Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-12 / 9. szám
ÉSZAK-MAGYARORÍZAG 4 1982. január 12., kedd A képernyő előtt Szakmunkások 'esznek IP. ki Vádindítvány — Darvas-portré Az elmúlt hét műsorai közül több is megérdemelné a bővebb méltatást. Feltétlenül szót kívánna Vitray Tamás új műsora, a Tengerre, magyar!, de erre talán lesz mód a sorozat végén. Ugyancsak megkülönböztetett figyelmet érdemelt A szamuráj, a Fülöp Viktor balettművészről készített kitűnő portré; Árvái Jolán és Jászi Dezső munkája a meghökkentő fordulatú művészpálya igen őszinte, emberi bemutatása. A két legkiemelkedőbb műsornak mégis a Vádínditvány című tévéfilmet és a Darvas Iván-portrét kell tekintenünk. Ezekről lesz szó az alábbiakban. * „Vádínditvány. Mellékletek, amelyek alapján a vádirat megfogalmazása a: olvasó dolga. Tartalmaz 118, azaz egyszáz- tizennyolc darab un. mellékletet” — ez olvasható a miskolci Bárczy János 1979. második felében megjelent sajátos szerkesztésű regényének címoldalán. Az első oldalon pedig ez: „Megjegyzés. Ez az írás az első betűjétől az utolsóig a fantázia szüleménye. Ha valakit mégis akár a cselekmény, akár a szereplők valamely valóságban is lejátszódott eseményekre, egykor élt, vagy jelenleg is élő személyre emlékeztetne: az csupán a véletlen játéka. Mindez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az a történelmi, politikai, katonai szituáció, illetve azok az emberi magatartásformák, amelyeket ez az írás felvázolt, nem fordult-e elő a múltban, és nem ismétlődhet-e meg napjainkban — vagy a jövőben valahol." Hogy mennyire előfordulhatott, azt éppen Bárczynak az elmúlt évben megjelent nagy sikerű memoárkötete, a Zuhanóugrás is bizonyítja. A 118 fiktív dokumentum sorából álló regény döbbenetes erővel rajzolta meg a második világháború magyar hadi cselekményeinek azt a Kis epizódját, amikor az újonnan szervezett ejtőernyős zászlóaljat pusztán propagandacélokból bevetették Jugoszlávia ellen, ám abból nem csupán nevetséges kudarc lett, hanem igen sok emberáldozatot követelő gaztett, amely a regény és a film utolsó szavai szerint „intézkedést nem igényel, irattárba helyezendő”. Amikor arról hallottam, hogy Szántó Erika és Hajdufy Miklós tévéfilmet készít a Vádindítványból, eleinte kételyeim voltak, vajon miként lehet á Bárczy könyvében sorjázó katonai bikfa-nyelvezetű jelentések, egyebek hangulatát a vizuális művészet eszköztárával visszaadni. Amikor a kétrészes filmet 1981. nyarán a veszprémi tévétalálkozón először láthattam, örömmel állapíthattam meg, hogy bár a dokumentumokkal való érzékeltetést mellőzni kellett, az átdolgozóknak sikerült olyan filmet teremteniük, amely mindvégig hű Bárczy írásának szelleméhez, igen markánsan jelzi, a politikai-történelmi környezetet — Teleki Pál öngyilkossága, majd azt ellensúlyozandó a magyar kormányzat buzgólkodása, a vezérkar gyáva re- tirálása a kudarc közben és után —, megmutatja az ejtőernyősök más katonai alakulatoktól eltérő életét, az oktalanul elhaltak drámáján túl az ebben a kalandban tükröződő nemzeti drámát. Bárczy dokumentumai dialógusokká váltan is vádolnak, a képsorok hitelesen idézik 1941-et, az első rész helyzetképe után a másodikban teljesedik ki inkább a dráma. Kitűnő tévédráma, értékes művészeti mementó született. Tordy Géza, Horváth Sándor, Mécs Károly, Gera Zoltán és a többi kitűnő szereplő emlékezetes alakításokkal segítették a film sikerét. * A színésznek — a komédiásnak, ahogyan mondta Darvas Iván — nem elsősorban az állami kitüntetés adja meg a rangot, Iranern ahogyan minden este önmagával megküzd, ahogy magában felépít egy másik embert. Két estér összesen nyolcvanöt percen át hallgattuk Darvas Ivánt, napjaink hazai színművészeinek egyik legnagyobbikát, amint életéről, pályájáról beszélt, emberien, őszintén (az első részben kis részben ismételve más