Észak-Magyarország, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

\ 1931. szeptember 27., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG 1 Benke László; Hosszú éj Ettem inkább vagy gondolkodtam, világom nehogy leromboljam. Túl sok sajnálat gyűlt föl bennem, s mindig magammal verekedtem. Csak ültem, ültem, hosszú éjben, késsel kezemben — folyt a vérem, iszonyodtam és öldököltem; nem öltem meg magamat könnyen. Most meg virrasztóm hogyha moccan takargatnom kell szép halottam. Féltőn s félve, nehogy remegjen, életemmel kell átölelnem. Most éppen Jeanne d’Arc­ra került a sor. Igaz, el­eddig hosszú hetek, talán ! hónapok is elmúltak anél­kül, hogy újabb deheroi- záló cikket olvashattunk, hallhattunk volna, minden­képp ideje hát, hogy vala- ! kiről valakik leszedjék a Ü keresztvizet. I Ámbár éppen Jeanne dTArc, a' Szűz előráncigá- lása kissé meghökkenti a népeket. Hiszen őt már hosszú ideje békén hagy- ( Iák, lévén, hogy még a kö­zépkorban, 1456-ban ártat­lannak nyilvánították, az­az rehabilitálták. Ügyany- nyira sikeresen, hogy ké­sőbb — jóval később, 1920- [. ban — egyenesen szentté avatták. Azóta is, koráb­ban is, valahogy a nép jel­képe, a szabadságé, a lel­kesedésé, a hősé, meg min­den szépé, jóé, mi a nép igaz harcával kapcsolatos. Arra a bizonyos középkori rehabilitációra persze szük­ség volt, csak kissé késve érkezett. Mint ismeretes, előtte máglyán elégették a Szüzek Az akkor már hőst, a nép által szeretettet, ki az angolok ellen vitte győ­zelemre a hazájukat védő franciákat. Most egy ame­rikai biológus azt állítja róla, hogy nem is volt nő. Vajon miként állapítja ezt meg több száz év múltán? De hát nemcsak nálunk, Hunnia szépséges földjén I dívik a deheroizálás, ha­nem ezek szerint másutt is. Ismert, régi dolgokat idéz­gethetünk. Annak idején Shakespeáre-t próbálta va­laki megfúrni, azt állítva róla: képtelenség ennyit ír­ni, amit írt, nem is ő írta. Karinthy Frigyes szerint sem ő, hanem egy másik ember, akit történetesen ugyancsak Shakespeare-nek neveztek. Ismeretes az a vélemény is, miszerint nem is Árpád apánk vezényleté­vel érkeztek a szittya csa­patok a Kárpát-medencé­be, hanem valaki máséval. Árpád atyánk a fúrás érez- tén foroghat a sírjában, de mást nem tehet. Koszorús költőnk, Petőfi Sándor sem tehet semmit, akiről pedig leginkább az utóbbi évek­ben próbálják igen nagy energiával bebizonyítani, hogy nem is szavalta ama március idusán a Nemzeti Múzeum előtt a Talpra magyart. Egy drámánk sze­rint pedig Haynau egy vesz­tett kártyacsata miatt állt bosszút Kazinczy táborno­kon. Egyáltalán: a deheroi- i zálás nagyon is látványo­san szedi le a keresztvizet — majdnem — mindenről, miről eleddig mást gondol­tunk. Szépnek, jónak gon­doltuk, tiszteltük, most meg valaki kinevet érte. Mind­ezt teszi az őszinte szem­benézés, az önismeret jel­szavával. Hogyne lenne szükség az őszinte szembe­nézésre, magunk valójának feltárására! Csak néha mintha a mosdóvízzel a gyereket is kiöntenénk. Vigasztalhat bennünket, hogy most éppen a Szűzre prüszköl valaki és nem is közülünkvaló. Mi el va­gyunk foglalva a magunk prüszköl ősei vei, (priska) Gyakran találkozhatunk olyan automobilokkal, ame­lyeknek antennáján nyúl- fark díszeleg, oldalán szí­nes csíkok ékeskednek, mű­szerfalát művirág, esetleg horgolt csipke takarja. A hátsó szélvédőn is feltűn­nek a dekoráció legkülön­bözőbb fajtái. Integető kéz, odatapasztott figurák, vi­csorgó zöld szörnyeteg, avagy egyszerűen csak egy roló. Azaz nem egyszerűen, hiszen ennek is többféle változatát árusítják már manapság. A stabil mű­anyag rácstól, a le- és fel­húzható rolón át, egészen a kívülre szerelhető redő­nyig. Ízlés és persze pénz kérdése, hogy kinek az au­tóján, milyen redőny van. Más kérdés, hogy ezek mennyire zavarják az autó­vezetőket a közlekedésben, különösen az előzésnél. A minap egy ilyen agyon­dekorált kocsi — PB-g rendszámú, 1500-as Lada — első szélvédőjén két fog­mosópohár díszelgett __ N em tévedés. Műanyag, pi­ros színű fogmosópoharak voltaic, sárga tapadóval az ablaküveghez erősítve. Igaz, fogkefe nem volt bennük. Talán a tulajdonos éppen', ez ügyben rótta a várost; hogy kocsija és poharai szí­néhez megfelelő fogkeféket vásároljon... Ha már a tisztánlátásban nem is, a tisztaságban bizonyára se­gítséget jelent a dekoráció eme sajátos formája lií (monos) el őket. Elhaladtam a fal­ról ferdén lenéző nagytü­kör előtt, amelyben a szer­teszét világító kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygók az alattomosan összezsúfolt bú­torok között, s akár oldal­ról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Ügy járkáltam abban a szobában, mint akinek sej­telme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhat­na a . csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmain sincs, hová szökhetnék a levendu­la szagú bútorraktárbél, s miért is kellene menekül­nöm onnan! Csak bámul­tam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mini akinek van két távo-_ li fia, két tanult szakmája," amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind má­soktól kapott, van húsz is­merőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rá­juk, v; ziességes, jól hangzó neve, amelyet szó­rakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcs­be rándult a nyomrom, meg­szédültem, a csönd zakatol­ni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, külön- külön csöndekre, csend-szi­getekre, és rámzuhant a múlt. Láttam magamat ma- jomkodni gyerekkoromban: „Ipiapacs, nem ér a ne­vem!”. Reszelem a munka­darabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek la­katos. Feszült arccal figye­lek az előadóra, noha egyet­len szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töl­tenem az időt, amíg végre megérzem majd, ki is va­gyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de Bulgáriai vazi C*«. I." f-JÜK-. IV ii _. L ü- '" j • sí----U- )||-"N Mezey István rajzai Oláh János: Fehér éjszakák megállók nincs tovább a fehér éjszakában kabátom is üres föltámadó szelek egyetlen lebbenéssel fölisszák mindenem addig: nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős- zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szü­lőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjá­nak, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem vol­na „az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, na­gyobb, fontosabb szerepre, valamire, ami már nem is szerep, hanem maga as élet, a feladat, amelyre szü­lettem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva erezném magam! S miköz­ben mindezen elmúlt pilla­natokat egyszerre éltem új­ra, láttam a nagynénikéin szobájának tükreiben jelen­való magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmá­somtól, egy szórakozott, idegen ember arcától, amelyhez nekem semmi kö­zöm. Kivertem az ablak­üvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem ma­gam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én va­gyok, aki így éltem, ami­kor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ün­nepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, ta­vaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód dél­után volt. Megittunk két üveg pá­linkát, ő berúgott. „Te — mondja egyszercsak —, hol az Istenben az arcod?” Ne­vettem ezen az ostoba kér­désen. de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a sze­mét, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem vala­hol, vagy lemosta a tava­szi zápor, Isten tudja, de már nincs meg. „Adj egy tükröt!” — mondtam meg- bocsátóan mosolyogva, de hiába kerestük össze az egész lakást, nem találtunk túlerőt, noha ismerősöm vál­tig állította, hogy volt ne­ki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van vala­hol, ellentétben az én ar­commal, amely végképp el­veszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan el­köszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tud­tam üvegük tükrében ellen­őrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold ar­cát felhők kendőzték, így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton, hozzájuk lép­tem, ! hogy egy kistükröt, meg Valami fényforrást kér­jek tőlük, de ők sajnálato­san félreértették a közele­désemet, és agyba-főbe ver­tek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kira­katába állított kézitükör­ben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a sze­mem, kék volt az ajkam, , véres az orrom, de nem i éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráéb­redtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrök­kel házalok. Nálam min­denféle tükör kapható: ho­morú, domború, síktükör és görbe tükör és higgye meg, > uram, mindegyik hű képet ad, vegye meg bármelyi­ket! Ne mondja, hogy nincs szüksége i'á, higgyen ne­kem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök, főleg manapság, amikor mindenki arra szövetkezik, hogy a másik arcát leha- zudja. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges... J De hát mit csinál? Ne törje • össze a tükreimet, ne te- ! gyen tönkre! Én vagyok „az | ember, aki tükröt...” Hall- ja? Miért csinálta ezt? Most '• nézze meg, erről lejött a ] f oncsor! Az áldóját magának! ' 9 Mit művelt velem?! ,Lássa csak, ha bele­nézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget, uram, a lakatlan, ma­kulátlan eget! Miért tette ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, ' hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az ég tükröz, a makulátlan ra­gyogó márciusi ég!

Next

/
Oldalképek
Tartalom