Észak-Magyarország, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
1981. december 6., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Benke László: A kereső Mit is keresek? Nem tudom. Talán a boldog holnapom. Igen. A boldog holnapom szeretném hinni, s nem tudom. Egy lányt keresek, meglehet. Kiért a szívem megrepedt. Kiért a szívem megrepedt, szívem felével elszelelt. A férfihomlok elborult. Ifjúság, gyöngyöd elgurult. Világot kéne gyújtani! Kerülne elő Jutka is. Kerülne elő ... s énvelem legalább egyszer égne el! S azután: áldja istenem, hazavár három gyermekem. Bujdos István: — Azonnal riasztották a tűzoltókat, hamar is jc 'ek, de addigra már mindenünk bennégett a lakásban < Fotó: Laczó József A kőművesek szabad szombatjukon kezdték meg a munkát... Segítség a bajbajutottaknak November 21-én, szombaton tűz ütött ki Izsóíalván, az Izsó Miklós utca 145. számú házban. A porta gazdája, Bujdos István és félesége, az égő lakástól alig kétszáz méternyire dolgoztak. A másfél szobás lakásban csalt a kisgyerekek voltak. A legnagyobb szaladt lélekszakadva a felnőtteltért. — Először rászóltam — emlékezik Bujdosná — ne bolondozzon. De aztán megláttam arcán a rémületet, és egy pillanat alatt megfagyott ereimben a vér. Rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta. Kis híján elájultam, amikor megláttam az ajtókon, ablakon ki tóduló sűrű füstöt... — A gyerekeknek szerencsére nem történt semmi bajuk — veszi át a szót férje —, de a lángokat nem lehetett megfékezni, pedig azonnal értesítették a tűzoltókat, és én is rögtön a vizesvederért nyúltam. Hiába, amink volt, mindenünk bennégett. Szénné lettek a bútorok, elégtek a ruhák, lángoltak az ajtók, a hőségtől kipattogtak az ablakszemek. És a lakás nem volt biztosítva ... Bujdosók június 30-án költöztek Izsófalvára. Miskolci szövetkezeti lakásukat cserélték a falusira — szinte menekültek a városból, annyi baj, szerencsétlenség érte őket az utóbbi években. A balszerencse — úgy látszott — követi a családot ... * A két felnőtt és az öt kisgyerek azonban MÁR AZNAP ESTE meleg szobában próbált meg elaludni. Bibliák István, az Izsóíal- vi községi Tanács elnöke: — Bujdosókat, a pár hónap alatt rendes embereknek ismertüli meg. A falu közössége befogadta őket — ritka az ilyen nagy család. A tűz hírére rengetegen összefutottak, és amikor megtudták, hogy minden üli odalett, ki-ki a maga módján megpróbált segíteni. A községi tanács nevében én intézkedtem. Tudtam, hogy a szociális otthonban lakik egy ormosbányai öreg néni, aki üresen hagyta lakását. Elmentem hozzá és megkérdeztem: el lehetnének-e ott Bujdosók. A néni megengedte, de azt mondta: nincs tüzelő. Fát és szenet soron kívül az ormosbányai aknáról szállítottak. A tanács, még AZNAP kiutalt számukra 600 forint gyorssegélyt, majd a következő héten még 4200 forintot szavaztunk meg a családnak. * Bujdos István munkahelyén a következő héten, KEDDEN értesültek a szomorú eseményekről. A szocialista brigád, amelyben dolgozik, AZONNAL határozott: segítséget kell nyújtani a bajba jutottaknak. Kérték a Borsod megyei Vízművek többi szocialista brigádját: enyhítsenek Bujdosók baján. A közösség egy emberként mozdult a hívó szóra. Ruhát és pénzt gyűjtöttek, amelyből MÁR AZON A HÉTEN építőanyagot — cementet, me- szet, ajtót és ablakot — vásároltak. Elhatározták, hogy építőipari részlegük segítségével társadalmi munkában helyrehozzák a kiégett lakást. — Ilyen gyors segítségre még nem volt példa — mondja Juhász István, a vízmüvek szociálpolitikai előadója. — Napok alatt több mint 40 ezer forintot gyűjtöttek össze Bujdos Istvánéknak < * Az elmúlt héten, SZERDÁN jártunk Iasófalván. A Lakásban, (ahol magunk is láthattuk a tűz pusztítását), villanyszerelők, festők, kőművesek dolgoztak. Mikulás Sándor, Balogh József, Papp János, S/ámos Mátyás, Csir- maz György. — Munka még nagyon sok van — mondták —, de úgy számítjuk, hogy az ünnepekre elkészülünk vele. Udvardy József , i tájához elég közel álltak. Aztán beljebb nyomult a lakásba, és egy fotelba dobta magát. Zende kicsit féltette Máder súlyától kedvenc bútordarabját, de fegyelmezte magát. — Képzeljétek! Voltunk az állatkertben! — Ircsi, ha egyszer elkezdett lelkesedni, csak nehezen tudta abbahagyni. — És olyat láttunk, de olyat... — ezt Máder tette hozzá, kevésbé lelkesen, de annál ígéretesebben. — Mit? — kérdezte Ilonka, kihajolva a fürdőszobaajtón. Bejött a szobába, lehuppant a másik fotelba, Máder mellé. — Mit láttatok? — Mondd el te, te sokkal jobban tudód ... — biztatta Ircsi Mádért. Máder jó mesélő volt, csak kissé felületes. Különösen a leírásai voltak hézagosak. Szerette a történeteit középen elkezdeni. — Szóval az állatkert... Szép, kora őszi délután, a karomon a hitvesem, az életem párja, életem legkisebb nője. — Tudjuk. Az Ircsi. Most mesól.sz, vagy szerelmet vallasz? — Ki tud előre mindent? — Máder morgott. mert Ilonka megzavarta. Morgott, aztán elhallgatott. Zende töltött a poharakba, felállt, poharát magasra emelte, és kissé túlságosan meghatottan, de teljesen átélve saját megindult- ságát, azt mondta: — Gyerekek, üdvözlöm lakásunkban az első igazi vendégeket. Eddig csak a szerelők, a díjbeszedők, és a gondnok tette be ide a lábát. Igyatok, az egészségetekre. — Egészségetekre... — Ilonka is fölállt, neki is pohár volt a kezében. — Ugyan már, miért kell az ivásnak ekkora feneket keríteni? Iszunk és beszélgetünk. Aztán elmegyünk haza. — Csináltam egy kies vacsorát ... sült húst. — Ilonka szemérmesen Zendére sandított, hiszen a vacsorát nem ő csinálta, ketten csinálták. De Zende nem akart háborúskodni. Már visszaült, mikor azt mondta. — Egyszer Ilonkával a Kárpátokban jártunk. Találtunk ott egy egészen kicsi állatkertet. Medvék voltak benne, őzek, szarvasok, mókusok. És az egyik ketrecben egy oroszlánpár sütkérezett. — És? — kérdezte Máder. — Biztosan melegük volt. . — Igen. De ez .a két oroszlán szerette egymást. Egymást átölelve bóbiskoltak a napon, a mancsukat, a mellsőt, nagy szeretettel egymás vállára, hasára tették. így volt, Ilonka? — Persze. A legérdekesebb az volt hogy ez a két oroszlán teljesen meztelen volt. — Hülyék. Minden oroszlán meztelen — mondta Máder. — De ezek másként voltak meztelenek! Ezek mintha levetkeztek volna magukról mindent: az emberek pillantásait, a kiszolgáltatottságukat, a rabságukat, mindent... — Zende