forrásokból már ismert motívumokat is), mindenféle pletykákat eloszlató nyíltsággal szólva nehéz esztendőiről, s részletesen kifejtve a mai színházzal kapcsolatos állásfoglalását, önmaga ars poeticáját, nemely, esetleg még kollégái körében vitatott szmészmagatartási nézetét. Igen kevés szót szánt miskolci működésére, de akik láthattuk e Ványa bácsi Asztrov doktoraként, ami egyben művészi-emberi magára találásának határköve is volt, s így tanúi lehettünk a most már két évtizede egyre feljebb, egyre egyenletesebbel: ívelő művészpálya újraindulásának, különös érdeklődéssel Ügyelhettük megfontolt „számadását”, amely szinte mindet* külső segédeszköz nélkül — igen kevés bejátszással — jelenítette meg életpályáját. Éfdi Sándor a második részben igen okosan volt aktív kérdező. A kevés álló kép jól segítette a nézőt, de kár volt 1938. Pestjének illusztrálására századfordulói pesti utcaképeket bevágni. Darvas megkapott sok elismerést, kitüntetést, de rangját minden este önmaga építi tovább. Benedek Miklós Területi statisztikai évkönyv A Gelko miskolci tekercselőüzemében 13 tanuló vesz részt gyakorlati foglalkozáson. Itt tanulják meg a villamos gépek szerelésének és tekercselésének tudnivalóit. A perecesi 104-es Szakmunkásképző Intézet harmadéves tanulói; Varga Zsuzsa és Zsadon Ildikó már szinte önállóan foglalkoznak tekercseléssel. Fotó: Laczó József Vita az értelmiségi klubban Klebelsberg Kunó oly sokat emlegetett népiskolai programjában 2500—3000 tanterem épült az akkori Magyarországon. Mi mast, hosz- szú évek viszonylatában, évi 4500—5000 tantermet építünk. Az érvényben levő VI. ötéves tervben pedig 6000 tanterem megépítésére számítunk. Az általános iskola fejlesztése az adott, nem könnyű gazdasági körülmények között is kiemelt figyelmet és anyagi támogatást kap. Sok, kevés, vagy éppenséggel elégséges-e ez a támogatás, nos, erről megoszlanak a vélemények. Közoktatásunk állapota, lehetőségei és minősége fölött a vitákban meglehetősen magasra csapnak az indulatok. S ami ebből következik; már-már sarkalatosán ellentétesek a vélemények. Ez derült ki egyébként azon a vitán is, amelyet a miskolci Tokaj vendéglátóházban működő értelmiségi klubban tartottak, s amelynek előadója Kozma Tamás volt. A bevezetőben említett adatok tulajdonképpen az ő előadásából valók. Kozma Tamás ugyanis részt vett annak az akadémiai bizottságnak a munkájában, amely a közoktatás fejlesztésével, lehetőségeinek kimunkálásával foglalkozott. Sőt, annak a gyakorlati átül tetősében is részt vett. Némi egyszerűsítéssel tehát, úgy is fogalmazhatnánk: igazán autentikus szakembertől hallhattunk azokról a kérdésekről, amelyek meghatározhatják, hogy a nyolcvanas években merre dől el közoktatásunk sorsa. Az előadás summája szerint, közoktatásunk további fejlődésének egyik legsarkalatosabb pontja az objektív feltételekben keresendő. Egészen pontosan abban, hogy mennyire rugalmasan tudunk hozzáállni a tanteremfejlesztésekhez. Jelenleg ugyanis kétségkívül az általános iskolai korosztály „ieültetése” a legnagyobb feladat, ám a dolgok természetéből adódóan a nyolcvanas évelt végére a középiskolák szűkösségével gyűlik meg a gondunk. Akkor gondolkodunk tehát célszerűen, és takarékosan, ha elsősorban nem általános iskolákban, hanem tantermekben gondolkodunk, amelyek később a középfokú oktatás céljaira is felhasználhatók. Akkor, amikor csökken az általános iskolás korú népesség száma, s a demográfiai hullám a középiskolás korba lépőknél tetéződik. Formai — de csak látszatra az! — megoldás lehet az is, ha a jelenleg általános padok helyett asztalokban gondolkodunk, s megszüntetjük azt az áldatlan állapotot, hogy a tanterem egyharmadát a pedagógus részére tartsuk fenn, A jelenlegi iskolarendszerünk ugyanis -— s ezért nemcsak formai megoldás a tantermek más jellegű berendezése! — oktató-oktatott