Észak-Magyarország, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
T982. ápriíís 3., szombat ESZAK-MAGYARORSZÁG 9 Nyikoiaj Zabelkin, a Szovjetunió hőse — ma Ji szomszcfisáo 05 lakótelepeinken, ahol ■űrűbben élnek az emberek, mint eddig bárhol, ke-; vés az iskolán kívüli művelődési lehetőség, ezért is kell a lakóközösségek aktivitása, öntevékenysége kisközösségi klubok, kondicionáló termek, egyebek megteremtésére. Egy most lezárult miskolci pályázat igazolta — mint korábban erről számot adtunk — a közösségben rejlő ilyen irá- i nyú igényeket és teremtőerőt Mozit azonban nem tud magának teremteni egy- ; egy lakóház, vagy -tömb ' közössége. Pedig arra is szükség van a sok ezer ember lakta telepeken, árri | új mozik létesítésére mostanában aligha van lehetőség. Ezért örvendetes és országosan is jó példa lehet, ami Miskolcon a legújabb lakótelep, a Szinva—Nép- : kertnek nevezett tömb szélén tapasztalható. A minap becserkésztem ; ezt a lakótelepet, amelynek ; területéhez fél évszázados , emlékeim is kötnek. Itt ta- lálható talán egyedül az ; országban, hogy az új házak sora szélén már ott van a mozi, amely majdan ! ezrek szórakozási és műve■ lődési lehetősége lehet. A ■ Szinva partján a Fáklya j mozi éppen ez új lakótelep j szélére került, illetve a la- I kótelep nyújtózott el a mo- ; ziig. Szélső háza és a mozi : épülete között már alig 25 —30 méternyi a távolság. • Hány régi lakótelep lenne boldog a mozival! Köszö- , net és elismerés azoknak, ' akik az öreg környezet sza- | nálásakor a mozit — éppen az új lakókra gondolva — meghagyták, átmentették az új környezetbe. Lehet, hogy mostanában nem elég népszerű ez a mozi, de új, jó szomszédokkal, új feladatokkal mindenképpen megújulhat. Ott a példa is előtte a Táncsics mozinál, ahol szintén új lakótelep a szomszédi Jó, hogy így jött össze ez a szomszédság, amely újjászületésre serkentheti és bizonyára serkenti a Fáklyát. 1945 márciusában a © fasiszta Németország a második világháború történetében utoljára tett kísérletet nagyszabású ellentámadásra. A hadműveletet Magyarország területén hajtották végre. A Balaton térségében az ellenség dühöd- ten támadta a 3. Ukrán Front egységeit. Az elkeseredett harcok március 15-ig tartottak. A szovjet egységek kemény védelme szétmorzsolta és meggyengítette az ellenséget, amely minden harcászati tartalékát elveszítve kénytelen volt lemondani a további támadásról. A Balaton partján hátráltak meg még Hitler hírhedt SS testőrei is. Egy német történész így írt erről: „A támadásban felhasznált SS-hadosztályok, akikben Hitler sziklaszilár- dan bízott, nem tartottak ki: elfogyott erejük és hitük. Határtalan haragjában Hitler megparancsolta, hogy vegyék le a nevét tartalmazó karszalagokat”. Az ellenség az ütközetekben több mint 40 ezer embert, majdnem 500 páncélost, több mint 300 löveget és aknavetőt veszített. A harcokban én is részt ▼ettem. Az az epizód, amelyről szólni akarok, a nagy ütközetnek csupán egy kis eseménye volt. Parancsot kaptunk, hogy a Velencei-tó és a Balaton között foglaljuk el állásainkat. „Katyusa” ütegünk még úton volt, amikor két rádióssal és Viktor Duskin küldönccel figyelőállást foglaltam el annak a gyalogos ezrednek a körzetében, amelyet támogatnunk kellett. PARBAJ A FERDINÁNDOKKAl Ar egyetlen árt a nádas saélén húzódott A part menti bokrokban két Fer- dinánd-típusú önjáró löveg tartotta tűz alatt az utat \ Katonáink a földre feküdtek. A gyalogság támogatására rendelt szovjet harckocsik nem tudták leküzdeni ezt az útszakaszt Három harckocsink sűrű füsttel égett Néhány száz méterre az égő harckocsiktól —»W»—iw—»—wwii ngg—ni hlhwo- wu«— a lövegkezelők felállítottak egy löveget. Megfigyelőpontomról jól láttam, hogy néhány perc múlva megkezdődik a párbaj a szovjet tüzérek és a Ferdinándok között. Elhangzott az első lövés. Kék villanás, és a páncéltörő lövedék fényes, vörös csíkot hasított a hajnali levegőbe ... Ellenkező irányból hirtelen négy lövedék nyomvonalát láttam. A szovjet löveg mögött négy becsapódás nyoma. Újabb