Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-07 / 262. szám

1981. november 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 A barátság szálai A magyar—szovjet barát­ságnak, a két nép sokszínű kapcsolatának szép példáját találjuk a December 4. Drót­művekben. A gyár kétezer­kétszáz dolgozója, a 113 szo­cialista brigád valamennyi tagja tevékenyen részt vál­lal e kapcsolat ápolásában, öt évvel ezelőtt, 1977-ben alakult meg a December 4. Drótművekben az MSZBT- tagcsoport, Wágner Józsefné azóta tölti be az ügyvezető elnöki tisztet: — Az első időkben, ta­pasztalatok hiányában más tagcsoportok segítségét kel­lett kémünk. Igen sok tá­mogatást kaptunk a MÁV Járműjavító és a Diósgyőri Gépgyár kollektívájától. Ak­koriban szervezte a DIGÉP az egy-egy szovjet köztár­saságot bemutató sorozatát, amelyre a mi brigádaink is meghívást kaptak. Gyakran ellátogattunk a járműjavító­ba is, kiállítási anyagot kap­tunk tőlük, az ukrán népek életéről szóló ismeretterjesz­tő tablókat, kiadványokat. A munkamódszerekben, mint új tagcsoport, termé­szetes, hogy segítségre szo­rultak annak idején a drót­gyáriak. Ám az is igaz, hogy réges-régi kötődésük a szov­jet néphez. Nem is kell kü­lönösképp keresni a vá­laszt arra, miért érdekel a gyárban minden dolgozót a szovjet emberek mindennapi élete. * 1944. decembere. A szov­jet csapatok felszabadították Miskolcot, eljutottak a drót­gyárba is. Segítettek a hábo­rú dúlta állapotok helyreál­lításban, s a szovjet embe­reknek köszönhető, hogy a drótgyár egyike volt a mis­kolci üzemeknek, amelyek leghamarabb megkezdték a termelést. Irányítók, kétkezi munkások egyaránt a ma­gyar szakemberek sorába álltak, hosszú ideig részt vettek az üzem termelésé­ben. Hírük-nevük, a legen­da mind a mai napig meg­maradt a drótgyárban. Van olyan idős munkás ’ ma is, akiben egy-egy munkafázis neve, kifejezése orosz nyel­ven ragadt meg. Az ötvenes években a drótgyáriak a szovjet segítőkről nevezték el munkaversenyeiket is. Min­denki tudja itt, mit jelentett akkoriban a Kovaljov- vagy a Nazarov-mozgalom, isme­rik, tisztelik ma is e neve­ket. A kapcsolat mindvégig megmaradt, és meghatározó a drótgyár életében.. Szóljon erről Rózsa Sándor, a sodró­műben dolgozó Szőnyi Már­ton brigád vezetője, aki több mint negyven éve a gyár munkása: — 1969-ben indult meg üzemrészünkben a laposkö­tél gyártása. A Szovjetunió­ból kapjuk a kitűnő alap­anyagot, a hengerhuzalt, s mi az uráli bányászoknak szállítjuk a laposkötelet. A hőkezelő munkásai, akik a hengerhuzalt feldolgozzák, azon a véleményen vannak: jó minőség, megbízható alap­anyag. Mi, a sodróműben bátran vállaljuk a védnöksé­get a termékeink felett. Az évi 2400 tonnából 1900 ton­na laposkötelet a Szovjet­uniónak szállítunk. Az elmúlt évben már jóval a határidő előtt megtermeltük a vállalt mennyiséget. * A gazdasági kapcsolatokon túl is fellelhető a kötődés a drótgyárban a szovjet embe­rekhez. A huzalmű Il-es számú gyáregységében dol­gozó 12 tagú munkahelyi közösség három évvel ezelőtt felvette a Magyar—Szovjet Barátság brigád nevet. Szekeres József brigádve­zető: — Mindenekelőtt bizonyí­tani akartunk. Méltónak len­ni a címhez. Valamennyien hőkezelő munkások vagyunk, kétszeres aranykoszorús bri­gád. — Bizonyára megtalálták a megfelelő módszert, amely gyümölcsöző a barátsági te­vékenységben ... — Ügy is lehet mondani, mi vagyunk a fő szervezői annak, hogy a gyár dolgozói minél jobban megismerjék a szovjet emberek mindennapi életét, a Szovjetunió gazda­sági, tudományos, kulturális eredményeit. A gyáregysé­günkben szerkesztettünk egy állandó kiállítási falat: nép­szerű volt a szovjet festé­szetet bemutató képsorozat, a történelmi évfordulókhoz kapcsolódó krónika. Legutóbb az űrrepülés történetéből rendeztünk kiállítást; ha már mindenki látta, elvisszük a tornanádaskai nevelőintézet gyerekeinek, akiket évek óta patronálunk. — Ügy hallottam, szép eredményeket értek el a drótgyáriak a vetélkedőkön is — — Nem csak részt ve­szünk. brigádunk szívesen szervezi is e megmozduláso­kat, — mondja Urbán Béla műszakos csoportvezető. — Az egyik legszebb emlékünk a tavaly megrendezett Hő­sök városai — városok hősei című vetélkedő. Az országos felhívásra 47 brigád jelent­kezett gyárunkból; mindvé­gig szoros volt a verseny, és jól sikerült a döntő. Az első három helyezett jutalmat ka­pott, de a felkészülés során mindannyian gyarapodtunk: jobban megismertük a törté­nelmi eseményeket, a szov­jet nép szerepét a második világháborúban. — Nyílik-e alkalom a szovjet emberekkel szemé­lyes találkozásra? — Hogyne. Igen sokan jártak már a drótgyárból a Szovjetunióban — válaszolja Béres Sándor, a brigád pat- ronánsa. — Hazatértük után élménybeszámolót tartanak egy-egy közösségnek. De mi, magunk is rendszeresen fo­gadunk turistacsoportokat. Gyárlátogatásra, baráti ta­lálkozóra invitáljuk őket, igen jó hangulatúak ezek az együttlétek. * A December 4. Drótművek MSZBT-tagcsoportja nagy eseményre készül a közeljö­vőben. Még az év elején el­határozták, hogy a város félszabadulásának évforduló­jára nagyszabású vetélkedőt hirdetnek meg a megye va­lamennyi üzemi, intézményi tagcsoportja részvételével. Wágner Józsefné ügyveze­tő elnök így szól erről: — A téma a Szovjetunió békepolitikája, úgy érezzük, napjainkban igen aktuális. A vetélkedő minden olyan te­rületet felölel, amely arra enged következtetni, hogy a szocialista tábor békében akar élni, és az emberiség jólétét hivatott elősegíteni. Szeretnénk, ha a vetélkedő fordulóiból kicsendülne: a Szovjetunió törekvéseit el­ismerjük. baráti kezet nyúj­tunk a célok megvalósításá­ban. A döntőt itt, a drót­gyárban rendezzük meg, de­cember első napjaiban. Mikes Márta ktoravató az egyetemen Megemlékeztek a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom 64. évfordulójáról a miskolci Nehézipari Műszaki Egyete­men is. Tegnap, november 6- án, reggel negyed 9-kor dr. Czibere Tibor, az egyetem rektora nyitotta meg az ün­nepséget, amelyen a hallga­tókon, az egyetem oktatóin és dolgozóin kívül részt vet­tek a város párt-, állami és társadalmi szervezeteinek képviselői is. Az ünnepségen, amelyen Zoltán Sára és Som­ló István színművészek, va­lamint az Egressy Béni Ze­neiskola énekkara működött közre, dr. Somjai Attila tan­székvezető egyetemi tanár mondott megemlékezést. November 7-e alkalmából az egyetem, illetve az egye­temhez tartozó főiskolai ka­rok több dolgozója kapott kitüntetést. Az ünnepségen heten rektori dicséretet ve­hettek át. Ugyancsak a teg­napi ünnepségen adták át a munkakollektíváknak az el­ismeréseket. összesen kilenc kollektíva vehetett át jutal­mat, köztük a marxizmus— leninizmus, az automatikai tanszékek és a sokszorosító üzem kollektívája a rektori dicséretet. Az egyetemen délelőtt fél 10-kor nyilvános egyetemi tanácsülést tartott a Nehéz­ipari Műszaki Egyetem Ta­nácsa. A hagyományokhoz híven most tartották meg az új műszaki doktorok avatá­sát. A bánya-, a kohó- és a gépészmérnöki karok dékán­jai 14 jelölt doktorrá avatá­sát terjesztették elő az egye­tem rektorának, illetve az egyetem tanácsának. A je­löltek nevében Tolvaj Béla egyetemi tanársegéd terjesz­tette elő a kérelmet: „Abban a meggyőződésben, hogy ele­get tettünk azoknak a felté­teleknek, amelyekhez a Ne­hézipari Műszaki Egyetem doktori szabályzata a műsza­ki doktori cím elnyerését köti, tisztelettel kérjük az egyetem tanácsát, hogy avasson min­ket műszaki doktorrá”. A műszaki doktori eskü le­tétele után a rektor és a dé­kánok — a hagyományokhoz híven — kézfogásukkal is műszaki doktorrá avatta a jelölteket. A Bányamérnöki Karon két, a Kohómérnöki Karon egy, a Gépészmérnö­ki Karon pedig 11 új műsza­ki doktort avatott az egyete­mi tanács. Ajtonyi András villamosmérnök, Buzáné Dé­nes Margit kohómérnök, Czu- czor Ernőné, Miletits Judit geofizikus mérnök, Cseley Alpár olajmérnök, Fórizs An­tal, Juhász Gyula. Kalmár László, Karaffa Ferenc, Ko- dácsy János, Kovács László, Macsuga János, Szegleth Im­re, Tolvaj Béla gépészmérnö­kök, valamint Molnár And­rás kohómérnök viselheti ez­után a műszaki doktori cí­met. Üj műszaki doktoraink ne­vében dr. Karaffa Ferenc mondott köszönetét azoknak, akik munkájukban, tanulmá­nyaikban segítették őket, s tett ígéretet arra, hogy a dok­tori eskühöz híven dolgoznak a jövőben is. A döbbenet már feloldó­dott. Csak a fájdalom rágja az embert. Ezzel a fájdalom­mal ébrednek, fekszenek na­ponta. Tizenegy év hosszú idő, de a cigándi Fodor Já­nos bácsi és felesége, Irma néni életében a tizenegy év­vel ezelőtti események, em­lékek sosem homályosulnak el; kristálytisztán emlékez­nek minden percre attól kezdve, hogy fiuk halálhírét meghozták, egészen addig, amíg a temetőben eldördült a díszsortűz. * — Jöjjenek be, érezzék magukat otthon — invitál szívesen János bácsi. Felesé­ge, Irma néni hófehér haját zavartan simítja meg, s sza­badkozik, nem vártak mára vendéget. — Elvagyunk mi öregesen magunknak, de csak már las­sabban, mint azelőtt — mondja az öreg, s leül a he- verőre. Azelőtt sem voltam már jól; 1968-ban izomsor­vadással leszázalékoltak. A ricsei vízműnél voltam, de hát a betegség... — mond­ja János bácsi. Irma néni szemüvege mö­gül könny csordul. — Azóta meg, amióta meg­halt a fiunk, szinte min­den baj elért minket. Pedig hát olyan fiatal volt, huszon­öt éves múlt, és elment Ki érti ezt? — szakad fel belőle a fájdalom, s megszorítja férje kezét. A hirtelen beállt csendet az öreg szakítja meg. — Feri jó gyerek volt, sze­rette itt a faluban minden­ki. Már gimná7-iumban re­pülő akart lenni, és sikerült. Olyan jó volt az a gyerek, hogy még a zsoldjából is se­gített minket minden hónap­ban. Költhette volna másra is, hiszen milyenek a fiata­lok? Ö azt mondta, hogy ne­ki a szülei az elsők. Meg a tanulás. Vörös diplomával vé­gezte el az iskolát s abban az évfolyamban csak egyedül ö végzett így. — Büszkék voltunk rá, hogyne lettünk volna büsz­kék — veszi át a szót Irma néni. — Ha csak tehette, ha volt egy szabadnapja, első útja mindig Cigánd volt Megtörtént, hogy este meg­érkezett reggel már ment is vissza. „Csak látni akartam magukat nagyon hiányoz­tak” — mondta ilyenkor, • ez olyan jólesett... Egy nagy vágya volt sokszor be­szélt erről. Szeretett volna feljutni az űrbe — csuklik el Irma néni hangja. A fiatal főhadnagy vágya nem válhatott valóra. Tizen, egy évvel ezelőtt, 1970. má­jus 12-én valahol a Dunán­túlon szolgálati feladatának teljesítése közben hősi halált hait. — Nem szívesen emlékszem vissza azokra a napokra. Baj társai, akik megkerestek bennünket, sírtak. Mondták; János bácsi, ne tessék sem­mit sem kérdezni... Értet­tem én, hogyne értettem vol­na. Hivatásos katona voltam a második világháborúban, tudom mi a katonai titoktar­tás. Nem kérdeztem semmit. Csak azóta is gondolkodom, Én megmaradtam a háború­ban, altkor, amikor milliók pusztultak el. Ö meg meg­halt, elment örökre. Csak az emléke maradt meg nekünk és bajtársainak. A vadászre­pülőknél úgy szokás, hogy haláluk után iskolájukon szobrot állítanak nekik. A fiamnak is szobrot állítot­tak ... * Tizenegy év telt el Fodor Ferenc vadászrepülő halála óta. A szülők elvesztették egyetlen fiukat, de nem ma­radtak egyedül. — Nagyon sokat enyhítet­tek fájdalmunkon a megyei hadkiegészítő és területvédő parancsnokságtól. Évente megkoszorúzzák a sírt, és so­kat segítenek — mondja Já­nos bácsi. Legutóbb a Ma­gyar Néphadsereg miskolci műszaki építő alakulatától voltak nálunk vagy húszán. A kiskatonák rendbehozták a házunk egy részét, s azt mondták, teljesen felújítják az épületet. Nem is tudom, hogy vinnénk életünk sorát segítségük nélkül. Meg aztán — gondolkodik el az öreg — valahogy a fiamat látom mindegyikükben. A községi szervek is sokat segítenek, a helyi iskola úttörőcsapata a fiunk nevét vette fel, s ők is koszorúzzák a sírját. — Elment a fiunk örökre, de azért nem maradtunk tá­masz nélkül — jegyzi meg Irma néni. — Beteg vagyok én is, az uram is. És segíte­nek rajtunk, nem hagynak el bennünket vigasztalnak — szól Irma néni. — Jó ezt tudni ... Pusztafalvi Tivadar Fotó: Fojtán László „Amióta elment a fiunk, minden baj elért minket.. Segítettek a katonák a házfelújításnál is

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom