Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-07 / 262. szám

T981. november 7., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7

Előkerülnek a fényképek,

nézegetjük a szép arcú, azóta már felnőtté cseperedett emberkéket. A fotók soha nem felejthető történeteket idéznek vissza az özvegyben.

— Egyszer Sanyika szép új ruhájára ráfröccsent az olaj. Jött haza sírva, s mutatta az éktelenkedő foltot. Félt, hogy kikap majd az apjától. Holott a férjem soha kezet nem emelt egyikükre sem. Gyorsan kimostam a nadrágot, megszárítottam, kivasaltam. A kegyes csalás csak hosszú évek múlva tudódott ki. „Ejnye, mama, hiszen te ezt nekem nem is mondtad!” —

— Mi mindent megbeszéltünk, mindenben együtt döntöttünk. Éjjel-nappal dolgoztunk, csakhogy előteremtsük a sok éhes szájnak a mindennapit Géplakatos volt a férjem, de valójában afféle ezermester. Azt a nyári konyhát is — mutat az ablakon túlra — ő építette, a fiaival. Nyáron, amikor eljött az aratás ideje, kivette a szabadságát és elment csépelni. Igyekeztünk a lehetőségekhez képest mindent megadni a gyerekeknek, tisztán, szépen járattuk őket De sokszor mostam éjszakánként, görnyedtem a teknő fölött. S hogy a gyere9

H ES El

szólt rám tettetett komolysággal az uram, aztán ösz- szenevettünk. Pajtásuk voltam én a gyerekeimnek, tudták ezt ők is, ezért bizalommal fordultak hozzám. Az apjukat is mindmáig nagyon szeretik, a példaképük, felnéznek rá. Jobban mondva, már csak felnéztek, mert augusztusban eltemettük.

A néni szemét elfutja a könny. Túlságosan friss még a fájdalom.

— Áldott jó ember volt az én párom — beszéli tovább, miután megnyugszik.

ta a párom 1963 őszén, a gyerekekhez fordulva. Így is történt! Most is előttem van, ahogy a szentestén belépett az ajtón, kezében nagy dobozzal, majd az asztalra helyezte a Kékest. A szeme csak úgy csillogott az örömtől 1... Tőle csak a gyermekek voltak felhőtlenebből boldogok, így mondta az én uram: „Mama, ha szegények vagyunk is, de gazdagnak érezhetjük magunkat!”

kék aludhassanak, krepppapírt csavartam a villany- körtére.

Később vendéglátónk így emlékezik vissza a férjére:

— Azt tartotta: nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség! Mindent előteremtett. Meg azt is vallotta: a gyerekeknek sohasem szabad hazudni! Amit ö megígért, azt véghez is vitte. A gyerekek nagyon szerették nézni a televíziót, de miután nekünk nem volt, kénytelenek voltak máshová eljárni. No, karácsonykor már itthon tévézhettek — mondHéderváry István örökösen jövő-menő ember volt, sok társadalmi munkát végzett. Munkásőrként és önkéntes rendőrként teljesített szolgálatot. Szakácsként gyakran hívták lakodalmakba is. A feleségének, aki egyébként 25 éves véradó, odahaza volt bőven tennivalója. Innen az újabb történet: „Te Pista, milyen feleséged lehet neked, hogy mindig csak otthon ül?” — ugratták a családfőt a barátok, aki egyszer kézen fogta az asszonyát és elvitte az ünnepségre. Ott és akkor derült ki, hogy Hé- derváryné tud a legszebben dalolni, a legjobban táncolni a jelenlévők közül. Az ugratás utána elmaradt ...

Ismét a gyerekekre terelődik a szó. Mint kiderül, valamennyien szakmát tanultak, felelősségteljes munkakörben dolgoznak. Rendesek, becsületesek.

megbecsültek. A maguk útját járják már, de a szülői házba sokszor visszatérnek. Kisebb lakodalmas gyülekezet, amikor betoppannak,

hozva Hédervárynénak a húsz unokát és a két dédunokát Mert az összetartó erő ma is él, sőt élőbb, mint valaha volt

__

A kartondobozból fényes kitüntetés került elő. Az emléklapon a felirat: „Szocialista hazánk védelmének erősítése, a Néphadsereg érdekében huzamosabb időn őt végzett eredményes tevékenysége elismeréséül, a Magyar Népköztársaság kormányának felhatalmazása alapján, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát adományozom özvegy Héderváry Istvánné- nak.” Dátum: 1981. szeptember 29-e. Aláírás: Czine- ge Lajos hadseregtábornok.

— Belépek az ajtón — meséli az ünnepség részleteit. a néni —, fogad a parancsok, s nekem szegezi a kérdést: „Hát a legkisebb fiát nem hozta magával Klárika?” Felelem neki: Hiszen katonai szolgálatot teliesít! Azt már csak maguknak mondom: ő a nyolcadik katonafiam. Erre térül-fordul a parancsnok, s egyszer csak megáll mellettem az én drága Zolikámmal. „Anyukám, gratulálok a kitüntetéshez!” — borult a nyakamba, de nekem egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

És miközben ös1^®™

nul a fiamat, egyre csak az járt a fejemben: ha ezt a pillanatot az én életem párja megélhette volna ..,

Kolaj László

Közel tíz esztendeje,

@ azon a vasárnapon nem volt kegyes hozzánk a Bajkál-tó, a természetnek ez a csodája, amely evenk nyelven ugyancsak Lama, vagyis tenger. A régi kínai krónikákban pedig Pe haj, azaz Északi-tenger .néven szerepel, de a híres orosz dal is fenséges tengernek nevezi. A jeges úton száguldásunkban egy defekt okozott váratlan szünetet az egyik kis falu és halászati kikötő, Bolsije Kori közelében. A nagy hidegben, talpunk alatt ropogó hóban, szemben az erős északi széllel — a bar- guzinnal — siettünk a színesre festett faházak közé. Az egyik kikötőépület védelme alól azután szemügyre vettem a tájat. A tó vize szinte forrt a barguzin korbácsától és úgy párolgott, mint az őstengerek az élet születésénél. A hullámok fáradhatatlan mozgásra kénysaerítették a rövid pórázra fogott halászbárkákat, a partra csapódó víz egy része pedig nem tért vissza a tóba: odafagyott a sziklára, mólóra, vasra, deszkára, tovább hizlalva a jeget

Ért láttam, és ezt a látványt nehéz volt gondolatban, térben és időben meghosszabbítani. Nehéz volt elképzelnem, hogy az édes vizű tenger 630 kilométer hosszú, szélessége 25 és 70 kilométer között változik, területe 31 500 négyzetkilométer, és a legújabb mérések szerint 1741 méter mély, hogy köbtartalmát tekintve, a legnagyobb, korára nézve pedig a legöregebb tó a világon; körút- belől 10 millió éves.

Az út másik oldaláról • magasba törő hegyek lábánál és a völgyekben megtapadt halászfalu vasárnapi képe tekintett ránk. A múltjukba és a hóba süppedt öreg faházak kéményei ontották a füstöt, lépcsőiről söpörték a havat. Ugyanúgy, mint otthon. A házak fölött, a hegy oldalán pedig ott sötétedett az erdő, magasra felnyúló, alul csupasz törzsű szibériai és dahuriai vörös fenyőivel, a hidegben remegő színével, a hóba simuló nyíríaszige-. tesveL

remben. Az egyik, a fiaía- labb, akit Ivánnak neveztünk, nagyon súlyos sebesült volt. Néhány nap múl- : va, hajnalban meghalt. Itt, Szibériában van eltemetve...

Elhallgatott. Hosszú szó- ; pókás cigarettát. Kazbeket vett elő. szertartásosan kétfelé hajtotta a szűrő nélküli tokot és benzines öngyújtóról vett tüzet. Aztán Szibéria múltjáról kezdett beszélni. Elmondta, hogy Szibéria címerében két állat. a coboly és a babr, ez a már kipusztult ragadozó látható. Ez a címer a gazdagság és az erő jelképe. A gazdagságot először a prém, később meg az arany jelen- telte. Ennek a világnak az . ipari gazdagsága azonban csak most, a nagy háború után kezdődött.

— Kiderült, hogy mindenünk van — folytatta —, méghozzá sok. A kincset érő prémnél és az aranykincsnél is többet érő erős és hatalmas folyóink, szenünk, olajunk, földgázunk, ércből mindenfajta, kifogyhatatlan erdőrengetegeink, de még gyémántunk is. Ennek megszerzéséhez azonban erő kell. Sok eró a távolságok, a hidegek, a mocsarak, a moszkitók legyőzéséhez. Ahhoz, hogy Szibériát meghódítsuk, először az embereket kell meghódítani. Olyan erőssé kell tenni őket testben, lélekben, tudásban, jellemben, hogy képesek legyenek ért a gazdagságot az ember szolgálatába állítani...

Hallgattuk az öreget, haraptunk a sózott, füstölt halból és jó ízű fekete kenyeréből, mi pedig viszonzásul vodkával kínáltuk. Végül a Bajkálból merítettünk vizet poharunkba. Kristálytiszta, íztelen, jó hideg vizet. Az utolsó kortyot az öreg nem itta meg. A hóval bontott földre öntötte és ezt mondta:

— Tisztelet a mi gazda® földünknek és a munkás- embereknek!

Oravcc János

‘I fc/ II t**lún még O/dS/JdII élnek olyanok, akik emlékeznek a 6zóban forgó leányszökte- tésre. Harminchárom esztendővel ezelőtt történt ineg a nevezetes eset, Báesaiék- nál. A csalód szemefényét, Klárikát szöktette meg az encsi illetőségű Héderváry István, akinek a közeledését nem szívesen vették az említett portán. Miután a lánykérés kikosarazással ért véget, a szerelmesek maguk rendezték el a közös sorsukat.

— A nagyapóm ellenezte a végsőkig a házasságunkat. Igaz, őt is meg lehetett érteni, özvegy- és elvált ember volt a kérőm, jómagam tizenkilenc éves, ő két év híján a kétszerese. Ráadásul hat gyermekkel maradt magára, amikor eltemette az első feleségét Mégis örömmel mentem hozzá, lettem élete párja.

Mindezt az akkori események főszereplője, mai nevén özvegy Héderváry Istvánná beszéli el. Encsen, a Május 1. út 19. szám alatt lakik, háromszobás, ízlésesen berendezett, kertes családi házban.

— Az anyósom meglehetősen bakafántos teremtés volt — folytatja az emlékek visszapergetését. — Betyó- rosan próbára is tett már az első napon. Keljek, ébresztett hajnalban, süssek kenyeret. És kárörvendően mosolygott hozzá, gondolván, most aztán csúfságban maradok. Dehogyis maradtam szégyenben, sőt!... Ériettem én a házimunkához,

még a legrúgósabb tehenet

is megfejtem. Egyszóval jól vizsgáztam, s idővel az anyósom is megkedvelt.

Mai ésszel szinte lehetetlenség felfogni, mennyire nehéz sora lehetett ennek az édesanyának. A meglevő öt fiúhoz és egy lányhoz ugyanis további négy fiút és egy lányt szült. Ekkora terebélyes családot tisztességesen ellátni, összetartani, a nevelt és az édes gyermekeknek egyazon szerete- tet adni, bizony erre csakis ő és a hozzá hasonló erős tartású és lelkületű asz- szony képes. Hiszen gondoljuk csak meg: a legidősebb és a legfiatalabb gyermek között huszonhét év a korkülönbség, s a két véglet között úgy sorakoznak a többiek, mint az orgonán a sípok.

— Sohasem tettem különbséget közöttük, igyekeztem megtalálni velük a megfelelő hangot. Béla, a legidősebb mindössze három évvel volt fiatalabb nálam, ő magázott, én tegeztem. Pista mindig ott lábatlankodott mellettem a konyhában, segített főzni. Laci szeretett hízelegni, Sanyi mindenfelé jött velem. Pali rendszerető volt, szívesen takarított. Erzsiké gyakran elhúzódott, kedvelte az egyedüllétet. Ilonka és Gyula határozott természetűek voltak, míg Jancsi pontosan az ellentétük. Józsi mindig komolyabb volt a koránál, akárcsak Zoli. Nekik, kettőjüknek náluknál idősebb barátaik voltak.

A halászok önkiszolgáló rendszerű üzemi ebédlőjének ajtajában páratömeg és fiatalok jókedvű zsongása fogadott Egyenruhás halászipari tanulók vártók ebédjüket. Mint később kiderült, mindnyájan a Baj- kál szerelmesei. Rajongással beszéltek a tóról, amely 336 folyóból táplálkozik és csak egy, az Angara apasztja. Rajongással beszéltek a ló vizéről, amely kristály- tiszta és lágy, amelyben bőven megteremnek a halak, mint az ízletes pér, a jó húsú tokhal, de az óceánok lakói: a legkitűnőbb marénafajta, az omul, továbbá a fóka és a tengeri borjú is.

Viktor bácsival a vasárnap délelőtt is nyitva tartó vegyesboltnál találkoztunk. Erős, vitorlavászonból készült hátizsákját kezében hozta. Ahogy megállt, lábához ÜH szibériai kutyája, Lajka. Az öreg prémsapkáján, dús szemöldökén és bajuszán a kilehelt pára jégkristályai fehérlettek. A

hideg elől és a beszélgetésért a már megjavított gépkocsiba ültünk. Cigarettát kézfogást, köszöntő szavakat cseréltünk. Viktor bácsi úgy beszélt hozzánk, mintha régi ismerősök lennénk.

— Tudod, gálám boeskám — fordult felém —, én már öreg szibirják, szibériai ember vagyok. Sokféle embert sokféle állatot sokféle tájat láttam, sok történetet legendát mesét dalt tudok erről a földről. A forradalom, 1917 után, amikor már itt iß dúK a polgárháború, én éppen húszéves voltam. Itt születtem, mert apámat száműzte a cári zsarnokság. Fegyvert fogtunk a fehérek ellen. A harc keserves volt. A testvérháború nehéz szenvedés. Apám elesett én megsebesültem. A kórházban, amikor eszméletre tértem, idegen nyelven beszéltek mellettem. A te néped fiat hadifoglyokból lett magyar internacionalista géppuska- sokkal voltam egy körteKaviár és lencse

Jka elmúlt évadban bemutatott Kaviár és lencse című, nagyszerű olasz komédiával tájol novemberben a Miskolci Nemzeti Színház társulata. Az elkövetkező napokban november 10-én Kazincbarcikán és 11-én Özdon tartanak két-két előadást, 17-én Le- ninvárosban ugyancsak kettőt 18-án, pedig Mezőkövesden egy alkalommal mutatják be a darabot •

Mohácsi Regős Ferenc rajza