Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-11 / 35. szám
eS2*K-MA©¥A80£S£AG 4 1982. februérr 11., csütörtök „Nem vagyok népművelő” A sikerélményről mondom... FsfmSevés Ámokfutó Mától vetítik a premiermozikban a Szamurájok és banditák című színes japán filmet. Ebből látható egy kocka. Több hónapja már, hogy megyénk harmincegynéhány népművelőjével több alföldi és dunántúli településen jártunk, tapasztalatszerzés céljából. Az egyik községben kiderült: rosszkor érkeztünk; a művelődési ház volt igazgatója már elbúcsúzott, az új meg jószerével körül sem tudott még nézni. Némi tanakodás után a gazdasági vezető (ő az egyedül stabil ember itt) vállalkozott rá, hogy tájékoztat bennünket a helybéli közművelődésről. Ha ismeretlenül hallgattuk volna, bizonyosan mindenkiben, — de így is látszott az arcokon, hogy sokunkban megmozdult a gondolat: „ez egy vérbeli népművelő". Ezért is furcsállottuk erősen, hogy mondandója közben többször is hangsúlyozta: „Én nern vagyok népművelő” ... Ezek után nem lehetett elhallgatni a kérdést: miért hadakozik annyira az ellen, hogy annak tartsák? Öazonban finoman „eltáncolt” a kérdések között. Amikor vége lett a hivatalos beszélge- tésnek-tájékozódásnak, a folyosón csak „odakullancs- kodtam” hozzá, mondaná azért meg, mi is a baja a népművelőkkel! ? Feleletének lényege röviden: „Én a számok embere vagyok. Olt világos minden. Feketén-fe- héren kideríthető, hol tartunk. Én ismerem a népművelőket is, sokkal dolgoztam már együtt... mindenkinek csak azt tudom tanácsolni: ha ennyiből (mutatta) nem tudnak ennyit (mutatta) mondani — akkor kerüljék el ezt a pályát...” Meg kell engednünk neki, hogy ez legyen a véleménye, ha már tapasztalatai ezt támasztják alá. De hát szabad-e ilyen általánosítást nyilvánosság előtt terjeszteni? — kérdezhetné valaki, e sorokat olvasva. Hisz’ ezzel sok rendes, becsületes népművelő szavahihetőségét kér- dőjeilezzük meg. Csakhogy azt gondolom, a fentebbi esetben nem a szavahihetőség forog kockán. Másról van itt szó. Arról a jelenségről, amit így lehetne Harmincöt és fél esztendő legfontosabb történéseit foglalja össze az Akadémiai Kiadó gondozásában most megjelent vaskos — hétszázhúsz oldalas — kötet, amely A szocializmus útján címmel a népi demokratikus átalakulás és a szocializmus építésének kronológiáját kínálja 1944. szeptemberétől 1980. áprilisáig. Az Eseménynaptár első tétele 1944. szeptember 23-ról való: „A Vörös Hadsereg előretolt egységei Battonyánál átlépik a magyar határt.” Ettől kezdve nap- társzerűen követhetjük az eseményeket felszabadulásunk 35. évfordulójáig. 1980. április 4-ig, amikor is: „Országszerte megünneplik hazánk felszabadulásának 35. évfordulóját. Budapesten katonai díszszemlét és ifjúsági felvonulást tartanak.” A két feljegyzés között pedig — közel ötszáz oldalon — egy ország küzdelmes és győzedelmes három és fél évtizedének krónikája tükröződik az események rövid, tömör feljegyzéseinek kronológiájában. A szocializmus útján című kötet tulajdonképpen második, bővített kiadás. Az első kiadás azonos címmel 1970-ben jelent meg és 1968- ig vezetett el, míg ez újabb kötet nemcsak tizenkét esztendővel többet ölel fel, hanem a korábbi kiadás anyagát is lényegesen kiegészíti, több helyen pontosítja. A Szabó Bálint szerkesztette