Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
ESZAK-MAGYÄROftSZÄG 6 1982. február 13., szombat A sárospataki kollégium, jubileuma alkalmából gyakran esik szó a régi diákéletről is. Köztudott ugyanis, hogy az eltelt 450 esztendő alatt sehol másutt fel nem található, sajátos diákélet alakult ki Sárospatakon. Itt a diákok valóságos kis köztársaságban éltek a letűnt századokban. Ebbe az elemi iskolás ábécistáktól kezdve a tó- gások és a világi pályára készülő joghallgatók egyaránt beletartoztak, övék volt egészen az iskola, de rájuk nehezedett annak sok gondja is, így nemcsak a kollégium rendjének vi- gyázása, a tantermek, folyosók takarítása, hanem a szőlőföídek gondozása, a bor és cipó hetenkénti osztása, a könyvtár kezelése, sót még a tanár és diák halottak eltemetése is. A kollégiumnak ugyanis saját orvosa, kórháza, a kórház közelében halottaskamrája volt. Ezek a régi épületek a kollégium udvarán ma is láthatók, de természetesen most más célra használják. A Magyar Kurír egyik' 1791-es számából megtudhatjuk például, hogy „közönséges edgyezés- böl Patak városában a Nemes Oskola Doktorává választották Dr. Pápay Tóth Mihály urat 400 rhénusi forint esztendei fizetéssel és szabad szállással. Az Oskola Doktorának kötelessége lészen a Classiso- kat ottan-ottan megvizsgálni és egészség dolgában rendelést tenni. A szegény gyermekek ingyen, az Oskola költségén veszik az orvosságot, a gazdagabbak fizetik ...” Ha a halottat: tanárt vagy diákot eltemették, néhány hét múlva a „lobbantás” elnevezésű szertartással felidézték az emlékét. Ez a szokás már-már feledésbe merült, mígnem dr. Keéky István, a kitűnő tollú újságíró az 1930-as években — egykori pataki diákemlékei alapján — „rekonstruálta”. Eszerint egy hosszú asztalnál annyian foglaltak helyet, ahány éves volt az elhunyt diák. Ha korábban végzett öregdiák meggyá- szolására gyűltek össze, akkor 33-an, professzor vagy kollégiumi elöljáró búcsúztatásakor 4fl-en ültek asztalhoz. Mások it jelen lehettek, de az asztaltól távolabb tartózkodhattak. A búcsúztatást az ifjúság vezetője, a szénior vezette, segédkezett neki az esküdt-diák. Az asztal főhelyét üresen hagyták, s oda az elhunyt emlékére egy felfordított cseréptálat, erre egy karéj kenyeret, a tál elé egy borral szíriig töltött fakupát tettek. A főhelytől jobbra a szénior, balra a búcsúztatót mondó diák, a széniorral szemben az esküdt-diák, a szónokkal szemben a tanári kar képviselője ült. Valameny- nyiük előtt 1—1 szál gyertya és borral telt pohár. A szénior felállva helyéről, meggyújtja a saját gyertyáját, mire a teremben minden lámpát eloltanak. A szénior párbeszédet kezd az esküdt-diákkal a régi kollégiumi életről, szokásokról, a halottkultuszról. Utána a kórus gyászdalt énekel, a búcsúztató diák megemlékezik elköltözött társukról. A tanári kar képviselője is rövid beszédet mond, majd a kórus elénekli az elhunyt legkedvesebb dalát. Ezután a szénior ezt kiáltja: Lobbantás! Erre mindenki meggyújtja a gyertyáját. Felállnak, kezükben égő gyertyával és borral telt pohárral — a széniort követve — háromszor körüljárják az asztalt. Az üres főhelyhez érve, mindannyiszor koccintanak az elhunyt helyén levő fakupával. Visszaülve a helyükre, leteszik a gyertyát, s újabb rövid párbeszéd után „láng- aluvásig” az asztalnál maradnak. Közben a kórus régi pataki diákdalokat énekel. Amikor a gyertyák „pislogni” kezdenek, a szénior távozásra szólítja a lobbantókat ezekkel a szavakkal: „Ne légyen máma tinéktek a ti kaputoktól eltérő utatok. ne légyen máma több éneketek és italt se ízleljetek! Tiszteljétek meg csendességgel a ti elköltözött diáktestvéretek lelkét és emlékezetét! Tisztes jelenlévők és diáktestvéreim, induljatok!” A lobbantás szertartásával utoljára a kollégium híres diákjától. Komáromi János írótól vettünk búcsút 1938. január 15-én. Hegyi József akarok valamit’ í A harang még afrg kongatta el a delet... Különben foga van az időnek, mintha még egyet szusz- szanni akarna a tél... Jó itt a kocsi melegében, innen különösen szép a falu ... A hó, a háztetőn, a; veteményesnek való kér-;■ ten, a kerítés oszlopain ... | Tiszta járda, ámbár mint-: ha csillanna rajt valami.. J Tegnap olvadhatott kicsit, mert lám csak, megrogy-! gyant a hó is... És csend van, meg ny*gaJom... Csak ott, az udvarban tesz-vesz vastag félkabá-!; fcosan, kucsmásan, csizmásán valaki ... Mintha sö- í pömi készülne, mert itt még megszólják az embert.! ha a porta előtt nincs meg i a rend .. . Aztán, hirtelen, vcörfd megkocogtatja