Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
ES Z AK - M AGY ARGRSZÁC 6 7*K!9! 1982. február 6., szombat Negyvenévesen nemzedék Január 26-án, kedden a késő esti órákban sugárzott a televízió egy dokumen- tumfilihet, Érettségi találkozó címmel. Egy vegyipari technikum egykori diákjai találkoztak, akik húszegynéhány éve érettségiztek. Most tehát negyvenévesek. Ahogy a músorismertető írja: Ez már nem a „fényes Szelek” nemzedéke, ez egy nagyon is „hétköznapi nemzedék”. 5 Valóban így van. Ez a í nemzedék élt már a máso- í dik világháború idején, de I gyermekként, s ha szeren- ! cséje volt, alig fogta föl, mi I történik a világban. Az újjáépítés hősi korszakából kimaradt, nem tudott érdemeket szerezni. Az ötvenes évek válságai, problémái személyesen nem érintették, legfeljebb szüleiken, rokonaikon keresztül. Az első és legnagyobb megpróbáltatás éppen a legfogékonyabb korban érte őket. Középiskolásként, 15— i 17 évesen élték meg 1956- ! ot. Felkészületlenül, váratlanul érte őket a sokk. Megmagyarázni senki nem tudott nekik semmit. Istenek, bálványok, sőt a „legjobb apa” képe hullt por- i ba pillanatok alatt. Milyen volt akkor közép- iskolásnak lenni ? Az ötvenes években még szegény 1 volt az ország. Ez a nemzedék nemcsak elbeszélésekből ismerte a „nincs” fogalmát Tudta, mi a sorban állás kenyérért, húsért, szénért. Ismerte a becstelenséget De nem könnyítette meg számára mindezek elviselését a múlt. Ők még I nem éltek a régi rendszerben. A „fényes szelek” és elődeik nemzedéke, ha szenvedtek is, összehasonlították a harmincas-negyvenes évek elejével jelenlegi sorsukat, állapotukat és bíztak a jövőben. Az utánuk ; jövőknek már megint más problémáik voltak. A hatvanas évek ifjú nemzedéke már nem ismerte az anyagi szükséget Az ötvenes évek középiskolása az 56-os sokk után nehezen tért magához. De i lassan mindenki ráállt pályájára. Ki tovább tanult, ki dolgozni kezdett. Előre haladni roppant nehéz volt. Az előttük járók között sokan megmozdíthatatlanok ! voltak. Sokszor nem is a képességeik, de a kritikus időszakokban szerzett vi- f tathatatlan érdemeik bizto- : sították számukra az „örök- ? létet”. A későbbieknek i könnyebb dolguk lesz, a i mai negyveneseknek már [ nincs ilyen „múltbázisuk”, f; Marad hát a munka. Ez a generáció most van a leg- J szebb férfikorban, a leg- f jobb munkakorban. Mindig í a középnemzedék dolga a | vállára venni „a világ nehezebbik részét”. Ügy tartják, erre a korra j már végleg kialakul az j, ember arca. Akiből négy- j venéves korára nem lesz | semmi, az már úgy is éli íj le az életét A filmben megkérdezettek zöme is végle- gesnek, befejezettnek hiszi | pályafutását. Legtöbbjükéi- | ért arra a csúcsra, ahová !■ képességei, tudása, szeren- jj cséje alapján elérhetett. I Van, aki most került fel, | mert érdemesnek tartották ji rá, van, aki fent volt és íj most került le, mert meg- / méretett és könnyűnek ta- jj láltatott. Elfoglalták végle- j ges helyüket, innen már alig mozdulhat a legtöbbje va- jj lamerre. Mit vesztettek és | mit nyertek az érettségi óta s eltelt húszegynéhány év jj alatt? — kérdi a műsoris- i mertető. Gyanúsan sokan jj tartják boldognak magukat, j A konszolidált élet, leg- í többjüknél a nyugodt, ki- | alakult családi háttér, men- jj tesség az anyagi gondoktól, \ egzisztenciális problémáik- j tói, ezt valószínűsítik. De ez í a „hétköznapi nemzedék” > tényleg ilyen szürke nem- j zedék? Boldogságuk a szürkék boldogsága? • ■ 1 Votyftt Igaz az, hogy hősi korok- : ban hősök, hétköznapi ko- j rokban hétköznapi emberek j születnek? S a hétköznapi emberek problémátlanságot hordoznak? Vagy gondjaik, kevésbé érdekesek, mint a „hősök”, vagy a most fiatal nemzedék konformiz- mus, unalom elleni lázadásának problémái? A most j következő, legalább tíz esz- “ tendőben ez a „hétköznapi nemzedék” lesz a mag, a legerősebb, legmeghatározóbb tényező az ország életében. Szürke, hétköznapi évtized következik? Aligha. De mert helyzetükből adódóan most egy ideig ők lesznek a „legfontosabb emberek”, talán érdemes rájuk figyelni, gondjaikra, problémáikra érzékenyebb füllel rezonál- ni. Szatmári Lajos , Vörösbegy Téli barátaink már bebekopognak az ablakon. Mire utolsókat szusszan a tél, egészen hozzánk szoktak. A vörösbegyeket már korábban felfedeztük. A bokrok csupasz ágain, szürke gubancokként ültek a verebek, s azután, hogy fordult az egyikük, elővillant vöröses hasaalja... Később számoltuk is, egy, kettő... ötig jutottunk el... Szóval, reggel egy ilyen kis vörös hasú kopogtatta az etetőt... Egészen közel merészkedett ___ B eszélgetünk a kollégával: mutatja a szatyrát, makukát visz haza... Ahogy leesik a hó, erkélyére kiteszi az etetőt. * Csak néha nehéz az eleséghez jutni... De beszerzi, már hogyne szerezné be, egykor a fiát szoktatta így a madárvilághoz, most az unokája tapsol a látogatóknak ... Tudod, milyen szépek? Mondja, mint inkább kérdezi... Mostanában megjelentek a vörösbegyek ... „Nálunk is” — csapok le rögtön ... s már soroljuk is, hogy van még ... olyan kis bóbitás fejű.. „ egy fehér hasú ... nagy testű madár... Szépek, bólint a kollégám, a tél hozta ide őket... S eszünkbe se jut, hogy órája tán, még úgy szidtuk a telet... «es. *-) j Facsemeték Évente több .záz díszcserjét és facsemetét ültetnek el a községben a borsod- ivánkaiak. A társadalmi munkában vállalt fásítást nemcsak a szervezett tisztasági mozgalom meghirdetése miatt vállalják a község lakói; a lakóhely szépítése mindanhyiuk ügye. A Vöröskereszt területi vezetőségének irányításával vásárolnak facsemetéket, díszbokrokat és faültetési akciókat szervezve díszítik vele a falu utcáit. A mezőkövesdi járásban nagy figyelmet fordítanak a községek minél szebb környezetének kialakítására. r~ Á hóban jól látható © lábnyomokat nézegetjük, tisztán, szépen kirajzolódnak ebben a szikrázó-fénylő fehérségben, hol a hó valóban fehér, mivel füst, korom nem szennyezi, gépkocsik sem járják. Valahol Jósvafő és Aggtelek között bóklászunk, kicsit belekóstolva a mínusz húsz foknál is alacsonyabb hidegbe, éppen csak egy kicsit sétálgatva a falu fölött. A lábnyomok bizony szépen kirajzolódnak, jól felismerhetők. A kutya lábnyoma is, a nyúl ipszilon alakú nyoma, a csa- litosnál a fácánok pipiskédé lépései is felismerhetőek, és íme a róka koma gyöngysorba fűzött, szabályos lépéssora, melyre itt-ott szép egyeneseket is húzott lompos farkával! Ha kedvünk- merszünk lenne továbbmenni, bizonyára látnánk őznek, szarvasnak a lábnyomát, vaddisznóét is, esetleg látnánk magukat az állatokat is, de vagy egy fél óra elteltével a szikrázó, vakító napsütés ellenére érthetően jelez a tél: mínusz fokokkal jelez, biztat bennünket fedél után nézésre, kályha közelébe. Úgy alakul, hogy később Jósvafőn, majd Szinpetriben többen is leülünk, beszédet kerekítünk azokkal, kiknek valami közük van ehhez a szépséges-értékes tájékhoz. Ott van például Somogyi István, a tájvédelmi körzet vezetője, Szvoboda László területkezelő, Pillér Tibor, fiatal erdőmérnök, aki amolyan tapasztalatszerzésre érkezett ide, mivel később majd ő lesz a zempléni tájvédelmi körzet vezetője. Mind dicsérjük a környék gazdag vadállományát, és lehet is mit. Van errefelé például szirti sas, parlagi sas is, a kánya, a réti héja egyáltalán nem ritka, és nem veszett ki, de még mennyire nem veszett ki Mátyás madara, a holló sem, mert itt, ezen a vidéken, — igaz, a Zemplénben is — elég gyakran látják a hegyeket járók. Vaddisznó, róka, szarvas, borz —, nem érdekes. Itt, az északi részeken a falvak lakóinak ezek az állatok egyáltalán nem a romantikát, az érdekességet jelentik, hanem a kis kertecskéket