Észak-Magyarország, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

E5ZAK-MAGYARORSZÁG * ► .1981. november 15., vasörBag fe ail íz „Ha egy film rendezői íz­lésé és a közönség ízlése kö­zött szakadék van, még nem biztos, hogy rossz a film.” — Ez az elgondolkodtató meg­állapítás hangzott el a kö­zelmúltban egy beszélgetésen, amelyen a hazánkban járt szovjet filmművész-delegáció tagjai és a vendéglátó me­gye és város magas beosztá­sú reprezentánsai vitatták meg a filmek és általában a művészeti alkotások fogadta­tását, az abban fellelhető anomáliákat, a közönség és a művészek eltérő elvárásait. Ez a megállapítás természet­szerűen sok igazságot tartal­maz, de ugyanúgy tartalmaz igazságot a vele szembe ál­lítható ellenkezője is, azaz, azért, mert a közönség nem fogadja be a müyet, még nem biztos, hogy a rendező ízlé­se a jobb. A beszélgetés le­zárásakor a megye egyik ve­zetője azzal a gondolattal bú­csúzott a szovjet filmművé­szektől, hogy továbbra is csináljanak mind több olyan filmet, amelyben nemcsak az alkotónak telik öröme, ha­nem a közönségnek is. Alig­hanem valahpl itt kell keres­ni a nyitját a közönség íz­lése és a rendezői ízlés kö­zötti ellentmondás feloldásá­nak is. Kiinduló példámat a film­művészet területéről vettem, mivelhogy leggyakrabban a filmek fogadtatásánál mutat­kozik meg az alkotói ízlés és a közönség ízlése közötti el­térés. A nagyközönség ugyan­is igen sok filmet lát és fo­gad be, vagy utasít el, még akkor is, ha moziba nem jár, mert a televízió a hét hat napján két csatornán szál­lítja lakásába a íilmművé- 'szet és filmipar legkülönbö­zőbb rendű, műfajú, rangú, értékű termékét és alkotását, és akarva akaratlanul a né­ző véleményt formál, a maga ízlését és az alkotóét ütköz­teti. Érdekes dolog, hogy a filmsorozatok többsége az egy kaptafára készülő krimi­folyamatok esetében az íz­léseltérés gondolata fel sem merül, mert a magasabb igé­nyű néző szinte csak rále- gyint ezekre, a kevéssé kva­lifikált tévénéző pedig elvá­rásaival megegyezőnek talál­ja, amit kap, hiszen a sok éven át kialakult szokvány az ő igényeit olyanná formálta, hogy ezt a fajta művészetet fogadja el kielégítőnek. S ha netán egy szombat esti mű­sorban, vagy egyéb frekven­tált időpontban becsúszik a televízió műsorába egy-egy igényesebb mű, amelynek be­fogadása nehezebb, már meg­születik az ítélet, hogy néz­hetetlen, rossz, érthetetlen stb., anélkül, hogy a nézők igen jelentős hányada meg­próbálna közeledni a műhöz, megpróbálná önmagával el­fogadtatni a nem száz szá­zalékig az ő ízlése szerint va­ló művet. Ebben az esetben valóban áll az a tétel: nem biztos, hogy a mű a rossz, nem biztos, hogy elsősorban abban kell a hibát keresni, hanem a befogadásban. Per­sze ez nem szolgálhat- men­levélként a nem kis számban jelentkező — filmen és kép­ernyőn egyaránt látható — félresikerült filmek számára. De hozhatnám a példát a művészetek más területéről. Azért, mert valaki nem ért meg egy modern színművet a színházban, a darab és az előadás még nagyon jó le­het, hiszen nagyon sokan Shakespeare-t sem értik meg, vagy nem akarják befogadni Gorkij és Csehov műveit, de ezeknek a műveknek a