lövés, majd a németek újabb négy válaszlövése következett. Jól láttuk, hogy a németek egyik lövedéke talált. A fekete tölcsér, amelyet a találat vágott a földbe, még füstölgőit. amikor a szovjet tüzérek újabb löveget helyeztek lőkész állapotba. Ez is ugyanarra a sorsra jutott, mint az előző. Két lövés után a németek megsemmisítették. Ekkor a figyelőponton megjelent a hadosztályparancsnok. Sápadt arcán feszültség. A helyzet kritikussá vált. A két fasiszta Ferdi- nánd meghiúsította a hadosztály egész támadási tervét. A tábornok felém fordult. — Ide figyelj, főhadnagy. Te is tüzér vagy. A domb mögött még maradt egy 76 milliméteres lövegűnk. Nem tudnád vele kilőni ezeket az átkozott Ferdinándoknt? — Megpróbálom, tábornok elvtárs — feleltem. — No, hát akkor rajta — mondta a tábornok és megveregette a hátam. A földtölcsérek mellett elhaladva megálltam egy fa mögött. Rosszul éreztem magam. Nem hiszem, hogy megijedtem. Húszéves korban a gyávaság ritka dolog. Ma talán megijednék. Az évek múlásával az ember egyre óvatosabb lesz. Csak valahogy kellemetlen érzésem támadt, hogy esetleg néhány pillanat múlva lövegemmel együtt én is olyan céltábla leszek, mint az előző tüzérek. — De miért semmisítették meg őket ilyen hamar? — ez a gondolat nem hagyott nyugodni. A megoldástól függ az életünk és bizonyos mértékig a hadosztály támadásának sikere is. És ekkor villámként hasított belém a felismerés. Szinte láttam az első lövés kék füstjét. A füst alapján irányozták be őket, ezért lőttek olyan pontosan. Megkönnyebbültem. A fasisztákat be kell csapni. Elküldtem társam a lövegért, én pedig az égő harckocsik felé kúsztam. Elhatároztam, hogy a sűrű füst védelme alatt állítjuk fel a löveget. Duskin negyedóra múlva ért vissza, óvatosan kúszott felém. . — Látja? — kérdezte suttogva, mintha valaki is hallhatna bennünket. — Teljesen tisztán látom őket — Elszemtelenedtek. No, nem baj, majd megtanítjuk őket! — Vagy ők minket — gondoltam, de mást mondtam. — Itt állítsák fel a löveget. Az űt szélén lö- vészteknőt kell ásni. De ne az útra merőlegesen, hanem azzal párhuzamosan. Értette? Amíg a löveget felállították és a lövészteknőt vájták, távcsövön figyeltem meg a Ferdinándok legsebezhetőbb pontját. Amikor minden kész volt, a löveget megtöltöttük és a lövegkezelők elrejtőztek, megcéloztam a Ferdinánd szürke homlokát. Tervem egyszerű volt: célzok, lövök, majd beugrók a lö- vészteknőbe. Így is tettem. A lövedék, vörös csíkot húzva az út fölött, a bokrok felé tartott Úgy éreztem, hogy megdermedek. A lövés után azonnal el akartam rejtőzni, de aztán önkéntelenül figyelni kezdtem a becsapódást. Sikerült! Eltaláltam! Hirtelen öröm tört rám. Majd a löveg mellvédjén keresztül a lövész- teknőbe vetettem magam. Épp idejében. Fejünk felett vijjogva szált el két ellenséges lövedék és felrobbant az előbbi ütegek helyén. Még három alkalommal robbant két-két lövedék mögöttünk, nagy mennyiségű földet emelve a magasba. — Ott keresnek bennünket, pedig mi itt vagyunk — kiáltott örömmel Viktor Duskin. A nagy izgalomban nem is vettük azonnal észre, hogy csak egy önjáró löveg tüzel. A másik felől sűrű füst gomolygott. Ismét a célzókészülékhez hajoltam. A lövés után megint , a lövészteknőbe ugrottunk Duskinnal. Aztán az egészet megismételtem. A válaszlövések egyre ritkultak. Újra és újra ismétlem az egészet. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem is ugrok a lövészteknőbe, de nemcsak én. más 1 sem. A fasiszták nem válaszolnak tüzünkre. A célzókészüléken keresztül jól látom, hogy mindkét önjáró löveg lángokban áll. — Akkor hát rendben is van — mondja Viktor, mintha összegezné a történteket. Elővette a dohányzacskóját és rágyújtottunk. Mellettünk, megkerülve lövegűnket és az égő harckocsikat, földcsomókat szórva ránk, fülsiketítő csörömpöl léssel haladtak el harckocsijaink. Ekkor láttuk meg, hogy a figyelőpontról a hadosztály- parancsnok jön felénk a gyalogezred parancsnokával és néhány tiszttel. Még nem is tudtam jelenteni, hogy a feladatot teljesítettük, amikor mindannyiunkat megölelt, majd egy lépést hátralépve végigmért bennünket és az egyik törzstiszthez fordulva így szólt: „Tüntessék ki mindegyiküket r 1*. Zabetkfta, a Szovjetunió hőse fizetni az ebédet a kifőzésben. Nagyapa odacsoszogott a régi szekrényhez, ahol a pénzét zsugorgatta Úgy mondta apa), mert nagyapa nem kapott nyugdíjat, mert akkor adta el a házát és földjét, amikor még nem fizettek nyugdíjat. Akkor Zoltánka előhozta az ő nagy teásdobozát, és megmutatta nagypapának, aki elfordult és megtörölte a szemét, mert belement valami. Aztán elkezdett mesélni, de nem mesét, hanem igaz történetet, ami vele esett meg, még az ántivilágban. Ez az ántivilág olyan messze lehetett, mint Amerika-or- szág, de nem tenger választja el, hanem tengersok idő. Szóval az ántivilágban nagypapa nagyon szegény ember volt, nem volt sem földje, sem munkája, és ráadásul ott volt a sok gyerek, köztük anyuka is, akiről apuka előtt nem szabad beszélni. Nagypapának volt egy igen nagy haragosa, ellensége, aki módos gazdaember volt és sok földje volt, és még többet is bérelt egy gróftól, akié az egész környék földje volt. Zoltánka hallgatta, mint a mesét, bár nem minden szót értett jól. Az kiviláglott azonban, hogy nagypapára azért haragudott az az ember, mert nagymama őt szerette, s nem a másikat. — Utánam is futottak a nők, nemcsak apád után — mondta az öregember. — És aztán? — Aztán rám küldte a csendőröket, feljelentett az mindenért, azok meg neki adtak igazat, mert gazdag volt, én meg ínséges szegény. Zoltánka eltöprengett, „ínséges” — ez is micsoda különös szó! — De aztán bosszút álltam rajta. — Megverted? Vagy hogyan? Az öreg legyintett. — Akkor lecsuktak volna. Nem. Amikor ' már régen nem volt sem munkám, sem kenyerem, én odaültem a háza elé, s eltökéltem, hogy én most ott éhen fogok halni. A küszöbe előtt. Nem ettem, nem ittam. Az emberek először nevettek, odajártak szájat tátani. A hetedik nap, templom után már az egész falu odagyűlt. A vénasszonyok sápítoztak. Mindenki hozott valami enni-innivalfit, de én nem és nem, egyetlen falatot sem. Akkor már nem éreztem éhséget. Csak nekidőltem a ház falának és mosolyogtam. Az az ember meg nem mert kijönni a házából. Félt a szégyentől, hogy éhen halok a portája előtt. Aztán elküldetett valakit a csendőrökért Azok erővel hazavittek, egy kicsit meg is simogattak. No, akkor már ettem, ittam egy keveset — És az... a másik? — Az meg __hamarosan e lköltözött a faluból, más vidékre. Úgy hallottam, meghalt a háborúban, vagy ilyesmi. Én már nem haragszom rá. Megbosszultam magam. Az öregember elmosolyodott halványan, valahogy úgy, ahogy akkor, a haragosa háza előtt. És csöndben reszketett a feje. Zoltánka kibámult az ablakon. Messze lehetett látni, a Dunán egy hajó úszott Egy ilyen hajóval el lehetne jutni Amerika-országba is. Ott megkeresné az anyját, és odaülne a háza elé. És nem enne egy falatot sem. És anyu szégyenkezne és ■ jönnének a csendőrök ... „Nem fogok szeretni senkit” — határozta el magában, és bánni kezdte, hogy megmutatta a teásdobozt. Az is lehet, hogy jó lenne, ha mindenki elmenne Amerika-országba és ő itt maradna egyedül. Kiülne a ház elé és mosolyogna. WAN CANEV: Testvéri sírhalom Golyók süvöltöttek, nem ám fonfórok zengtek, amikor megcsendült a piros pifloniot. Nem volt közületek senki e hant alatt, ki nagynak látszott, hősnek avagy szentnek. Nem kóstolván menyecskék melegét sem, korgó gyomrotok tán halálra éhezett? Most a földben mind együtt fekszetek: testvér-ölelés gyűjtött együvé lenn. A fecsegők, a mohó ostobák s a kétszínűek aligha értik meg, nem jő oly kor, hogy nem azért pusztultatok ama völgyben, dombon, hogy ők önelégülten, dőzsölve éljenek: hanem: hogy édes a kenyér, ha becsületes, s hőstett az élet is, ha tiszta, szép. ... Most hallgattok a felhőtelen magas ég alatt, béke és csönd legyen veletek. De sírásom nektek mit is jelenthet? Elmegyek úgy, ahogy jöttem, némán, lassan. Csak a tücskök maradjanak itt, hallhassam kürtöseit testvériségeteknek. (Bolgárból fordította: Utassy József)
