Észak-Magyarország, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
1982. április 3., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Tízéves a SZiET A limps kr miisdig mn'atalt ziel... — Nem tudom, mit vár ettől a beszélgetéstől... Rólunk már nagyon sok és sokféle újságcikket írtak. Némelyik egyenesen sértett. Ügy beszélt rólunk, mintha a SZÉT jutalom, sétagalopp lett volna számunkra, mintha minden útkereszteződés előtt nekünk csak zöldet mutatott volna a lámpa. Nem így volt, és biztos vagyok benne, hogy ma sem lehet szó ilyesmiről. Persze, nagy dolog az ember életében, ha megcsillan előtte a remény: a munkahelyről egy főiskola, vagy az egyetem előadótermeibe kerülhet. De csak a lehetőség volt adott. Szorgalmunkra, tehetségünkre és egy kicsit a szerencsénkre is volt bízva, hogy az előkészítő első éve után kiből lesz majd hallgató, s kinek kell majd visszamennie a gyárba, üzembe — az én esetemben egy nagykereskedelmi vállalat raktárába. Én akkor, 1979-ben csak arra készültem, hogy mit csinálok, ha nem vesznek fel. Hogyan nézek a többiek gúnyos, vagy részvétet sugárzó szemébe, mit válaszolok kérdéseikre, megjegyzéseikre, ha egyáltalában van ezekre válasz. De erre nem került sor, mert számomra is érthetetlenül, felvettek. Igaz, éjt nappallá téve tanultunk. Gyakran bújva, hiszen olyan ismereteket is újra át kellett venni, amelyekről még egymás előtt is szégyelltünk beszélni. És a felvételi... Remegő gyomorral, szédelegve mentem be, egy fél óra múlva tértem csak magamhoz, amikor sikerült végre megértenem: a kérdések ió részére tudom a választ, és a matekpéldák sem megoldhatatlanok. Más kérdés, hogy még ma is hihetetlen lámpaláz kísér minden vizsgán. De most már úgy érzem, végre, sikerülni fog. * — Az előzmények? A hátrányos helyzetű gyerekekről, vagy tizenévesekről van szó, mindig fölkapom a fejem. Én ugyanis — ez az igazság, ki kell mondani — közéjük tartoztam. Otthon állandó veszekedés volt, szüleim betegek voltak, pénztelenség, kilátástalanság határozta meg életünket, tanulni egyszerűen nem lehetett. Így is ió közepessel végeztem az általánost. Kereskedelmi iskolába akartak adni. de nekem akkor még más terveim- voltak. Kibuktattam magám a felvételin; tizennégy évesen elmentem a kohászatba dolgozni, kézbesítőnek. Két, hónap irt;5n — még gyérekfeiiel — rájöttem, ez nem nekem való, ettől én mégiscsak többet tudok. Beiratkoztam az esti gimnáziumba. Elvégeztem, munkabeíró lettem az egyik miskolci öntödében. Itt is beláttam, hogy az irodák világa és az íróasztal másnak való — no meg volt egy magánéleti „balhém” is, beadtam a felmondást. Azt hittem: csak találok valahol jobb munkát. Nehezen sikerült. Bekövetkezett a Som különös bukfence. Mégiscsak kereskedő lettem. Igaz, nagykereskedő, egy miskolci raktárban áruösszeállító. Hamar megszoktam, meg is szerettem a munkámat. Végre barátokra, társakra is találtam. Nem volt nehéz rábeszélniük semmire: örömmel vállaltam mindent; társadalmi munkát, kirándulások, „bulik” szervezését, meg ma már ki emlékszik rá, hogy miket, még önkéntes tűzoltó is voltam. Közben elvégeztem a kereskedelmi szakközépiskolát — évről évre tervezgettem a továbbtanulást, de a jelentkezési lapot sohasem mertem beadni. Már lemondtam volna az egészről, amikor a minisztériumtól érkezett a vállalathoz egy levél, és megkérdezte tőlem a személyzetis — akkor a KISZ- alaoszervezet szervezőtitkára voltam —. kit lenne érdemes elküldeni a SZET-re, ki érdemli meg. Gondolni sem mertem volna rá, hogy én is szóba kerülhet°k. de a hátam mögött „főnökömet”, a titkárt is megkérdezték, ö engem ajánlott. Igent mondtam. A felvételiről már beszéltem. A következőt, az egyetemi felvételit 1980 iú- niusában