a bocsi atv- lakát... Talán hetvenen to’: tói már, a szikár kis pe-> rasztember.... — Tekerje már le, mondám akarok valamitj] És kopog, a nyomaték! kedvéért... — Tessék. U Az ember egy ideig hűm-! möget, tekinget jobbra meg!! balra, de csak kiböki... | — Nem vinne el... csak kétszáz' lépésre no, keresztelőben voltam, oszt* beszívtam egy kicsit... — Kétszáz lépésre? Közelebb hajol, bizalommal az idegen iránt: — Nem akarom a szégyent no, hogy leülök... «es. ».) yar mezígaz Sátoraljaújhelyen, 1797. március 8-án született Balásházy János (gazdasági író, ügyvéd, alszolgabíró, jószágigazgató, a Magyar Tudós Társaság tagja), aki a XIX. század első harmadában a magyarországi állapotok megreformálásáért indított harc jeles személyisége, a magyar mezőgazdaság úttörő alakja volt. Életének kiváló ismerője Tilkovszky Lóránt írja róla: „ ... a megyei ellenzéki mozgalomban Kossuth, a reformeszmék meghirdetésében Széchenyi küzdőtársa volt, s a kibontakozó magyar kulturális élet legjobbjait Vörösmar- tyt, Kölcseyt, Bajzát vallhatta barátainak." Balásházy —, ki középnemesi családból számlázott, atyja, Mihály Zemplén megyei pénztámok volt — iskoláit Űjhelyben, Sárospatakon, Lőcsén és Kassán végezte. Az 1816—17- es tanévre a keszthelyi Ge- orgikonra iratkozott be, ahol, végleg eljegyezte magát az agrártudománnyal. Bár jogot is tanult, s 1820- ban Pestre ment joggyakorlatra, ez idő tájt már elsősorban az atyjától örökölt újhelyi birtok gazdálkodási iiroblémáj foglalkoztatták. Elsősorban a juhtenyésztés érdekelte. Nemesítési elképzelései, illetve a nyáját 1823-ban megtizedelő métely a tenyésztés és gyógyítás szak- irodalmának alapos tanulmányozására késztették. Saját tapasztalatait maga is leírta A juhok keringőssé- géről című munkájában. Ez volt az első tudományos dolgozata, amelyet még számos mű, röpirat követett. Ugyanebben az esztendőben — mivel anyagi nehézségei támadtak — Balásházy megyei szolgálatra lépett, s a zempléni kerület atezofgabírája lett. Részt vett az adófizetők 1828. évi összeírásában, s az itt szerzett tapasztalatairól — az adófizetési rendszer fogyatékosságairól, a megyei tisztviselők ' visszaéléseiről, a jobbágyság helyzetéről — egy reform jellegű röpira- tot jelentetett meg Az adó és még valami címmel. Ebben írja többek között a következőket: ..Valóban fsak akkor fog kedves Hazám kebelében minden erősen állani. akkor fog uralkodni a boldogság, ha a rendetlenséget meg nem szenvedjük; hanem az észrevett hibát orvosoljuk. Azért teremtett bennüvket. szabad valósággá, azért alkotott eszet agvvelönkbe, érzéseket szíveinkbe, lelki esméretet kebelünkbe a Mindenható, hogy mindenben a igassáqot keressük, a rendet eszközöljük.'’ A Tanácsolatok a magyarországi mezei gazdák számára című munkájával —, mellyel a Marcibányi- alapítvánv díját is elnyerte — Balásházy saját rétegének, • a kisbirtokosoknak felemelkedését igyekezett elősegíteni. Azt fejtegette, amit egy évvel később Széchenyi a nagybirtok szemszögéből: miszerint tagosításra és a tagosftott birtokon a korszerű gazdálkodás megteremtéséhez hitelre van szükség. A Magyar Tudós Társaság 1830-ban a levelező tagság mellőzésével azonnal rendes taggá választja Balásházyt. Tudományos sikereivel ellentétben egzisztenciális helyzete viszont rosszabbodott. Megyei tisztség- vállalása anyagi romlását nem akadályozta meg mi több, hivatali elfoglaltsága miatti távollétei gazdaságára károsan hatottak. A megyei reakció sem nézte ölhetett kézzel Balásházy haladó szellemű közéleti tevékenységét. Az adófizető állapotjárói című munkájáért egyenesen felforgatónak bélyegezték meg. Úgyhogy családjával, öt gyermekével 1835-ben végleg elköltözött Zemplénből. Debrecenben telepedett meg, mivel már 1833 végén gróf Vay Ábrahám birtokán jószágigazgatói álláshoz ju- tolt. A gróf kilenc megye* >! re kiterjedő földbirtokán szolgálata igen fáradságos volt. Rengeteget bajlódott a gazdatisztek szakkepzet- lenségével és visszaéléseivel. Mégis, amikor három év után állásától megvált, mérhető volt munkájának nyoma. Balásházyt hajlamai azonban saját gazdaság megteremtésére ösztönözték. Zemplén után Debrecen határában vett két tanyát, ahol újra gazdálkodott, kísérletezett. Kezdetben sikerrel. Sőt a jószág- igazgatói évek hallgatása után ismét írni kezdett. 