kötet szervesen kapcsolódik a magyar munkásmozgalom történetét átfogó kronológiai sorozathoz, amelynek keretében a már említett első kiadáson kívül 1975-ben megmeghatározni : „a sikerélmény-jog érvényesítésének szándéka”. Ez pedig, mint tudjuk, ott munkál az emberek döntő többségében. Hogyan ne volna hát így a népművelők esetében —, akikről feltételezhetjük (éppen munkájuk ember-kötődésű tartalmát tudva); szóval akikről sejtjük, hogy érzékenyebbek az átlagosnál ? Sokaknál jobban óhajtanak ők egy némán is sokatmondó kézfogást; egy „ezt jól csináltátok”-meg jegy zést; egy nyilvános „megemlítést” ... Azért vélem azt, hogy így vannak ezzel, mert igazából a legjobbak is folyton kétségekkel mérik-méregetik tevékenységüket: hasznos volt-e; megérte-e a „befektetést”; ezt kellett-e csinálni éppen vagy másat; így-e vagy másként?... S hol a mérőeszköz, ami megközelítő bizonyossággal eligazít?! Csöppet sem könnyű a népművelőnek saját munkája értelmét-hasznát meg- és lemérni. S akkor még vegyük ehhez, hogy a „hivatásos ítészek” (fenntartó, működtető, hivatal, felügyelet) véleményezésének jóra vagy rosszra fordulását is mennyi tényező tarkítja ? / Félreértés ne essék: nem sajnálom vagy sajnáltatni akarom a népművelőket. Hisz’ közöttük is vannak hangulatból dolgozók (vagy épp dolgozgatók), meg a szokás kényelmében lan- gyoskodók. Azt próbáltam csak megközelíteni az előbbiekben, hogy sokszor arra kényszerül a közművelődésben dolgozó ember: magyarázza, igazolja magát! Bizonyítsa, hogy amit csinál; vagy amit csinálni akar: az megérte, az kellett; az jó lesz, az máshol is van... Mert még mai (rossz felállásunk szerint) sem elég csak dolgozni, szervezni, tájékozódni, rendezni: nem, még jelenteni kell mindezt, statisztikák rovataiba gyömöszölni. S ki az. akit ilyenkor nem kap el a „jobb” lendülete? Munkám révén gyakran találkozom népművelőkkel. S vállalom a „kitételt”, jelent a Negyedszázados harc című, az ellenforradalmi idők munkásmozgalmát bemutató kötet, míg 1979- ben Űj erők születése címmel a mozgalom kezdeteitől 1919-ig terjedő munkásmozgalmi kronológia látott napvilágot. Így a most megjelent kötettel a magyar munkásmozgalom részletes eseménytörténete 1868-tól, a kezdetektől szinte a mai napig a szakemberek, az érdeklődők rendelkezésére áll. A most megjelent kötet legtöbbünknek — kivéve az egészen fiatal generációkat — már megélt történelem, az eseményeknek kortársai, tanúi, sok esetben részesei, vagy éppen alakítói voltunk. Ezért is különös figyelmet érdemlő kiadvány. Az Eseménynaptáron kívül sokszínű Adattár található a kötetben. Ebben elsőlcént az ország nagyobb helységei fel- szabadulásának időpontjait találjuk, majd igen érdekes összeállítás következik: a párt- és tömegszervezeti kongresszusok és konferenciák rövidített jegyzőkönyvei, illetve azok érdemi kivonatai a Magyar Kommunista Párt 1945. május 20—21-én tartott Országos Értekezletétől az MSZMP 1980. márciusi XII. Kongresszusáig, illetve a volt koalíciós pártok, a Hazafias Népfront, a szakszervezetek, Nőtanács, gyakorta megesik, úgy érzem magam, mintha „búsuló juhászok” között lennék. S ehhez azonnal hozzáteszem: többször bizony úgy áll a dolog, magukat okolhatják ezért elsősorban. A közelmúltban egy — járási ismeretekkel bíró — ismerősömmel beszélgettem. „Kevés volt a sikerélmény” — mondta egy helyütt, » ezt kollégái nevében is állapította meg. Most azonban reménykedik (mármint beszélgetőpartnerem), abban reménykedik, hogy megszűnik a begubózás ... Hogy ennek meg mi köze a sikerélményhez? Hát az, hogy eddig kiki csinálta a maga portáján a maga „seprését”, aztán megpróbálta ki-ki, vérmérsékletének megfelelően, „eladni”, ami összejött. Most viszont mindenki vállalt valamit, amit úgy tud csinálni, mint más senki a környéken — vállalja, hogy ezt meg is mutatja, másoknak is segít, ha megnyeri tetszésüket, és így tovább ... Vagyis, számíthat rá, hogy megkeresik, megkérdezik kollégái. Ezért tehát kialakul benne az „akkor jót csináljunk!” kényszere —, hogy „legyen mit megmutatni, ha jönnek” ... Mondta az ismerősöm. Én meg vele lel Ívesed lem, mellé állva még abban, amit utoljára mondott terveikről: „Nem a kudarcokban bízunk — bár lehetnek —, hanem a sikerben. Másként meg se csinálnánk”. Csak később gondolkodtam el többször is ezen az egészen, s jutott eszembe az, a „megíurcsállott” gazdasági vezető, a messzi művelődési házból... S most ott tartok: azért a népművelőkben is vannak még „rejtett tartalékok”; önmagukban is fedezhetnek még fel olyan tartalékokat, amelyeket „mozgósítva” kevesebb okuk lesz sikerélmény-hiányról töprengeni. Csak még valami nem megy a fejembe: mindezt meg kell szervezni ? . .. Hogy ne kellien horgász-módra „ennyiből” — „ennyit” mondani ... Ténagy József ifjúsági szervezetek kongresszusainak hasonló bemutatásával. A harmadik ösz- szeállítás a központi állam, hatalmi és államigazgatási szervek személyi összetételének alakulását — az Ideiglenes Nemzetgyűléstől az 1980. júniusában megalakult kormányig —, a következő hazánk diplomáciai kapcsolatainak fejlődését,’ az ötödik fejezet a magyar munkásmozgalmi sajtó bibliográfiáját tartalmazza, végül különböző mutatók teszik teljesebbé, könnyebben kezelhetővé A szocializmus útján című kötetet, amely nélkülözhetetlen kézikönyv mindenkinek, aki az utolsó három és fél évtizeddel foglalkozni kíván. Ugyancsak kronológia a másik most megjelent Akadémiai-kötet. A közelmúltban, 1981. decemberében jelent pieg a Magyarország történeti kronológiája című tudományos munka első kötete, amely a kezdetektől 1526-ig követte hazánk eseményeit. A Benda Kálmán főszerkesztői irányításával készülő sorozat most megjelent második kötete 1526- tól 1848-ig kínál adatokat, mégpedig az elsőt 1526. augusztus 30-ról. amikor estefelé megérkezik Budára a mohácsi csatavesztés híre és Mária királyné udvarával még az éjszaka Pozsonyba Meglehetősen tempós, mondhatni komótos, az eseményeket kellő távoltartással szemlélő ember lehet a lengyel Roman Zaluski. Ami, ha így van, nem baj, ám Roman Zaluski nem csupán magánember, hanem filmrendező is, s előbb feltételezett tulajdonságai bizony nem tesznek jót a mozijainkban mától látható Ámokfutó című filmjének. Ö maga írta — Jerzy Romuald Milicz regényének motívumai alapján — ezt a filmkrimit, s több dolog, ami miatt nem tudjuk igazából vele együtt „megélni” az eseményeket, már itt, az íráskor eldőlt. Több helyen a kelleténél tovább időzik egy-egy részletnél, s ennek nyomait magán viseli a filmes megvalósítás sincs nyoma a gyilkosságok között. Legalábbis hosszú ideig úgy tűnik, nincs. A nyomozás vezetésével Zawada századost, a fiatal tisztet bízták meg. Róla megtudjuk, hogy korábban pszichológiát tanult az egyetemen, s végül is ezen ismereteit kamatoztatva egy „ösz- szefüggést” mégiscsak talál. Az áldozatok valamennyien kiegyensúlyozott, boldog emberek voltak, akik életörömüket nem is rejtették véka alá, látni lehetett rajtuk a másokhoz fűződő kapcsolatukból fakadó belső békéjüket-harmó- niájukat. Ezeket az embereket szemelte ki magának egy sötét ballonos, fekete nadrágos, fekete táskás, sötét sapkás férfi — s összerakható, távcsöves puskájával „kiosztotta” a boldogtalanságot, a gyászt. Azért „ragadtam le” az ámokfutó öltözetének leírásával, mert f, személy szerint, engem „idegesített” — ez a feltűnő jelenség senkinek, sehol nem szúrt szemet, békésen sétálgatott utcán, parkban nyárra vetkőzött férfiak és nők között; s húzta meg a fák mögül, kapualjból a ravaszt... Végül is a rendőrség Zawada százados vezetésével majdnem azt mondhatni, véletlenül jut hozzá a nyomravezető babához, s tesz végleg pontot erre az ámokfutásra. Azt azonban már sem a fiatal nyomozótiszt, sem mi nem tudjuk meg pontosan, miért ölte meg azokat az embereket a gyilkos. Ennyi a történet, a cselekmény, s ettől még igazán jó is lehetne, ám ez a film azt a benyomást kelti, mintha üvegfal mögé ültetnének bennünket, hogy onnan nézzük-hallgassuk meg mindezt... * Bizonyára nagyobb közönségsikert. s több valódi izgalmat nyújt majd a nézőknek a hét másik új filmje, ami színes és japán, a címe pedig: Szamurájok és banditák. <1. n. í) De hát miről is saó1 az Ámokfutó? Lengyelország több városában (Opoléban, Krakkóban, Wroclawban, To- runban) egymást követik a merényletek. Fiatal feleség férje oldalán a parkban, idős órásmester műhelyében, negyvenes férfi házuk kertjében, vőlegény a menyasszony karjai között —, a pillanat tört része alatt összecsuklik; halántéklövés ... A rendőrség szinte reménytelen helyzetben „követi” az eseményeket, hiszen nyom nem marad, tanúk nincsenek, jószerével csak a helyet tudják behatárolni,- ahonnan lelőtték (lelőtte valaki) az említett áldozatokat. összefüggésnek A szocializmus útján Három újdonság az Akadémiai Kiadótól menekül, az utolsó pedig 1848. március 14-nek eseményeit regisztrálja, többek között azt, hogy a bécsi forradalom hírére a Pilvax kávéházban Összegyűlő radikális gondolkodású pest-budai fiatalok elhatározzák, hogy másnap tömegtüntetést rendeznek. A, négykötetesre tervezett mű fele így már elérhető és sok segítséggel szolgál történelmünk tanulmányozásához. A harmadik most megjelent Akadémiai-kötet szerzője Barta János, címe Évfordulók. Tanulmányokat és megemlékezéseket olvashatunk benne, egy több évtizedes irodalomtörténészi pálya újabb eredményeinek összefoglalását. Arany János, Vajda János, Ady Endre, Tóth Árpád. Kemény Zsigmond, s munkáik adják az egyik íráscsoport témáit, megemlékezéseket olvashatunk irodalomtörténészektől, elegyes darabokat különböző művekről és néhány írást a szerző életéről. Életmozaik összefoglaló címmel. Mindezekhez gazdag jegyzetanyaa járul. E harmadik kötet elsősorban az irodalomtörténeti érdeklődésű olvasókhoz szól. (bm) Időelszámítás F iatal óvónő ismerősöm most versenyt futhot az idővel. .. Drukkolok neki, hogy sikerüljön. De, mert nem saját gondatlanságának áldozata, ráadásul nincs is egyedül ebben a nagy versenyfutásban, érdemes közhírré tenni a történteket. Ismerősöm ugyanis jelentkezni akar óvónőképzőbe, merthogy úgy érzi, óvónői szakközépiskolai végzettsége mellett ráfér még a tanulás. A jelentkezési lapot annak rendje és módja szerint leadta — történetesen a Miskolc városi Tanács művelődésügyi osztályán . ,. Ennek néhány hete. Azt mondták, rendben, s ő nyugodtan „ül* a babérjain". Mígnem kedd este becsapott a mennykő . .. Visz- szakapta a papírokat — nem jó! Töltsön ki újabbat!...' Az új nyomtatványon! Mindehhez a hozzáfűznivaló: a jelentkezési határidő tulajdonképpen február 1-én lejárt, 15-ig már továbbítani is kell a jelentkezéseket ... Mielőtt bárki a művelődésügyi osztály személyzetisének munkaköri vétségére, hanyag ügyintézésére gyanakodna, sietek Kimondani: vétlen a dologban! Az ő munkájába is belecsapott ^ az, a már emlegetett mennykő... Egy minisztériumból — a Művelődési Minisztériumból —'kiküldött, s január 26!-án keltezett körlevél formájában, amely kerek perec megtiltja, hogy a régi típusú jelentkezési lapokat továbbítsák! Az újak ugyanis kódoltak, s a főiskolai kódszámoknak rajta kell lenniük a lapokon. És most tessenek megfo- gódzni: a kódszámokat is tartalmazó, a felsőoktatási intézményeket felsoroló könyvecske ugyancsak a naDokban látott napvilágot. És ez még. nem minden! A nyomtatványboltban hi- 'e-hamva sincs ennek az új ie lentkezési lapnak. Volt ugyan valamennyi, de elfogyott réges- 'ég, elküldték az iskoláknak. Nincs Miskolcon, nincs o megyében - de úgy tűnik, az ország más tájain sem, A minisztériumban megtartott, feb-‘ ruár 4-i tanácskozáson részt vevők legalább annyira meglepődtek a régi lapok továbbküldési tilalmán, mint azok, akik visszakapták most az irataikat. Ugyanis a személyzetisek is ott hallottak róla először. (Pusztán véletlen: ezen a napon érkezett meg például Miskolc város Tanácsára is az a bizonyos körlevél.) A városban még kedvező a helyzet: kézbesítővel Is lehet értesíteni az „ügyfeleket”. De a megyénél a jelentkezések száma is több, ráadásul a posta sem viszi ki egy nap alatt az iratokat... Megnyugtatásul: az időelszá- mításon valamit próbálnak enyhíteni. A miskolci nyomtatványboltban ma, vagy holnap már kapható lesz az új jelentkezési lap. A legigazibb! A pályaalkalmassági orvosi igazolást külön papíron be lehet szerezni, az erkölcsi bizonyítvány, az önéletrajz a régi is jó... A munkahelyen pedig remélhetőleg gyorsan aláírják az egyszer mái aláírt iratokat ... De: aki vidékdn lakik, egyszer beutazik nyomtatványért . .. Azután újra beutazik . .. most mái a i papírjaival, hogy valamiképp időben itt legyen... Mert a határidő roppant szoros; akkor is, ha a miskolciaknak legvégső időpontul a jövő keddet jelölték . . , K érdés) mikor ériük már el, hogy egy új „rendszer” bevezetése időben megtörténik? Hogy együtt, s egyformán számolunk - a napokkal, az órákkal, meg egymás idegeivel is . . . Utószó: Óvónő ismerősöm nevében előre is elnézést ké’ek minden gyerektől, aki a csoportjában van, meg minden szülőtől, akinek a gyerekével foglalkozik és minden fejvesztetten futkáro7Ó nevében s oersze! — hogy ezekben c napokban nincs ersjük mosolyogni ... Csutorás Annamária