mi­lyensége nem az effajta kö­zönség-magatartástól függ. El lehet ugyan rontani a legki­válóbb drámát is a színpa­don. Ebben az esetben igaza van a közönségnek, amely el­utasítja. De pusztán az eluta­sítás nem lehet minősítő té­nyező. A modern zene és a modern képzőművészet, vala­mint a tömegízlés ellentmon­dásairól talán nem is kell külön szólni, nem kell pél­dákat sorakoztatni. És Tho­mas Mann művei akkor is értékesek, ha nagyon sokan rossz detektívregényeket ol­vasnak helyette. Az alkotói ízlés és a közön­ség ízlése ritka esetekben pá­rosul maradéktalanul. Ha fi­gyelmen kívül hagyom az al­kotók azon kevés hányadát, amelybe azok tartoznak, akik arisztokratikus gőgjükben teljesen figyelmen kívül hagy­ják a közönséget,- a fogadta­tást, azt kell regisztrálni, hogy az alkotók döntő több­sége szeretne művével mind szélesebb tömegekhez közel­kerülni. Ugyanakkor szeretne a maga műfaján belül és a maga eszközeivel valami mást, valami újat teremteni, mint amit elődei tettek. Sze­retne önmagából mind töb­bet felmutatni, szeretné az őt körülvevő világot úgy bemu­tatni, úgy átfogalmazni, aho­gyan még más 'nem tette. A közönség nagyobb hányada pedig egy már korábban megvolt ízlésen nevelkedett, a maga ízlését annak megfe­lelően fejlesztette és ha él is benne a kívánság, hogy a művészetté átfogalmazott vi­lágvalóságot olyan formában ismerje meg, amilyenben még nem ismerhette, ha túlteszi magát a korábbi megismerés és ízlés-szokás nyújtotta ké­nyelmen, akkor inkább köze­ledhet az alkotóművész új kifejezésmódjához és annak elfogadásához. Az alkotóművész, és az al­kotás általában mindig vala­mivel az átlagközönség igé­nye előtt kell, hogy járjon. Ha fezt nem teszi, úgy éppen a közönség igényének fejlő­dését szorítja stagnálásra. Ez az előtte-járás azonban nem jelenthet valami nagyon nagy előreszaladást, nem képezhet áthidalhatatlan szakadékot az alkotás és a közönség között. Természetesen mindig voltak és lesznek korukat messze megelőző zsenik. De" nem minden alkotó sorolandó eb­be a kategóriába. Lesznek, akiknek értékes alkotásait a kortársaknak csak kis hánya­da képes befogadni. De lesz mindig az alkotók között nagy hányad, akiknek műveit egy kicsit jobb odafigyelés­sel, együttgondolkodással a legszélesebb tömegek is be­fogadhatják, ha nem restek e befogadásért tenni is valamit és nem a kényelmesebb, ele­ve elutasítás útját választják. Vissza kell térni a beveze­tőben említett beszélgetés zárógondolatára. A művé­szeknek — nemcsak filme­seknek! — olyan alkotásokat kell létrehozni, amelyben nemcsak ők, hanem széles tömegek lelik örömüket. Ter­mészetes. hogy ez nem köny- nvű. Értékeset előre lépni, s ugyanakkor tömegigényt is szolgálni nem mindennapo­sán egyszerű művészi feladat. Ebben, illetve ennek megol­dásában alkotónak és befo­gadónak egyaránt kell egy­más felé lépni. Művészi igé­nyesség feladása nélkül, az olcsó népszerűség hatásvadász alkalmazása néíkül egyik ol­dalról. és jobb érteni akarás­sal a másikról. Benedek Miklós A megyei pártbizottság propaganda- és művelődési osztálya és archívuma kiadá­sában a közelmúltban jelent meg Borsod-Abaúj-Zemplén megye internacionalistáinak