Észak-Magyarország, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
1981. október 11., vasárnap ÉSZAK-MAGYAEORSZAG 7 Negyven kilométerrel hajtok Miskolcon, a gömöri felüljárón, a szélső sávban. Elhúz mellettem egy Zsiguli és mit látnak szemeim! Vezetője szamárfület mutogat nekem. Ahogy manapság mondják: „felkapom a vizet”. Éppen mögötte állok meg a következő köziekedé-, si lámpánál, most váltott pirosra, tehát legalább 40 másodpercem van, hogy megmondjam neki a magamét. Lehúzott ablakához sietek. „Uram, ön megsértett engem!”, mondom zordan. Rámismer, és könnyedén veti felém: „ön pedig I akadályozza a forgalmat a kocogásával!” Vele egy húron pendülö utastársa, egy nő belevihog a képembe, ■nyeglén kifizet. „Ha ennyire óvatos, járjon gyalog!!” Erre kijátszom adu ászomat, amit aligha lehet felülütni: „A felüljárón 40 kilométeres sebességkorlátozás van. Nézzen csak vissza!” Visszanéz. Látni az arcán, [borzasztóan nem szereti, hogy másnak is igaza lehet. ! Olvastam egy régi regényben: „Az ember jelle- 'me abban is megnyilvánul, hogyan hordja a sélapálcá- ját”. Hozzáteszem: hogyan vezeti gépkocsiját. Ez utóbbi azonban nem sétapálcával való játszadozás, itt a szó szoros értelmében bőrünkre megy a játék. Lakott területen járok. Előttem motorkerékpáros. Balra indexel, én előírásszerűén fékezek. Mögöttem három gépkocsi, és mindegyik- nek kigyulladhatott a féklámpája. Rémülten veszem észre a visszapillantó tükörben, hogy egy negyedik autós rámenősen előz. Mit tehet ilyenkor az ember? : Behunyja a szemét, hiszen képtelen elejét venni a katasztrófának. Mire felnézek, 'a motoros befejezte a balra ! fordulást. A vétkes autóvezető mellől kiugrik egy asz- szonyság, az útszélen „plhe- | gő” motoroshoz rohan, ordítozik. Csodálom a fiatalember idegeit. Rákönyököl I a kormányra, arcát tenyeré- i be rejti. Élete hajszálon múlott. Most is hallom a nő rikácsoló hangját: „Az én uram tud vezetni, ismeri a KRESZ-t! Ilyen barmoknak legelőn a helyük!” ; Ütszélen — útszéli modor. Az asszonyság férje nem ; t«d vezetni. Ha a baleset ; bekövetkezik, négyen vall- hattuk volna: Egy: lakott területen legalább nyolcvannal hajtott. Kettő: nem adott elsőbbséget a kanyarodási szándékát időben jelző motorosnak. Három: az | előtte haladó gépkocsik fékeztek, így jelezvén, tisztázatlan forgalmi helyzet forog fenn, tehát neki is fékeznie kellett volna: Négy: egyetlen valamire való autóvezető sem meri állítani önmagáról, hogy mestere a volánnak. Mert az emberre olyan, sokszor titokzatos erők hatnák, amelyek nem tudatosulnak: hirtelen légnyomás- változás; bal lábbal kelt; összeveszett reggel az asz- szonnyal: nincs elég pénze, vagy netán annyi van belőle, nem tud mit kezdeni vele, de még egy baljós világ- politikai esemény is kihozhatja sodrából. A gépjárműnek nincs magához való esze, nem úgy, mint a lónak, az nem megy készakar- va az árokba. Az autó, a száguldó tömeg törvénye fizikailag leírható (például (10 kilométeres sebességnél 1 (1 métert tesz meg egy másodperc, azaz egy szempillantás alatt, és a gépkocsi általában nincs messzebb az ároktól két méternél...). Az autót vezető