fogalompárban gondolkodik; a tanár dolga, hogy megfellebbezhetetlen igazságokat mondjon ki, a tanulóé, hogy ezeket az igazságokat teljes egészéi*» magáévá tegye. E vélekedés persze sarkított. Mondhatnánk úgy is, vitára ingerlő. Ám, az említett értelmiségi klubban nem itt, és nem így folytatódott a vita. Amennyire egy több mint háromórás, indulatos beszélgetést summázni lehet; a két táborra szakadt résztvevők afölött törtek pálcát, hogy a pedagógusok egyáltalán alkalmasak-e hivatásuk betöltésére. Fogalmazhatnánk úgy is, a résztvevők számára a nyolcvanas évek közoktatásában az jelenti a perdöntő momentumot, hogy milyen a pedagógus. Azaz a tárgyi feltételeknél sokkal többre tartották a személyi feltételeket. S nemcsak azt, hogy lesz-e elég tanító, tanár az általános iskolában? A kérdés feltevése persze nem egészen öncélú: jelenleg tani lókra van nagyobb szám loan szükség, néhány év múlva azonban már tanárokból kell több. Ésszerű lenne hát, ha támogatnák a tanítók között a továbbtanulási szándékot, szerezzenek tanári diplomát. Ugyanakkor a pálya elnőiesedése együtt jár a gyermek- gondozási szabadságon levők nagy számával, az egyre nö- yekvő helyettesítésekkel. A húzni képes pedagógus sokszor kora reggeltől késő estig az iskolában van — nagy létszámú osztály és napközis közösségekkel dolgozik! —, estéire marad a felkészülés, az önképzés és a család. A pedagógusok leterheltsége ma szinte egyetlen más értelmiségi réteg leterheltségével sem hasonlítható ösz- sze. S ugyanakkor olyan reflektorfényben dolgozik — évek óta, s ezt egyfajta eredménynek is elkönyveljük egyrészről — amely már-már zavaró. A társadalmi gyakorlat szerint ugyanis a nevelés és az oktatás az, amihez mindenki ért. S látszatra, külsőleg így is van. De ez a látszathozzáértés hozza magával, hogy könnyebben vonunk le végletes általánosításokat egy-egy szélsőséges, megdöbbentő jelenséggel kapcsolatban. A vitában részt vevő egyik fiatal műszaki értelmiségi abból a tapasztalatából, hogy egy beszélgetés résztvevői nem tudták, iiik a székelyek, végső soron levonta a következtetést: neki magának kell majd megtanítania mindezt gyermekéA Kossuth Könyvkiadó a közelmúltban immár negyedik kiadásban jelentette meg a Ki, kicsoda? életraizi lexikont. A legutóbbi — 1975. évi — kiadás óta eltelt évek sok változást hoztak, amelyek lehetőség szerint, helyet kaptak az adatok kiegészítésekor. Az. eddigi kiadásokhoz hasonlóan továbbra is szerepelnek a lexikonban nevezetes kortársaink — politikusok, tudósok, művészek, írók, közéleti személyiségek, sportolók —. de a korábbinál többen. Adatok nem mindig álltak azonos mértékben rendelkezésre. így az életrajzok terjedelme nincs arányban az illető személyek jelentőségével, vagy értékelésével. A külföldiek közül nagy számban szerepelnek politikusok, volt és jelenlegi állam- és kormányfők, a jelentős pártok vezetői, az országok életében jelentős politikai személyek, a tudományos, az irodalmi és a művészeti élet kiválóságai. Bővült a sportolók névsora is, jelentősen nőtt (1300-ról 3500- ra) a magyar személyiségek száma. A szerkesztők a névsor összeállítását 1981 márciusában fejezték be, az utolsó javításokat 1981 júniusában végezték el. vei. Mert az iskola semmire sem tanít meg! Elhangzott azután még: a pedagógusoK képtelenek az innovációra, ők a legkevésbé mobil réteg, mert lám, erre a vitára sem jöttek el. Tény, több pedagógus résztvevőre számítottak, de „tudomásulvétel nélkül” maradt az a pedagógus által megfogalmazott vélemény: a nagyfokú leterheltségen túl, a viszonylagos érdektelenségben közrejátszhat az is, hogy pedagóguskörökben e téma nem is kevéssé agyonbeszélt. Mondhatnánk úgy is: sokkal többet beszéltek róla, mint ami tényleges változást is hozott. S a sajnálatos tapasztalat: ha oktatásügyi kérdésekről valahol vitát rendeznek, előbb, vagy utóbb a pedagógusok általános elmarasztalásába torkollik. Méghozzá indulatos elmarasztalásukba, amire védekezés a reagálás. Érdekes, de tulajdonképpen egy kicsit — legalábbis számomra — szomorú volt ez a beszélgetés. Többek között azért is, mert az indulatos vagdalkózásokat nemigen tarthatjuk célravezetőnek. Másrészt mert mélységesen igazat adtam annak a nem pedagógus felszólalónak, aki azt mondta: a pedagógus csak a családdal tudhat eredményesen nevelni. S ha a család szembeszegül az iskolával, szinte kárhoztatva van az eredménytelenségre. S nem mindig biztos, hogy a családnak van igaza. Már csak azért sem, mert többé-kevés- bé bizonyossággal, de azt a következtetést is levontam magamban: a mai iskoláról — amelynek persze megvannak a maga nehézségei, buktatói. s ezek igencsak reálisak — tulajdonképpen nagyon keveset tud a közvélemény. Mondhatnám úgy is, csak felületes általánosságokat. De ezek a végletes általánosítások egyáltalán nem segítik, hogy a nyolcvanas évek iskolája előbbre lépjen. Csutorás Annamária Az évkönyv a szokáson gazdag tartalommal mutatja be az ország egész település- hálózatának — megyéinek, városainak, kiemelt nagyközségeinek — demográfiai helyzetét, gazdasági életét, valamint a népesség életkörülményeinek alakulását. A hosszú távú területi tervezés szempontjából a tervezési-gazdasági körzetekről készített fejezet adatai nyúj tanak tájékoztatást az egyes országrészek társadalmi-gazdasági fejlődéséről. A megyék adatait tartalmazó fejezet komplex keresztmetszetei ad a főváros 4* a megyék népesedési kérdéseiről, ■ gazdaság egyes ágazatainak működéséről és a lakosság ellátásának minden . területéről. A településhálózatról szóló rész összefoglaló áttekintéssel szolgál az ország valamennyi településének életéről jellegzetes településcsoportok szerint, és tételesen számol be a városok és a jelentősebb nagyközségek adatairól. A közölt csoportosítások és mutatószámok lehetővé teszik az azonos szerepkörű települések összehasonlítását, a fejlettségi különbségek feltárását. Az adatokat színes grafikonányag és I térképmelléklet teszi szemlé- | letesebbé. (Folytatás az 1. oldalról) hogy folytatja a Vácott félbeszakadt diaporáma-fesztivá- lok rendezését. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a fotográfia terén is sok eredményt értek el a miskolci amatőrök. Ezek a tényezők együttesen indokolják azt az ugyancsak országos jelentőségű elhatározást, hogy a városi művelődési központ fotógalériát alapított. Fotókiállításokat — szerencsére elég sokat rendeznek szerte a hazában, de nincs egyetlen intézményünk sem, amely speciálisan a fényképészetnek adna otthont és bemutatkozási lehetőséget ... A továbbiakban arról beszélt Végvári Lajos, hogy a városi művelődési központ most, az előzőekben hiányol! lehetőségek megteremtésével tette le a voksot a vizuálú nevelés | fontossága mellett Az már a tervekből is kiderül, hogy ez, a tegnap meg nyitott fotógaléria valóban azt kívánja szolgálni, hogy a fotótörténet emlékeitől kezdve, a mai legjobb és legkorszerűbb törekvésekig átláthassuk a „gépet” kezükbe vevők alkotói attitűdjét, módszereit. Csak ízelítőül említjük a ránk következő fél év várható tárlatainak jegyzékét: A magyar fotóművészei mesterei sorozat I. (február- Sajnovits Sándor-emlékkiállítás (március): Űttörőh&zak országos kiállítása (április); E. Szabó István kiállítása (május); a váci Duna-kanyar Fotóklub bemutatkozása (június) ... A további tervekről azt hallottuk a városi művelődési központ illetékeseitől, hogy a galéria egyaránt fórumot biztosít majd, a következő években, a fiatal magyar fotóművészeknek éppúgy, mint azon mesterek alkotásainak' akik művészi hitvallásukkal — életmű* ükkel — gazdagít,1; hagyatékot ruháztak rá mindazokra. akik fényképezőgépet (s annak apparátusát) akasz-; tanak vállukra... ,