1838-ban jelent meg A háztartás és mezei gazdaság tudománya című munkájának első kötete, mely nagy sikert aratott, s a kötet Vörösmarty Marót bánjával együtt az Akadémia nagyjutalmában részesült. Sajnos, kis gazdasága 1847- ben újra csődbe jutott. Ekkor újra Vay Ábrahám fogadta fel jószágigazgatónak, kinél 1853-ig töltötte be ezt az állást. „Láttam, tapasztaltam a nyomort, mely főleg a köznépet sújtolja” — írta az ez évek során szerzett tapasztalatairól. 1853 tavaszán független gazdaként újra visszatért kis tanyájára. Ekkor már sokat betegeskedett. Két év múlva el is adta a birtokot és Földesre költözött. Itt a helybéli lelkésszel, Bakos Gáborral még kertészkedett, s tízezer alma- és körtecsemetéből álló faiskolát hoztak létre. Hatvanévesen, 1857. december 17-én halt meg Földesen „vizibeteg- ségben”, nagy szegényen. Sírjánál a gyümölcskerlész barát, Bakos Gábor mondott búcsúztatót. Balásházy János munkásságának legnagyobb jelentősége az, hogy olyan műveket alkotott, amelyek méltó folytatásai a nagy elődök, Nagyváthy János és Pethe Ferenc munkáinak. Hajdú Imre Bolya Péter Á vonat beárltt,' leszálP tam. Az apró állomás kezet rázott velem, a vasutas mosolygott, mintha a fia lennék: — Vége, katona bácsi? Vége. Három nap szabadság, ma telt le, azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál. — Nem arra, katona bácsit — kiáltott rám az állomásfőnök, amikor elindultam a falu felé. — Hova megy? — Még van időm . 1— fordultam vissza. — Nyolcig szól a papír... — az utolsó szót már kiabáltam, mert szél támadt, és felettem zajosan susogni kezdtek a jegenyék levelei. Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör, egy telefonbeszélgetés — és már el is múlt. De itt — hova menjek? A kocsma nem nekem való. amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hova, merre? Még négy órám van. Fordul az út, már itt a temető, még néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocsma elé — „hát mégiscsak oda jutok?” —, amikor hirtelen eszembe villant Kárádi tanácsa: — „Ha jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs, csak az öreg Mártont keresse. Világhírű bora van, csodabor, majd meglátja, alhadnagy elv társ, még érmei is vannak n öregnek”. Hogy is magyarázta? Az iskolánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is, magas, zöld kalte,.,. — Ki az? — zörrent meg a hang a kapu mögött. — Innen a dombról... az alakulattól jöttem. Egy fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu, ősz hajú, fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta. — Jó napot — köszöntem. — Adj’ isten. Na, jöjjön beljebb ... — mormogja az öfeg, és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordultában. Az arcomat nézi. Mit nézeget? Megigazítom a sapkám. Az öregek néha jobban vigyáznak a katona- regulára, mint mi. Márton gazda néz, néz — aztán újra elindul. A konyhába vezet.. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta; barnapokrócos heverő. a polcon dünnyögő rádió. — Üljön csak le, mindjárt hozok... Levettem a mikádómat, felakasztottam a fali fogasra.1 Ahogy fordultam,' megakadt a szemem a falon. „Mi a fene ... Hogy kerültem én oda?” Egy régi fénykép. Rajzolt. A száj, a szemek színesre festve. Fiatal férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magamra ismerek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?...” Nyílik a konyhaajtó, párás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok. — A fiam — mondja. — A fiam volt.., — Meghalt? — Meg. A gazda az asztalra állítja az üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre nézek, és a szájamhoz emelem a poharat. Mintha n halottat köszönteném. — Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda. — Huszonnyolc. Az öreg előrehajol, újra tölt. — Nagyon hasonlít, nagyon hasonlít — iünnyögi, aztán felemeli szemét a pohárról; megint az arcomat nézi. — És hol született? — Én? — Maga. — Pesten. Negyvennégyben. Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után nyúl. — Tudja ___ — mondja h alkan —. azt hittem, őt látom, amikor maga bejött ... ő is így jötl be, egyenruhában, no. nem ilyenben, még a régi bakaruhában. negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok, édesapám, engedjen be. :'.e gyorsan... Megszökött. Katonaszökevény volt, tudja. — Megszökött? — Az órámra nézek. Fél öt. Nincs negyvennégy, nincs háború, nincsenek katonaszökevények. Nyolcra a dombon kell lennem. — És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon az idő. — Itt halt meg, egy hónap múlva. Leni lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki. nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer. ő nem akar a puskák elé kerülni Aztán ... megbetegedett Tüdőgyulladást kapott. Elhívtam az orvost,'