ember mindennél komplikáltabb „szerkezet”. Az írásbeliség kezdeteitől, tehát kb. 5 ezer év óta próbálják „leírni”, termeszeiének titkát feltérképezni, s máig nem tekinthető tökéletesnek emberképünk. Jól mondják: „Jobb félni, ■lint egyszerre megijedni”. Az ijedtség rövidebb-hosz- szabb ideig tartó önkívületi állapot, amikor az ember nem ura akaratának, következésképp elveszti uralmát a gépkocsi fölött, mely — rettenetes! — megy a maga útján. Sok-sok ezer halálos és sérüléses balesetet vetettek már aprólékos elemzés alá, hogy megtudják: vajon el lehetett volna-e kerülni? Megállapították: el. De a tragédiába torkolló eseményláncolatból az is kitetszik, hogy — „ha az a ha ott nem lett volna ...” Cikkem hangzatos címet visel, pedig tudván-tudom, hogy az embereket nem le- ' hét. lebeszélni az autóról, így engem sem (ergo: vizet prédikálok és bort iszom...). A múlt század végének találmánya, az autó eddig több mint 20 millió ember halálát okozta (az első világháborúban „csak” tízmil- lióan vesztették életüket), éppen ezért „fehér pestis- | nek” is nevezik. Kimutatták: 1 milliárd megtett kilométerre 42 autó-, 6.8 repülőgép- és 0,9 vasúti sze- : rencsétlenség jut. A forgalmi-szállítási balesetek 57 százalékát autó okozza, s kevesebb mint 15 százalékát vonat, traktor, lovas kocsi stb. Oda akarok kilyukadni, hogy a kötöttpályás közle- 1 kedési eszköz, a vonat a legbiztonságosabb (és a leg- j olcsóbb!). Szeptember 27-én múlt 156 éve az első, nyilvános vasútvonal megnyitásának Stockton és Darlington között (Anglia). A Locomotion No. 1. gőzmozdonya 33 kocsit vontatott „hajmeresztő” sebességgel, azaz óránként ; 24 kilométerrel, s bár árut is vitt, még 450 ember is elfért rajta. Egyszerre ennyi ember nem utazott eladdig szárazföldön. A vonatra ülők nemigen aggódnak, elérnek-e a célba. Inkább csak érezzük, mint tudjuk: életünk, testi épségünk jó kezekben van, a sín és a hozzáteremtett, kerék nem engedi letérni vonatunkat, a pályáról, vasutasok éber tekintete kíséri útján. Az ember mégis „elpártolt” Stephenson csodás találmányától, mert nem visz háztól házig, nemcsak a pá- 1 lyája. a menetideje is kötött, i Az ember ősidők óta küzd j a távolsággal és az idővel. ■ Amíg nem talált ki gyors közlekedési eszközöket, me- [ sebeli hőseit, hétmérföldes csizmában, táltoson, repülő- , szőnyegen járatta, mely egyetlen varázsszóra „beüzemelt”: „Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok!” De a táltosok nem karamboloztak, a repülőszőnyeg nem i romlott el, nem voltak kiszolgáltatva az ember esen- dő természetének. Október 4. este. Városla- ; kó társaimmal együtt haza- j felé tartunk a természet i „lágy öléből”. Szikszót elhagyva, kéken villogó lámpára leszek figyelmes. Nem [ közeledik. Áll. Ott valami történhetett. Egy rendőr j lámpával integet, mutatja, merre menjek. Tekintetem egy motorkerékpárra esik. Hevei- az úttesten. Szanaszét holmik. Nemsokára elmei- lőz a mentő. Lemosom az út porát. Már ülnék vacsorához, amikor felberreg bennem a kíváncsiság. Veszem a telefont. Baleseti ambulancia? Elmondom, mit láttam. A férfi fáradt hangon közli: Telt ház.1' Október 