életrajzi gyűjteményét tartal­mazó kötet. A pártbizottsá­gok munkatársai, társadalmi aktívái által összegyűjtött és a megyebizottság archív anyagainak felhasználásával az életrajzokat összeállító munkacsoport azoknak a Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyei elvtársaknak az élet­rajzi adatait állította össze, akik részt vettek a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forrada­lomban, majd azt követően a forradalom vívmányainak védelmében. A 118 harcos életútját ismertető archív fo­tókkal, dokumentumokkal il­lusztrált, névmutatóval és helymutatóval kiegészített kötet régi adósságot törleszt és régi igényt szeretne kielé­gíteni. A kötet nem kifeje­zetten a tudományos kutatás céljaira készült, dé ebből a szempontból is hiányt pótol és hasznos lesz; ha szerény mértékben, közvetve is, de . hozzájárul a történelmünk iránti örvendetesen növekvő érdeklődés kielégítéséhez, erő­sítéséhez. Grósz Károly, az MSZMP KB tagja, a megyei pártbi­zottság első titkára a kötet­hez írt előszavában írja: „Bí­zunk abban, hogy azok, akik­hez ez a könyv eljut, maguk is kedvet kapnak történel­münk mélyebb megismerésé­hez, a pártunk több évtize­des történetéből levont ta­nulságokat mindennapi mun­kájukban fel tudják használ­ni. Forradalmi elődeinkhez méltó módon, tudatosan lesz­nek egyszerre magyarok és internacionalisták.” I*. J, Kazinczy-est Kazinczy-emlékest lesz no­vember 16-án délután 6 óra­kor a miskolci József Attila Klubkönyvtárban. Előadó Ko- váts Dániel irodalomtörté­nész. Az esten Kulcsár Imre színművész működik közre. Lányoknak is lenne hely! Az elmúlt évben újfajta megszólítással élt pályais- mertetö felhívásaiban a Bor­sod megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat. „Kedves lányok és fiúk!” — így a megszólítás, amely húsfeldol­gozói szakma tanulására ösz­tönözte a végzős nyolcadiko­sokat. Lehet, hogy a megszó­lítás volt hitetlen, az is le­het persze, hogy a belénk rögződött szokásokon tudunk nehezen úrrá lenni; minden­esetre — írd és mondd! — mindössze három kislány je­lentkezett a felvételi elbe­szélgetésen. Tőlük viszont — fájó szívvel, mert jó képes­ségűek voltak — el kellett búcsúzniuk. Legalább 15 lány kell ahhoz, hogy részükre külön szakoktatót be tudja­nak állítani. A történetet Kőhalmi Ri- chárdné, a vállalat személy­zeti és oktatási osztályának vezetője mesélte el. pedagó­gusoknak. Sajátos körülmé­nyeikből adódóan — bár­mennyire is szeretnék — nem tudnak nap mind nap kaput nyitni érdeklődő osztályok­nak. Azt viszont a maguk bőrén érezték: valamit tenni kell, hogy igazabb képet kapjanak az itteni körülmé­nyekről, a szakma követel­ményeiről azok, akik bábás­kodnak a gyerekek pályavá­lasztása körül... A kívánság kívánsággal ta­lálkozott. A Pályaválasztási Tanácsadó Intézetben a má­sik oldalról gondolták végig: kell a segítség a pedagógusok­nak is a pályaismertetések­hez, merthogy erre tanulmá­nyaik alatt nem készülnek, s könyvekből sem lehet min­dent megtanulni, megismer­ni, így azután, most már égy kialakult szisztéma és gya­korlat szerint, az iskolai pá­lyaválasztási felelősök és az intézményvezetők üzemláto­gatásokra mennek ... így