tartották a „közgázban”. Ahogy teltek a napok, egyre bizonytalanabbul éreztem magam. A legnehezebb nem is a matematika, hanem a logikai tesztek voltak. Teljesen összetörve érkeztem haza. Két hét ulán érkezett meg a' papír, felvettek. * — Választhattam. A kereskedelmi és vendéglátóina- ri főiskola mellett döntöttem; Szolnokra kerültem. Oiabb helyszín, újabb lehetőségek. másfajta világ, másfajta élet. Nem volt a homlokunkra írva. hogy mi a SZET-ről kerültünk ide, de azért néhány héten belül csak kiderült. A második évfolyam volt már a miénk, a „S’mák” közül sokon ellenünk drukkoltak. Mi nedig csak azért is bizonyítani akartunk és akarunk még most is. Hol naevobb. hol kisebb lelkesedéssel. Mi könv- nyehhen elkeseredünk, mint a többiek. Mi'Srt? Sokkal nagyobb a feiolőseéuflnk. Vonnak közöttünk kétgyermekes anvák. harminc éven feletti családfenntartók. A többiek számára n»m végzetes, ha nem sikerül egy vizsga. vá"v ha beakad az ,.uvé”, és még az sem jelenti a világ végét, ha évet kell ismételniük, ami pedig számunkra egyszerűen elképzelhetetlen — a teljes kudarcot jelentené. Magamról ... Bármilyen furcsán is hangzik, nekem a viszonylagos szabadságot volt a legnehezebb megszoknom a főiskolán. Tizennégy éves koromtól kezdve mindig dolgoztam valahol. Megszokottá vált a mindennap hajnalban ébresztő óra, a munkakezdés; a „fájront” ritmusa. A főiskolán is van ugyan ellenőrzés. de a diák könnyen megtalálja, hogyan játszhatja ki. Ám ez nagyon veszélyes utca, zsákutca — voltak egy páran, akik éppen a fegyelmezetlenségük miatt maradtak ki. Ez az élet önfegyelemre szoktat: a sok „tudomány” mellett — nagyon örülök neki — ezt is sikerült megtanulnom. És a vizsgák... Minden zárthelyi, beszámoló, év végi vizsga újabb és újabb oróbatétel: megszokni a feszültséget talán sohasem fogom. Tele ve evők ambícióval, ám az önbizalmam sajnos. kevés. Més mindig küzdelem ez a lávából, birkózás önmagámmal és a tananyaggal. * — Még eey évem van hátra a négyből. Mostanában már azon is gondolkozom, hoey mi vár rám. ha visszamegyek. hová helyeznek, mit kell maid csinálnom. Annvi biztos, ismét váltanom kell, esetleg azokat fonom irányítani. akikkel korábban eevütt dolgoztam. Nem lesz könv- nvű. Mindenesetre ma már másképpen látom a vállalatot. munkánkat, tudom, hogy száz- és ezerféle körülmény befolyásolja: sikerül-e megteremteni a kaocsolatot az inar és a vásárló között. D“ ez még a holnané. Ettől most még fontosabb a tanulás. Mit mondVintnév mé"? Ha nincs a S7ET. aligha vé- /ebzhettem volna el n freskóját. í°v viszont tirtajdonkén- pen fizetést kanok — és most már nem is olvan cess^ az ösztöndü — amiért tanulok. megvalósulhat az álmom. Hév érzem, naey , nrtóseZe jött össze a néev óv platt, amit munkámmal illik majd törlepefooi. (A SZÉT, azaz a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamának rendszere, a Szakszervezetek Országos Tanácsának javaslatára tíz évvel ezelőtt indult. Borsod megyéből azóta összesen 330 fiatal került az előkészítő tanfolyamokra, közülük 203- an nyertek felvételt valamilyen felsőoktatási intézménybe, jelenleg 97-en tanulnak egyetemen vagy főiskolán.) tJdvardy József a Zagyvarékas és Budapest közötti utat, majd szükebb pátriánk lakója lett. Lakója és életének munkáló ja, hiszen irodalmi munkásságával Borsod és Miskolc életét segíti. De nem mernénk állítani, hogy ide gyökerezett. Gyökerei még Zagyvarékason vannak, és a négy ciklusból álló kötet negyvenkilenc verse csaknem kivétel nélkül arról árulkodik, hogy a költő nem tud és nem is kíván egykori falujától elszakadni, gondolatban mindig ott van a zagy- varékasi szülői portán, s bár városi bérházban írja verseit, városi környezetben él, azok ihletöje változatlanul az elhagyott falu, az odahagyott életforma, és azért a népért való aggódás, amelyik ott él a falvakban, vagy amely a végbement társadalmi változások során, a fejlődés törvényeinek engedve változtatott életformát. Következetes költő Serfőző, gondolatait nem a múló divatoknak fogalmazza, hű a néphez, amelyből vétetett, róla és érte szól kissé elégiku- san, nagyon szép képekkel, áttételeiben is közérthetően. Kötetét szívesen ajánlhatjuk. (benedek) Bűntelenül Serfőző Simon új kötete SERFÖZO SIMON, a Jászságból Miskolcra származott költő az Írószövetség északmagyarországi csoportjának titkára, a Napjaink egyik szerkesztője. Hosszú évek óta él Miskolcon, azóta több kötete jelent meg — az egyik elbeszéléseket adott közre —, riportjaival gyakran találkozhattunk az Élet és Irodalomban és más helyeken, a Miskolci Nemzeti Színház két drámáját is bemutatta. Mindezt azért érdemes most felemlegetni, mert a Magvető Kiadó gondozásában újabb verskötete jelent meg. Ez újabb kötetében, amelynek címe Bűntelenül, Serföző továbbra is ugyanazokat a gondolatokat, a korosztályát, nemzedékét és a hozzá hasonlóan kisfaluból városba került, életformát változtatott széles társadalmi réteg egye- " deit foglalkoztató gondokat fogalmazza meg, mint tette azt nagyrészt korábbi köteteiben, riportjaiban, elbeszéléseiben és drámáiban is. E kötetnek mintegy fülszövegekén V azt írja a költő, hogy: „írtam e kötet verseit megkisértéscimről, elveszthe- tőségemről a sorsfordulók számkivetettjeinek sokadalmában; írtam kiszolgáltatottságunkról, pusztító megpróbáltatásainkról a múltban, jelenben; munkánk és múltunk lekicsinyléséről, lebe- csültségünkről; írtam otthon- hagyottaimról, a magam és mások: a vidékek alvégeit, városmélyeket, városszéli-sivatagokat lakta nép, a nehéz szavúak és életűek sorsáról; írtam azokért, akikért, hogy könnyebb legyen elviselni a terheket, ne hallgasson el a szó." Tömör, s mélységesen hű megfogalmazása e kötet mondandójának. Serfőző szinte gyermekfejjel vált meg a falusi kisparaszti élettől. Ingázó gyári munkás lett, ld tudja hányszor vonatozta be Kitüntetett művészeink Tímár Éva, érdemes művész — Elégedett ember? — Borzasztóan nehéz pillanatban hangzott el a kérdés ... Most, hogy az Angliai Erzsébetet próbáljuk, nem tudnám megmondani. Van, amikor elégedett vagyok magammal, mert úgy érzem, sikerült megragadnom valamit a figurából, azután nehezebben mennek a dolgok, s én labilisnak érzem magam, s újra kell kezdenem mindent, elölről... — Ezek szerint a színésznő és az ember elégedettsége, vagy elégedetlensége egybeesik? — Nálam teljes egészében. — Hogyan alakul önben a szerep? — Talán erről a legnehezebb beszélni. Az egyik része a szakmával függ össze. Ennek a szakmának is, mint minden másnak, vannak konkrét mozzanatai. Rengeteg munka van benne, de ezek mégiscsak eligazítanak. A nehezebb a másik része, amit nem lehet csak gyakorlati munkával elérni... Ezért megkinlódik a színész, amikor próbál. Darabja és szerzője is válogatja, hogyan dolgozik az ember. — Sok színházban megfordult. Miért? — Kíváncsi természet vagyok. De az azért igaz, hogy soha nem volt véletlen, mikor, melyik színházat választottam. Amikor Kaposvárott és Szolnokon úgy éreztem, hogy megismertem, amit ott csinálnak, eljöttem. Sohasem az érdekelt, amit tudok, hanem amit még nem tudok. — Szolnokot Miskolc követte. — Sokan jöttünk akkor Miskolcra. Ügy éreztem, valóban valami újra van lehetőség itt. S számomra a színház, a társulat mindig nagyon fontos dolog volt. — Így persze számot kellett vetnie azzal is, hogy kevesebb televíziós, filmes szerep jut önnek. — Együtt jár azzal, hogy nem vagyok mindig Pesten. De számomra valóban a színház a legfontosabb. Talán azért, mert közösség hozza létre. , — Rengeteg vita van arról, hogy színészvagy rendezőcentrikus legyen-e a színház... — Figyelem a vitát, de őszintén megvallom, nem értem. A színházban mégiscsak az a legfontosabb, hogy közösségi munka. Anarchikus lenne, ha nem egy koncepció köré csoportosulnának a résztvevők. Persze, hogy mindannyian hozzátesszük a magunkét, de a rendező az, aki végül is megfogalmazza mindannyiunk dolgát. Sohasem érdekeltek a színészi szolisztikus alakítások, az én színházam több ember együttese. Áttételesebben talán a zenélés jelenti ugyanezt. Ügy gondolom, a színháznak az adja még a létjogosultságát, hogy a legfontosabb közös gondokat, gondolatokat mondjuk ki. — Azt hiszem, színházi szerepeire nem panaszkodhat. Voltak, vannak szerepálmai? — A szerepeimre tényleg nem panaszkodhattam soha, még csak arra sem, hogy beskatulyáztak, bár vígjátékban ritkábban kaptam feladatot. Az elmúlt húsz év alatt főleg fiatal hősnőket játszottam, sokat, szépeket. Most egyfajta szerepváltáshoz érkeztem ... Bár talán egy kicsit előre is futottam. Erzsébet legalább hatvanéves ... Különben szerepálmaim soha nem voltak. Legfeljebb egy, de az véglegesen álom marad, Csehov Sirálya... — Legkedvesebb szerepei? — A talán legjobban sikerültek? Szolnokon a Magyar Elektra, itt, Miskolcon a Sze- csuáni jóemberben kapott feladatom... Csakhogy ez így igazságtalan... Én azokra a szerepeimre is szeretettel gondolok, amelyek talán nem voltak olyan nagyok, olyan jól sikerültek, de amelyek kellettek ahhoz, hogy a legjobbakat meg tudja csinálni az ember. Csiszár Imre, Jászai Mari-díjas — Milyen színház az álma? — Olyan, amiről beszélnek. Néha talán nem a leghízelgőbben, néha kérdőjelekkel, de a figyelem középpontjában áll. Ahol történik valami. — Mit tart ehhez fontosnak? — Mindenekelőtt, hogy olyan színházi légkör legyen, amely nem muzeális értékeket akar kirakatba tenni, hanem az elődök értékes munkájának megőrzése mellett a ma élő emberekhez akar szólni. Itt, Miskolcon a miskolciakhoz. Ehhez persze egy csapatra van szükség. Dicsekvés nélkül mondhatom: most nekünk itt, Miskolcon sikerült egy olyan társulati magot kialakítani, ami nem változik. Ez tényleg nagyon fontos, hiszen a mindenkori vezetés így tudja, kikre építhet, leikben gondolkodhat... és már csak rendezni kell. A harmadik ilyen rendező elvként említeném a vezetést; azt, hogy a közös hangot megtaláljuk. — A közönséggel is ... — A közönséggel legfőképpen. S úgy gondolom, ebben sem lehet merev ítéleteket mondani. Az például, hogy meredeken megugrott a bérletesek száma, jelzi, hogy a közönség bízik a színházban. S ki merte volna megjósolni, hogy olyan darabok jutnak túl az ötvenedik előadáson — amire korábban operettnél sem volt példa —, mint a Sze- csuáni jóember, a Lear király, a Kaviár és lencse. De már a Varsói melódia is a félszázadik felé közeledik. Vannak persze negatív példák, s azokra oda kell figyelni Lehet, hogy egyszerűen csak nem oda való, ahová szántuk, lehet, hogy a közönségét „céloztuk meg” rosszul... A közönséggel való kapcsolat mindenesetre nagyon fontos, s nemcsak itthon. Ügy érzem, nemcsak szakmailag fontos, hogy ha lehetőség van rá, az ország- és a megyehatárokon túl is megmutassuk magunkat. S még valamit írnék ennek a színháznak a javára: a gyerekelőadá- sokat, amit úgy gazdálkodunk ki ... S ió lenne, ha egyszer olvan „iskolapótló” előadásokhoz is eljutnánk. — Itt rendezte diplomamunkáját, főiskolásként ismertük meg. Művészeti vezetőként tért vissza. Kevesebbet rendez. — Most az Angliai Erzsébetet próbáljuk. Ügy gondolom, az is roppant izgalmas feladat. amikor egy egész színházat rendezhet az ember. Csutorás Annamária