5.. hétfő reggel. A rádióbemondó már-már szenvtelen eevkedvűséggel közli: hét véeén tizenegyen vesztették életüket az országutakon. A baleseti halált „statisztikai halálnak” nevezik. Csak a családtagok, rokonok, 'ismerősök rendülnek bele. Le az autóról? De hát j olyan kényelmes. Háztól házig visz. Sajnos, nem mindig ... Gnlyás Mihály j A szerszamokat állandóan ápolni kell A mai zsákmány egy része Az arasznyi bajuszú 0 harcsa, a hófehér hasú márna, s a tucatnyi kecsege a garázs előtt egy zsákdarabbal letakarva vár Zsófi nénire, a falu, Tiszatarján első számú halászának. Balogh Bertalannak feleségére. Hosszú évek óta, szinte mindennap ő fejezi be férje munkáját, szállítja a zsákmányt a halászati szövetkezet felvevőhe- jj lyére. Márnát, harcsát, csukát, kecsesét, meg amit a [ másfél kilométernyire ka- ■ nyargó nagy víz, a Tisza ad. £ Hol így, hol úgy fizet, de fizet. A vizet ismerő ember szelj rint van itt hal, igaz, ma már nem annyi mint régen volt, apja, nagyapja, iikap- ja korában. Balogh Berta- | lan pedig csak tudja, hiszen ahogy mondja, mindenféle I famíliája a Tiszából élt. MiI ért Is ne követte volna őket? Igaz, az ő fia már elkerüli a vizet, de ez nemigen zavarja. — Ezt a munkát csak úgy lehet kitanulni, ha az ember ; gyerekkorától szokja. Engem apám hatéves koromban beültetett maga mellé a ladikba, azután valahogy később már nem is voit kedvem mást csinálni. Nehéz munka ez, vagy nem?... — néz maga elé Berti bácsi. — Érteni kell ehhez is, és i akkor megél belőle az ember, meg a családja. Végső érvnek ennyi is elég. Szép nagy ház, rendezett [ porta, s a fél udvart körülölelő, kiterített tükörháló. A kerítés vasára varsa van ki- akasztva. Fel kell kötni, holnap viszi az öreg a vízre. Hetven varsával dolgozik most, de ina még csak vagy húszat húzott fel hajnali négy óra óta. A többit délután. A húszból, meg a kiaggatott horgokról gyűlt össze a mai togás. A négy- kilós harcsa, a háromkilós márna, s a tucat kecsege. Ha az asszony hazajön a szüretből, viheti a hátán Mezőcsátra. Mire a felesége ismét hazaér, végez talán ö is lent a vízen. Hogy délutánra mit ad a Tisza, még nem tudni. Hátha megint méltányolja a csendesen kanyargó víz munkásának fáradozását — morfondírozik az öreg halász csak úgy magának a kifeszített halfogók felett. — Most készülök nyugdíjba, de azt hiszem, ez semmit sem változtat az élelemen. Hogy miért, egyszerű. Én több mint ötven éve mindennap felülök a ladikomra, s bejárom a magam öt-tíz kilométeres szakaszát. Gondolja, hogy egy papír ezen változtathat? — néz fel, s szemében őszinte csodálkozás látszik. — Én, mióta eszem tudom, mindennap ezt csinálom. Illetve egyszer két hétig felé se néztem a Tiszának. Kórházban voltam. Amikor hazajöttem, ugye. első utam a vízhez vitt. Megvan-e még a ladik, s maga a Tisza? Semmi nem hiányzott. Régen volt már ez. s azóta nagyon ritka az olyan nap. hogy ne találkoznánk egymással. Én. és a víz — teszi hozzá az érthetőség kedvéért. — Mennyit keres ma egy halász? Az öreg csak egy villanásra emeli fel tekintetét a varsa kőrispereméről, s aztán nyel egyet. Gondolkodik, mondja, vagy ne? Bíbelődik egy ideig az erős fonállal, majd hamiskásan elmosolyodik. — Amennyit dolgozik. Ugye, ez csak tőle függ... — kerüli ki az egyenes választ. Kérdezném mégegyszer, de megmentéként nyikordul a kapu. Zsófi néni érkezik: csak egy pillantást vet a garázs előtti zsákmányra. Sokallja, vagy kevesli — nem lehet leolvasni az arcáról. Invitál befelé a házba, s pár perc múlva tálcán hozza a szüreti kóstolót, a hamvas mézédes szőlőt. — Tavasz, nyár, ősz, de még a tél is ad munkát a halásznak — veszi át férjétől a szót az asszony. — Télen is lejár a vízié, van amikor átfagy, de csak megy. Nem változik itt semmi sem a nyugdíjjal, akkor is ezt fogja csinálni... — mondja Zsófi néni. — Csak az a baj, hogy a mi szakmánkban kevés a fiatal. Még nagyobb baj, hogy ettől is kevesebben értik ezt a mesterséget. Pedig hát, ez a legszebb munka, a világon — bizonygatja az öreg. A régi időkről beszél. Azt mondja, akkor kevesebb munkával lehetett kifogni annyi halat, mint ma, nem volt olyan szennyezett a víz. — Igaz, — teszí hozzá — akkor is voltak olyanok, akik a halászokat meglopták, vitték a kihelyezett varsát hallal, hal nélkül. A lényeg azonban változatlan. A halásznak, ha jól akart élni, mindig sokat kellett dolgozni. — De a feleségének is, nem igaz? — szólal meg az asszony. — Mert a szerszámokat együtt tartjuk rendben, értem én a hálókötést is, no és arról nem is beszélve, hogy én adom le a zsákmányt. Az ő dolga any- nyi, hogy kilógja — évődik Zsófi néni. A hatvanéves ember nem szól, csali ránéz az asszonyra. Ki tudja, mi jár a fejében, ami nem tartozik az idegenre. — Milyen volt a mai nap? — Négykor csörgött a vekker, utána lementem a vízre. Ma csak úgy négy kilométert mentem, utána hazajöttem, javitan kell a tükörhálót. Megnéztem a varsákat, a horgokat, kiszedtem a halat. Azután jöttek maguk ... — nem tudni, neheztelve mondja ezt az öreg, vagy csak , megjegyzi mint tényt. — No. ha elmennek, még javítgatom a hálót, kettőkor ismét lemegyek a vízre, s megnézem a többi varsát. Csak meglesz mind, s talán akad a még kint levő horgokra is valami. Este meg megnézem azt a hajós filmet... tudják, azt az angolt. Ennyi a napom. Kifelé menet kérdezem az öreget, mit kívánna magának.' Megvonja vállát, s egy kis idő után sorolja. — Magamnak egészséget, mert ugye, az a legfontosabb. A feleségemnek, meg a családomnak is elsősorban ezt. A Tiszának meg kevesebb szennyeződést. És persze, sok halat. Széles mozdulattal zárja be utánunk a kaput a hatvanéves Balogh Bertalan. Tiszatarján első számú halásza. — Aztán jöjjenek el a nyáron, de ne csak így. Dár órára! — invitál búcsúzóul, de érezni, nem csak úgy udvariasságból. — Majd csak szakítunk egy kis időt egy jó halpaprikásra, hiszen már — nevet döcögve — nyugdíjas leszek ... Pusztafalvi Tivadar Fotó: Fojtán László ■ KERESZTURY DEZSŐ: Melegség Ég a beton, rajta rézbőrű sereg sötkérez egy falka meztelen gyerek. Vízben áll a rét már, játszani hideg, de az úton még nyár fűti a követ. i Az ősz sűrű, mézes fénnyel hinti meg, s fészek a por: édes délszaki sziget. . Hasuk a láng napra vetik, a tüzes beton simogatja kis feneküket.