megállt egy pillanatra, és a feleségére nézett. Aztán így folytatta: — Akkor Ilonkával úgy határoztunk, hogy mi is így fogjuk szeretni egymást. Ilyen vak bizalommal, a sors iránt, az emberek iránt, egymás iránt. — És most le fogtok vetkőzni? — kérdezte Máder, öblösen nevetve. — Ti meg kergültelek ... — Én valaha modell voltam — mondta Ilonka lassan —, én akármikor, akárki előtt levetkőzöm. Van a fenekemen egy anyajegy, de hát kit zavar az? — Ti ittatok már ... előre? — kérdezte Ircsi óvatosan, közben Máderre nézett. Máder nem nézett visz- sza rá, a levegőbe bámult, valószínűleg elképzelte Ilonkát meztelenül, a fenekén megpróbálta elhelyezni a képzeletbeli anyaje- gyet. — Nem ittunk semmit Csak eszünkbe jutottak az oroszlánok — mondta Ilonka. — Ugye, te sem ittál még, Ádám? — Nem. Illetve csak most ezzel a pohárral. — Ti tényleg úgy akartok élni, mint a... vadállatok? — kérdezte Ircsi, kicsit belepirulva a gondolatba. — Mi is azt hittük délután, hogy... — Igaz is __ Bocsánat. A zt hiszem, Laci akart mesélni valamit..., hogy ma délután az állatkertben ... — Zende hátradőlt próbálta átfogni felesége vállat de Ilonka óvotosan, szinte észrevétlenül kisiklott a karja alól. Zende rágyújtott. Csönd lett. Ircsi még mindig kicsit ijedten pillogott Ilonkára, Múderra: ismerte a férjét tudta róla, hogy milyen könnyen fölgerjed. Különösen az előre- hajló nők látványa volt Máderra élénkítő hatással, ezért Ircsinek egyszerű dolga volt. Ha akart Máder- től valamit, csak leejtett valami zajosan koppanó tárgyat, és lassan lehajolt érte. Máder csak odanézett, és máris indultak az ágy felé. De akár nagymosás közben is, a fürdőszobában __ M áder kényelmesre fészkelte magát a fotelban, és pontosan ott folytatta a me- sélést, ahol abbahagyta: — Szóval, karomon életem legkisebb párja. Már megnéztük a zebrákat, az elefántokat, a vízilovat, pontosabban vízidisznót, a madarakat, a majmokat, és egyszercsak mit látunk? Az oroszlánok ketrecében két meztelen fiatal, egy fiú és egy lány feküdt, pontosan úgy, mint a ti oroszlánjaitok. A ketrec előtt nem mertek megállni az emberek, csak odasandítottak, aztán mentek is tovább ... — Nem Igaz! — kiabált Ircsi. — Nem igaz! Hazudsz! — Pedig te is azt mondtad, milyen szépek. — De fel voltak öltözve! Volt ruha rajtuk. Csak lakásuk nem volt! Azért nerc néztek oda az emberele! — Én se hiszem el — mondta Zende. — Még hogy két fiatal, meztelenül, az oroszlánketrecben... És a rendőrök? Vagy a mentők ... ? azok hol voltak ? — Én elhiszem — mondta Ilonka, és úgy nézett Máderra, ahogy valaha Zendére nézett, mikor még igazán szerette. — Én elhiszem, hogy meztelenek voltak — mondta még egyszer. És mosolygott. — Menjünk azonnal haza! — Ircsi kiabált, szinte sirt. — Nem megyek sehová! — mondta nyugodtan Máder. — Itt vagyok a barátaimnál, a barátaim szeretnek engem. Igaz? — Igaz — mondta Ilonka. — Akkor megyek egyedül. — Menj! — Máder nem volt goromba, csak őszinte. — Várj, Ircsi, lekísérlek — mondta hosszú szünet után Zende. — Nekünk itt nincs most semmi dolgunk. — Csak tréfáltunk — mondta Ilonka később. — Csak tréfáltunk — mondta Máder. És csöndesen megvacso- raztak.