voltak pénteken — pontosab­ban így volt a harmadik cso­port — a húsipari vállalat miskolci üzemében. Aholis elhangzott a már idézett szándék, rögtön, hozzátéve: természetesen a lányoknak te kellene ismerniük elméletben az egész technológiát, de már képzésükben is nagyobb gon­dot fordítva azokra a mű­veletekre, ahol igazán meg­állhatják a helyüket. Például a töltöüzemrészben, a sza- lonnázóban most is elégséges számban dolgoznak nők. Pon­tosságot, precizitást követel a munka inkább, mintsem ne­héz fizikai erőfeszítést. Azt különben is jórészt már a gépek végzik el, ami a hagyo­mányosan hentesmesterség­nek emlegetett munkában igazán nehéz volt. A hatal­mas testi felépítés, a lapát­tenyér, a nagy erő — ami képzeletünkben még mindig e szakmával párosul — iga­zán nem alapvető követel­mény. Sokkal fontosabb en­nél a megbízhatóság, a tisz- taságszeretet. szóval a higié­niás felvértezettség. Ami élelmiszeripari üzemről szól­va, a legeslegalapvetőbb. A húsfeldolgozói szakma — mi tagadás — sokáig nem volt népszerű. Évekig örül­hettek a vállalatnál, ha a 60 helyre legalább 60-an jelent­keztek. Mert így sem volt mindig. Kőhalmi Richárdné szerint az 1980-as év volt a forduló. 180 jelentkezőből már válogathattak is. S a válogatás szükségszerű, mert az egészségügyi követelmé­nyek nagyon szigorúak. Ve­szélyes üzemnek minősülnek — elég egy rossz szem, s már eltanácsolják a fiatalt. — Monopolhelyzetben va­gyunk — mondta az osztály- vezető. — Már ami a kép­zést illeti. S végre úgy tű­nik, kaptunk hozzá pénzt is a szakmunkásképző alaptól — a tanműhelygondot is letud­juk. S az idei évtőrmostmár Miskolcon is van szakmun­kásképző intézet mezőgazda- sági és élelmiszeripari szak-. mákra. — Nem lesz sok évente 60 tanuló? — A VI. ötéves tervben biztosan szükségünk lesz er­re a 60—60 tanulóra. Nekünk magunknak te, hiszen a gé­pek mellé jő szakmunkások kellenek. De a már emlege­tett monopolhelyzetünkből adódóan kötelezettségeink is vannak. A termelőszövetke­zetek mellett egyre több kis feldolgozóüzem is működik. Oda is kellenek a szakembe-i rek. Honnan vigyék? Csali tőlünk vihetik ... — Elégedettek a tanulók«1 kai? — Mi azért szeretnénk, ha nemcsak szakmailag lenné­nek jól képzettek. Gyakorla­tilag közülük kerül ki a cso­portvezetői garnitúránk is. Az emberekkel való kapcsolat- teremtésben, a velük való foglalkozásban pedig vannak! elvárásaink... — Ezen túl? — Az idén végre megol­dódott. hogy a tanulókkal egy műszakban foglalkozunk. Ez tíz évig nem így volt. S más „újításokat” is bevezettünk. Például, hogy a nyári gya­korlatért jutalmat kapnak ai tanulók. Miért? Az üzemré­szekben kapkodnak értük, kell a munkájuk. És dolgoz­nak is... Ügy gondoljuk, megérdemlik ... Igaz viszont, hogy felelősségre adjuk ki a munkaeszközöket. . Nem tu­dom, kifogásolható-e? De az sem ment. hogy elhagyták, elhányták... A szülők tudo­másul vették... — Mi hozza ide a fiata- talokat? — Engem is érdekelt, úgy­hogy tavaly is sorra kérdez­tem ... Többségük az otthoni disznóölésekre emlékezik. A mai követelményekről keve­sebbet tudnak ... És nemcsak ők. Dehát ezért is szövetkez­tünk a pályaválasztási inté­zettel. Azzal, hogy