művelőknek, a mezőgazdaságban dolgozóknak inkább a bosszúságot, a mérget, mert bizony ezek az állatok nagyon is kiveszik a maguk részét a termésből. Diót tál kerített kukoricások, felfűzött, minden rezdülésre csörömpölő-zörgő konzerves- dobozok, libegő, mozgó madárijesztők, rongyból tömött emberaiakok, füstölések, kereplők, durrogatások, miegymások ... A vaddisznókat, szarvasokat mindez nemigen zavarja. Megszokták már. Azokról az egyezkedésekről, vagy pereskedésekről, melyek a vadásztársaságok és a tsz-ek között dúlnak, nemigen tudnak, nem érdekli őket. Sokszor az sem, hogy a kukoricás egyik végében dolgoznak. Addig ők a másikat szüretelik. Ügyes, életre való jószágok, másként nem is élhetnének meg! A farkas ellenben már érdekesebb. Mert itt farkasok is voltak. Sok évvel ezelőtt. Bár mint mindenki, eleinte mi magunk is kétkedve £oKalász László versei En már komoly ember lettem mint a tél megfehéredlem ezüstözne a szakállam hogyha le nem borotválnám fessem magam? — azt csinálom! nevetek: s foghíjam ne lásson! színes nyakkendőt kötök fel szép ruhákba öltözők fel amikor szorít a szívem s billentyűje félrebillen: egy viccet elhahotázok — vidámítom a világot A hóban ott maradt nyomom hány telem volt? — nem számolom s megszámolni nem is tudom hányszor jártam e z egyúton visszafelé nem visz menet hátrálni sohasem merek szét is olvadtak e jelek s járnak is erre emberek: s találkozás örömét hozzák közben nyomomat eltapossák a hóban ott maradt nyomom! soha Iá nem válogatom Egy ágon is mennyi gally van egy gallyán is mennyi levél! segítik-e egymást a bajban ha jön az ősz s ha jő a tél ? gadtuk a hírt. De a lélőtt — gyönyörű, erőteljes farkasok — kellő bizonyítékul szolgáltait. Akkor is kemény hidegek járták, és bizony igaz: Tomaszentjakab határában letanyáztak a farkasok. A Kárpátokból jöttek, darabig itt maradtak, őzeket és főként juhokat ettek, bár a juhásznak nem volt könnyű elfogadtatni a hiányt azzal a mondással, hogy a bárányokat farkas ette meg. Furcsán nézhettek erre a juhászra jó ideig. De aztán holdas éjjeleken, amikor a fagyott hó messzehangzóan csikorog a csizma alatt, amikor percenként nézi meg az ember, hogy megvan-e még a füle, az orra, amikor az erdő fái lövésszerűen pattognak, szóval amikor ezeken a bizonyos farkasordító éjjeleken többen is hallották azt a különös vonítást, ordítást, akkor már jobban figyeltek, hittek is a juhásznak. Mert tényleg farkas ordított. 1 Tisztelettel emlegetjük most ezeket a farkasokat, különösen a hímfarkast, „aki” hősként áldozta életét. Hiába, muszáj így mondani! Vadászok sokasága érkezett aklyor tanyájukhoz, hol nőstényfarkas, vagy farkasok és kölykök is meghúzódlak. Meg a gyönyörű, fényes szőrű, hatalmas állkapcsű hím. Farkasra mentek akkor a vadászok, mert hitték, tudták: tényleg itt vannak! És egyszer a sűrű cserjéből kivágott a hím! Ott fűti Vigyázz! Lövések dörrentek innen is, onnan is. A hímfarkas futott, bár néha mintha megrándult volna. Lövések, lövések, lövések. És egyszer a farkas futása megtört. A gyönyörű hím, „aki” eddig szinte a levegőben úszott, csak néha- néha érintve izmos, erős lábával a földet, most mintha megbotlott volna, lezuhant. A vadászok érthető izgalommal, örömmel szaladtak hozzá. Megvan! Ekkor váltott ki a cserjésből a nőstény, vagy a nőstények a kölykökkel. A másik irányba. Ott mennek! A farkasok hosszú, amolyan ügetőszerű futásával tűntek’ el az ámuló vadászok elől, azzal a futással, mellyel néhány óra alatt 100 kilométert, vagy ennél többet vidáman, fáradtság nélkül meg tudnak tenni. A csapat tehát elmenekült. Lövés nem érte őket. A hím ott feküdt több száz méterrel a kitörés helyétől, körötte a vadászokkal. így mesélték annak idején, és miért ne lenne így igaz? Tehát a farkasok könnyedén lejöhetnek hozzánk a Kárpátokból, igaz? Szvobo-
