízió csalinem egészét átfogta, kivéve a dramatikus műveket, másrészt ünnepi jellegű kapcsolatot kívánt teremteni Miskolc és egy sor borsodi település nézőivel, versenylehetőséget biztosítani a műveknek és nem utolsósorban álltaimat adni értékes, szakmai gondolatcserékre, vitákra. Ismeretes, ' ’ hatvanegy mű szerepei. rrsenyprog- ramban, de ez a hatvanegy nagyon kis hányada volt, még egyötöde sem a benevezett műveknek. Ennyire megnőtt az érdeklődés a televízió alkotóműhelyeiben a miskolci fesztiválok iránt. Az előzsüri huszőnnyolc .órányi időtartamban, hatvanegy művet tudott versenyre bocsátani. A bemutatott versenyművek fölött a néző is ítélhetett, hiszen, aki nem is vett részt a fesztiválon, saját lakásában láthatta, ha kíváncsi volt rá. Talán túl kemény volt a zsűri elnökének megfogalmazása, amikor korábbi fesztiválokhoz viszonyítva, alacsonyabb színvonalúnak minősítette a versenymezőnyt. Inkább úgy fogalmaznánk, hogy nem ■■ jelentett előbbre lépést a korábbiakhoz képest, — ösz- szességében. Ugyanakkor voltak olyan művelt, amelyek feltétlenül nagy előrelépésnek számítanak, mint például Ráday Mihály MTV-elnö- üd ltülöndijjal honorált Unolcáink sem fogják látni című újszerű munkája. Tény viszont, hogy elég sok volt a megszokott úton haladó televíziós alkotás, s bizonyosfajta túlterjengősség, a rendező eröhmnya is jelen volt. Választékában mindenképpen jobb volt néhány korábbi fesztiválnál. Sajnálatosan hiányzott a jó Ismeretterjesztő film — bár Bokor Péter .Századunk sorozatának Eichmann Budapesten című díjazott darabját, amely dokumentumfilmként szerepelt, a legmagasabb szintű történelmi ismeretterjesztésként is felfoghatjuk —, valamint a derű. Megmutatkozott a versenymezőnyben, hogy az ötven-hatvanperces, vagy még ennél is hosszabb dokumentum-, vagy riportfilm, vagy akár az olyan portré, amelyben mindig csak egy embert látunk, lehet nagyon izgalmas, érdekes, attól függően, mit mond. És lehet a rövid, mozgalmas film is unalmas, ha érdektelen a mondanivalója. A zsűri döntésével összegészében alighanem egyet lehet érteni. Bizonyítja ezt például a Randevú című film nagydíjának és a közönség díjával való jutalmazásának, találkozása is. Nehéz volna megállapítani, vajon mennyien nézték otthon a filmeket. A fesztiválterem látogatottsága meglehetősen hullámzó volt, sokszor bizony igen gyér. De voltak művek, amelyeknél magas volt a nézettség. Meggondolandó, vajon az otthoni, szűk körben való intimitást kívánó tévéfilmek bemutatására aäkatmas-e n színházterem, a hosszú órákon át kényelmetlennek bizonyuló széksorok kínálta közeg. A műsort összeállítóknak igen nagy gondot okozhatott, hogy jellegükben eltérő filmek kövessék egymást, mégis egymás mellé kellett, hogy kerüljenek egyetlen programon belül igen-igen hosszú filmek, s bizonyára ez is elriasztott sok nézőt a fesztiválszékházban való hosszabb fi lm,nézéstől. A közönséggel való kapcsolatot jói szolgálta a találkozók sora, bár azok között is volt gyengébben sikerült, vagy éppen csaknem kudarcértékű. A fesztivál munkajellegét szolgálta a három szakmai tanácskozás, és az egyik NDk-s vendég filmjének bemutatása, meg az azt követő szakmai vita. A szakmai előadások sorát, mint beszámoltunk róla, Bácskai Tamásnak, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatójának előadása, illetve az ahhoz kapcsolódó konzultáció nyitotta. Ez azt a témát járta körül, hogy a jelen gazdasági körülmények között mit kellene a televíziónak tenni. A másik szakmai vita, amelyet Sándor György, a Magyar Televízió műsorigazgatója előadása vezetett be, azt elemezte, hogy a jövő technikai és társadalmipolitikai körülményei, különösképpen a híradástechnika rohamléptű fejlődése milyen új hírközlési lehetőségeket kínál, milyen fejlesztési és munlcaszervezési feladatokat ír elő a televíziónak. A legélénkebb vitát Szabó István filmrendező előadása váltotta ki, aki a riport- és dokumentumfilmek etikájáról beszélt nem kevés szenvedélyességgel, és hasonlóan szenvedélyes volt — mint arról annak idején beszámoltunk — maga a vita is. A kirívó etikai hibák felsorakoztatásával az előadó igen érzékeny pontján érintette napjaink film-, illetve tévé- riportázsát, és dokumentum- művészetét, s a vitában meglehetősen élesen csaptak össze álláspontok. Az viszont egyértelmű, hogy akik film- kamerát használnak, azoknak igen nagy a felelőssége, mert a dokumentumfilm, vállalása szerint, a valóságon keresztül mutat rá az igazságra, a valóság pedig a kamera segítségével könnyen alakítható. Ez a szakmai vita minden bizonnyal nagyon sokáig fog még gyűrűzni szakmai körökben, s kell is hogy gyűrűzzön, mert tanulságai rendkívül fontosak. A riportokkal és dokumentumfilmekkel napjában többször is talál kozunk a képernyőn és a vitában érintett és nem érintett etikai elcsúszások és vétségek, szinte naponta tetten érhetők. A szakmai viták minden kétséget kizáróan hasznosak voltak, a televíziós műhelymunka jó előrevivői. A fesztiválvetítések meghozták a verseny eredményét, a zsűri dönthetett a díjakról, illetve az egyik kategória díjának visszatartásáról. A közönségtalálkozók többsége sikeres volt. Mégis mi volt az, ami hiányzott erről a fesztiválról? Alighanem a televíziósok érdeklődése az őket közvetlenül nem érintő mozzanatok iránt. Igen sok tévés csak éppen megmutatta magát, gyorsan, eltűnt; hiányzott az a pezsgés-nyüzsgés, amely a fesztiváloknál a kötetlen gondolatcseréket lehetővé teszi, s amelyek általában jó kiegészítői a hivatalos vitáknak. Itt vasárnap délben szinte megszűnt minden. Holott, mint Horváth Ádám tévérendező mondotta, a televíziósok nagy taposómalomban élnek, s a fesztivál jó alkalom, hogy egymásra találjanak. Itt nem mindig éltek ezzel az alkalommal. Benedek Miklós Évadzáró hangverseny Kiemelkedően magas színvonalú koncerttel zárta az 1981/82-es miskolci évadot a Filharmónia: május 17-én a Nemzeti Színházban a Magyar Állami Hangversenyzenekart az Angliában élő, neves zongoraművész és dirigens, Vásáry Tamás vezényelte. Kényes feladat, s nagy ii>- terpretátori türelmet kívánó alkotás Kodály Nyári este című darabja — ezzel az 1906 és 1930 között írt, Toscani- ninek ajánlott kompozícióval vette kezdetét a program —, s bár a mű stilárisan változó képet mutat, atmoszférateremtő ereje lenyűgöző. Külön öröm, hogy a meglehetősen ritkán hallható alkotást a nem elég'karakteres szólamindítások ellenére —, a maga kiegyensúlyozott, megnyugtató dallamisá- gában szólaltatta meg a zenekar. így a darab elsődleges értékei, az édes-szemlé- lődő témavezetés, a lazúros tónusok egyben a megszólaltatás erényeivé is váltak. Lendületes tempóban, izgalmas expozícióval indult Mendelssohn Olasz szimfóniája, s ugyanez a bravúrosan könnyed előadásmód jellemezte a zárótétel megfogalmazását. A belső tételek kidolgozása során (a Kodály- műhöz hasonlóan) ismét tapasztalhattuk, mennyire érzékeny kezű dirigens Vásáry Tamás, aki csupán a frazírozás meghatározásánál „nyúlt” bele a zenekar munkájába, s csak a különböző agogikai jelek (az előadótól függő értékváltoztatások) utasításaira szorítkozott. Felfogásának másik tipikus vonása, hogy elsősorban a részletek egymás mellé rendelésével, finom összekapcsolásával építette lél a teljes szimfóniát, ez a módszer pedig igen jól igazodik Mendelssohn stíltechnikájához. Brahms II. szimfóniájának előadásával ismét bebizonyosodott, hogy közismert, klasz- szikus alkotásokat csak kifogástalanul érdemes megszólaltatni, egyébként — a pri- mér újdonság izgalmának hiányában —, csak közhelyekre futhatja. Nos, az • Állami Hangversenyzenekar megóvta a hallgatóságot mindenféle közhelytől, és olyan Brahms-interpretáció- val rukkolt elő, ami méltó a mű nagyszerűségéhez. Ha kellett, áradóan gazdag muzikalitással szólt az együttes (I. tétel), s ezt az érzelmi bőséget a szenvedélyességig tudták fokozni (IV. tétel), kitűnő szólóállások fültanúi lehettünk (különösen a kürt és az oboa motívumai emelkedtek ki), de érvényre jutott (II. tétel) a kompozíció feszült drámaisága is. D. Szabó Ede Emlékképek a Szovjetunióból Simlis?, auyit jelent tarátsáf Rendezem a képeslapokat és az emlékeket. De hát a 12 nap élményei tolyton-foly- vást összekeverednek. Az Összeérő kijevi parkok; az Auróra; a Vörös tér; a Nagy Honvédő Háború kijevi emlékparkja; a Piszkarjevói temető, bejáratánál az örökmécsessel, s az örökmécses mögött a szívet szaggatóan rendezett, nagy, négyszögletes sírokkal. Hányán alusszák örök álmukat egy-egy sírban, senki sem tudja pontosan! Akkor, a blokád napjaiban, mikor volt nap, melyen 12 ezren is meghaltak a bombáktól, az éhségtől, a hidegtől, senkinek sem volt ideje megszámolni a sírba temetett halottakat. Egy-egy kőbe vésett évszám a zöld pázsittal borított halmokon, s míg végigmegy ütik, a mécsestől az emlékműig, mindig ugyanaz; 1942... Igaz, tanultuk iskolában, a blokád idején szokatlanul nagyon hideg volt a tél, s nem volt elég az élelem, s hogy nincs leningrádi család, melynek ne lenne halottja a Piszkarjevói temetőben. S láttunk persze filmeket is, dokumentumokat. És mégis; a torokszorító döbbenet itt ért utol; napsütésben, millió virág között, zöld pázsitos dombocskákat elválasztó utakon, a béke csendjében. A Piszkarjevói temetőben, melyről, ha nem tudjuk, hol járunk, a messziről néző azt hihetne, park __De a dombocskákon v irág — tulipán tulipán mellett, hiszen szezonját járjuk — és játókocskák, cukorka. A cukorkákat a gyerekeit teszik le, mint ahogyan ’ők emlékeznek a hajdanvolt, s soha felnőtté' nem cseperedett leningrádi gyerekekre a luf thai Ionokkal is. Egy nappal a győzelem napja évfordul jju után jártunk kint, a Piszkarjevói temetőben. De nincs mit, s miért kételkedni idegenvezetőnk, szavában; ide bármikor jövünk, a leningrádiak ezreit láthatjuk, s a sírokon sohasem hervad el a virág. A túlélők, a túlélők gyermekei, unokái, s az unokák gyermekei nem felejtenek. S megint egy kép, az Auróráról, s Kijevből, az emlékmű elől: gyerekek vörös nyakkendővel a szál virággal. A távolság elmossa a szavakat, de a jelenet önmagáért beszél: úttörőfogadalom zajlik. Túlságosan is józanul- cseng vissza idegenvezetőnk szava: a pionírok májusban teszik le esküjüket, egy-egy háborús emlékmű előtt, az ismeretlen katona sírjánál, s olyan helyeken, ahol a hősökre emlékezhetnek. Ezért találkozunk oly sokfelé csoportjaikkal. Így hagyomány, mint ahogyan Szovjetunió- szerte hagyomány, hogy az esküvő napján a fiatal pár csokor virágot tesz le hasonló helyeken. A Kreml falánál, a Sándor-kertben, az ismeretlen katona emlékművénél, az örök láng mellett állt néhány röpke percet a pár, mögöttük a násznéppel. De találkoztunk fiatal párral az egykori Veréb-hegyen, a mai Lenin-hegyen is, ahonnan érkezésünk után fürkésztük a szovjet fővárost. Párás délelőtt volt, s ők velünk tekintettek le a világvárosra. Mondják, ilyen ünnepi 'napon más szemmel néznek maguk körül. A gyerekek, a menyasz- szony-vőlegény — a jelen. S jelen az öntőüzem ott a moszkvai Kirov kerületben, ahová találkozóra vártak minket. A pályaudvari rögtönzött ünnepségen zenekaros fogadtatás. S a folyton nyüzsgő, siető emberáradat megtorpan egy pillanatra, odafigyel, s integet a tovahúzó intouristos autóbuszok utasainak. Moszkva, a Kirov kerület várt minket. A Szovjet—Magyar Baráti Társaságnak sokan tagjai. A gyár kollektívája is, ahová igyekszünk. Fiatalok fogad mik, jelvényt osztogatnak. Druzs- ba, druzsba... S mi, akik meglevő kitüntetéseinket is ritkán tűzzük ki kabátunkra, felerősítjük a kis jelvényeket. Később, már kifelé sodródva a nagygyűlésről, amelyen a kerület és az üzem párt- és állami vezetői is részt vettek, magas fiatal fiú szorul közénk. Keres a zsebében, s előkerül még néhány jelvény ... Hazafelé, már Miskolc felé robogva csendesen tűnődtem: hogy is van az, hogy ezek a jelvények ott maradtak a férfiak zakóján? Es megint egy emlék, Le- ningrádból. A Palota téren hullámzó emberáradat. A győzelem napi ünnepség nemrégiben ért véget, mi bódultán lépünk ká az Ermétázs kapuján. A szódás- és üdítős automaták körül tömeg, s ügyetlenül keresgélünk kopejkák után. A magas fiatalember elengedi a csöpp gyerek kezét, gyorsan, gyakorlottan tölt a poharakba ... „pazsáluszíta” . Mire észbe kapnánk, már furakod hatunk át a tömegen utánuk... szerencsére vm nálunk egy kis csokoládé. Vengrija, druzsba..., és már messze sodródtunk egymástól... , A Finn-öböl-parti elegáns szálloda bejáratától ki tűnőén lehet látni a felröppenő rakétákat. Elszaladt az idő a parton, a sirályok nézésével, a tűzijáték kezdetére már nem érhettünk volna le a Néva partjára. Állunk hát kint, a bejárat előtti pláccon. szemünk előre, fölfelé szegezve, s hallgatózva ... Egy- egy sziporkázó tűzjáték után halkan morog a levegő. A sok százezer, talán millió torokból felharsanó hurrát sodorta felénk az alig érződő szél. Tizenegy felé, visszatérő ismerősök mondták, ott, a parton dübörgött a levegő. Hol autóbusszal suhanva, hol gyalog tapodva a köveket, jártuk a városokat. Kijével, Leningrádot, Moszkvát. Voltunk Razlivhan és Puskinban. Álltunk verófé- nyes tavaszi napsütésben egy egyszerű kis szénakunyhó előtt, s valaki közülünk! is letett szál fehér, mezei virágot a Len in-szobor talapzatára, a razlivi múzeum^ ban. Ámultunk Katalin pus- kin ói nyári palotájának pompája láttán. A fehér-arany nagyterem alig egy hónapja fogadja a látogatókat. S a látogatók előtt megnyitott szobáiéban újra és újra döbbenet: a kép, hogy ilyen volt; amikor véget ért a háború... Idő kell, míg csendesül aa élmény, rendeződik a lát-, vány. S hányán vagyunk;' akik május 5-én, amikor a Hazafias Népfront barátságvonata kigördült a miskolci pályaudvarról, kíváncsian méregettük egymást, s most összelutva, egymásra telefonálva emlékeket idézünk? Emlékszel még? Hiszem, hogy emlékezni fogunk. Csutorás Annamária WSWyfí A leningrádi Lomonoszov-hid. fiéfkcsi Übj&SKtk FIGYELMÉBE! A Mezőkövesd és Vidéke ÁFÉSZ AUTÓSZERVIZ ÜZEME megkezdte az alábbi típusú gépkocsik műszaki vizsgára való felkészítését és zárttechnológiás MŰSZAKI VIZSGÁZTATÁSÁT Trabant, Wartburg, Moszkvics, Zsiguli, Polski FIÁT, Dácia, Skoda, Volga (G—24 típusú), Barkas, Nysa, Zsuk, UAZ RÖVID HATÁRIDŐVEL, MINŐSÉGI MUNKA! Érdeklődés: ÁFÉSZ AUTÓSZERVIZ ÜZEM 3400 MEZŐKÖVESD, Bacsó Béla u! 43. Telefon: Mezőkövesd 56