legalább a pedagógusoknak megmu­tatjuk, milyen munkára kell ajánlania a fiatalt... Hogy jó szívvel, értőbben is te­gye. Hiszen neki írásban vé­leményt kell mondani: alkal­mas, nem alkalmas... A sa­ját, és a pályaválasztási in­tézettel közös kiadványainkra még ezt tudtuk „rátenni”.., Csutorás Annamária • 29. Váljunk el! Ebben az időben egyik nap reggel hét óra körül egy hollywoodi telefonhívás ébresztett fel. Egy hang azt kiáltotta az óceán má­sik feléről, hogy az „Anasz­táziáért” megkapom a má­sodik Oscar-díjat. Fürdőt vettem, és egy pohár pezs­gőt ittam. Egyik éjjel Roberto hí­vott fel Indiából. Azt mond­ta. biztosan' a fülembe ju­tottak olyan hírek, misze­rint. neki kapcsolata van egy indiai nővel. De ebből egy szó sem igaz. Ezt meg kell mondanom a sajtónak is, ha erről kérdeznek. „Jó, ha te mondod” — válaszol­tam. Azután még egy kicsit csevegtünk egymással, vé­gül elbúcsúztunk. De tud­tam, ha ő azért felhív en­gem, hogy ilyesmit mond­jon, akkor valóban van egy másik asszony. Ismét sze­relmes lett. Biztosan az is szereti őt, törődik vele, bol­doggá teszi. Tehát elhagyott. Az ágy szélén ültem, és hirtelen azt vettem észre, hogy nevetek. Boldog voltam. Őmiatta is, magam miatt is. Most meg­oldódtak a problémáink. Mikor Roberto visszatért Indiából, kimentem a repü­lőtérre. Megkérdezték a riporterek, mit tudok az ügyről. Azt válaszoltam, semmit nem tudok, azért jöttem csak, hogy elvigyem Róbertét. Roberto megérkezett, és én a karjaiba borultam. Ez a fénykép bejárta a vilá­got, pontosan úgy. ahogyan akartam. Meg akartam mu­tatni, hogy hozzá tartozom. Mindegy, mit beszélnek vagy írnak róla. Azért az jó volt, hogy egy riporter sem tartózkodott a „Hotel Raphaelben”. Egy szobában ültünk. Azt gon­doltam: Talán ez a meg­felelő időpont? „Nézd, Roberto” — kezd­tem nagyon barátságosan. „Akarod esetleg, hogy el­váljunk?” Némán ült a fo­telban. egy hajtinccsel ját­szott. Talán nem is hallot­ta? Még egyszer megkér­deztem: „Nein az lenne a legjobb, ha elválnánk?” Egy szót sem szólt. De harmadszor már nem akar­tam feltenni a kérdésemet. Tehát vártam. Roberto ar­ca nagyon szomorú volt. mikor halkan azt mondta: „Elegem van már abból, hogy Mr. Bergman legyek.” Hihetetlennek tartottam. Ő maga is olyan híres volt, sokat dolgozott, mindig Ro­berto Rossellini volt, soha nem Mr. Bergman. „Jó" — mondtam —, „váljunk el”. Megegyeztünk. Közös ne­héz éveinket magunk mö­gött tudhattuk. Szabadok voltunk. Sőt még boldogok, is. Megcsókoltuk egymást, azt kívántam neki, hogy le­gyen boldog Sonálival. Azt mondta, a gyerekek maradjanak nálam. Az any­jukhoz tartoznak. De van két dolog, amit kérni sze­retne tőlem. Először, hogy a gyerekek soha nem me­hetnek Amerikába! Nevetnem kellett, kérdez­tem, hogyan tartsam vissza őket. ha \f el nőtt korukban Amerikába akarnak menni. Azt javasoltam, Európá­ban neveltessük őket. És később, ha tizennyolc éve­sek lesznek, természetesen ők maguk döntsenek az életükről. Roberto egyetér­tett velem. Következik: A HARMADIK FÉRJ 20 százalékos árengedménnyel a Vasudvarban, Miskolc, Zsolcai kapu 12. sz. alatt. Amíg a készlet tart

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom