Észak-Magyarország, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

eSZAK-MAGYAEQRSZÄG 6 1981. szeptember 20.; vasárnap %v. Mózes Lajos: Az osztály r&hö. (K. F. úrnak tisztelettel) Amint a nádpálca lesúj­tott, a Kiskocsi elrántotta a kezét Nem ellenszegülés­ből, csak félt nagyon. Szem­ben állt a szőke, nagydarab tanárral, és csenevész tes­tét táncoltatta a félelem. Mi a padokban ülve csön­desen. figyeltük kettejük harcát. Jóllehet, nem is harc volt az, inkább küzdelem egy közös célért. Valameny- nyien tudtuk jól, hogy a Kiskocsi szeretné a legjob­ban, ha tintafoltos, vézna keze nem rebbenne félre a nádpálca első rezdülésére. Ültünk és figyeltünk. Druk­koltunk a Kiskocsinak, hogy önfegyelme győzzön eszeve-, szett félelmén. A számtantanár sem ha-' ragudótt a Kiskocsira, csak meg akájTta büntetni a nagyszünet alatt tanúsított magatartásáért. Mi közben azért sunyin örültünk is, hogy az óra múlik, íelelte- tés, házi feladat ellenőrzése nélkül. A szünetben mi is ugyanúgy rohangáltunk, lökdösődtünk a folyosón, mint a Kiskocsi, de nekünk szerencsénk volt, nem ben­nünket kapott el a tanár. Végre a Kiskocsi rángató-’ zó keze ismét szabályosan kifeszülve meredt a nád­pálca élőtt.y. .A csendben hallottuk, ahogy a nádpálca lecsap. A suhanó hangot azonban ismét ném. követte csattanás: a Kiskocsi' megint elrántotta a kezét. ’Hóstul valaki felkuncogott. A visz- szafojtótt röhögésfélére a tanár ránk nézett. Nagy csönd lett. A fenyítés .szükségességét magunk is elismertük. Volt időszak, amikor egyik nap­ról a másikra beszüntették a nádpálcázaát,-. pofózást, . sarokba térdepélletést, pa- j; jeszházást. Ügy ' mondták,'I: ■->!sőbb utasításra. A tap£- . rok mogorva arccal járták- ;, keitek köztünk. A szünetek­ben ordítoztunk, rohangál- tünk, örültünk, hogy nem lehet érte több verés, az Órákon visszafeleseltünk, xsilettpengével szerenádot adtunk. Hullottak az egye­Bodri Ferenc illusztrációja sek és az intők. Otthon megkaptuk értük a verést. De nem számított, az más volt. Végül azért a tanárok ki­eszelték, hogy juthatnak is- mét; .egyetlen, fegyelmező eszközük ' birtokába. Érte- ! kezletre hívták szüléinkét, megtárgyalták{ velük,’ hogy senkiméin sem gó ez így, hi­szen több lesz a bukás, év­ismétlés. Másnap- reggelre az összes ellenőrzpköriyvbe be volt írva nehézkes be- •: tűkkel a felhatalmazás: f. „Kérem a tisztelt Tanár Urat, hogy fiamat érdeme és belátása szerint...” és minden maradt a régiben, talán csak a pofozás. lett kevesebb. A nádpálca újra lesújtott, de nem talált. Az osztály íolröhög'ött. Láttuk, most nem; a Kiskocsi volt a hi­bás. A tápár arra számított, hogy elrántja a kezét, és úgy ütött, higgy eltalálja. — Csend f' — ordított ránk — Na! Tarsdl Kiskocsi megint szabályo­san, szépen kinyújtotta a kezét. Hallatszott, hogy há­tul valaki felnyög a visz-: szafojtott izgalomtól. Me­gint elkapta a kezét. — A fejeden verem szét! — ordított rá a tanár, és lejött a dobogóról. — Tarsd! — Kiskocsi barna, koravén arca már sírósra állt, hol kinyújtotta, hol visszakapta a kezét. Mélyfekete szemeit lehunyta, de a pálca süvöl- téséife reflexei működésbe lépték, az ütés nem talál­hatott. Röhögtünk valamennyien. Gyötrelmesen, nem akarva pedig, de röhögtünk, még akkor is, amikor a tanár, az indulattól üvöltve elkap­ta Kiskocsi csuklóját, és már semmivel sem törődve ütötte a szorításából kime­redő vékony ujjakat. Ütöt­te, míg végül a Kiskocsi a padlóra vetette magát Ak­kor elengedte. Az osztály még akkor is röhögött, amikor szembe­fordult velünk. Torz volt az arca, a fogai kilátszottak az erőfeszítéstől. Amikor a tanár arcáról lesimult az a torz, eszeve­szett félig vigyor, félig vi- csorítás, az asztalra dobta a nádpálcáját — Ti nem vagytok embe­rek! Ti állatok vagytok! Nektek korbács kéne! —• mondta gyűlölettel. Kiment, bevágta az ajtót maga után. Hallgattuk a csöndben ko­pogva távolodó lépteit. Nem szóltunk, csak néz­tünk egymásra. A hosszú csendet végül a Kiskocsi hangja törte meg: Nem lesz felelgetés ..: Nem kell lec­két írnom, nézzétek srácok! Mindnyájan ránéztünk. Kicsit felemelkedett, és fel- mulattá a kezét. Nevetve mondta: Azt hiszem, el­tört ... Valamennyin megntWük, csendben, óvatosan. Egy idő múlva kilestünk a fo­lyosóra is, hátha ott hall­gatózik a tanár. De nem volt ott senki. Így hát ne­kiláttunk lemásolni egy­másról a következő óra há­zi feladatait, egészen a ki­csöngetésig. LABODA KALMAN Áhított eg Kisöpörtem agyamból, a kínzó gondolatokat, most üresen és tisztán ragyog. Kinyitom a nagy ablakokat, fényt és friss levegőt eresztek a fúriák, a démonok, a minden éjszaka pontosan megjeldnő páncélos lovag Helyére tudatom termeibe. Szalmát szórok a márványpadlóra, és bevezetem a józan hétköznapi gondolkodás szelíden kérődző barmait. FECSKE CSABA Kagyló Pattanásig fdszült tüdővel a tenger szörnyei közé j; ha lemerülsz értem s héjamat fölfeszíted: ragyogni fogok-e, vagy csak üresen zúgni, zúgni? Gólyavárt esték Üjabb 13 epizóddal bő­rül a Televízió Gólyavári esték című műsorsorozata. A tavaly társadalomtudo­mányi témával foglalkozott nagy sikerű program tema­tikája ezúttal tudomány- és technikatörténet. Első alkalommal októ­ber 13-án jelentkezik ismét a Gólyavárt esték® A tudó-’ mány bölcsője: Görögor­szág címmel. A sorozat to­vábbi adásaiban többek kö­zött szó esik a reneszánsz tudományáról, a mai ter­mészettudomány születésé­ről, a számítógép őseiről; századunk firkájáról is. TAKATS GYULA Mert végül is A rend maga: a roHl.. . Valami paradicsomi pillanat az első hét után, parányi pont az épp megszületett menny alatt. Aztán elindult minden rtt időnk és talpunk alatt, és a világ csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. S.benne elomló arculatát. Mert minden csak odotör, mint a szobrok és az anyag sorsa. Villog a kvarc diribdarab tükör s a szervezet és szervezett szétosztja magát és csak addig él, míg vázában épp tartani tudja a változót parányi sejtjeinél a létezés törékeny egyensúlya. Nincs aki és ami ellenállt Mindennek lényege: szétbomlani, mert végöl is nem tökéletes a világ, * ok a kezdés sem volt paradicsomi. Szól ríjuk leánykának, hív-: juk bikavérnél^, hárslevelű­nek, ezerjónák, s ' ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveket talán elsőszülött gyermekükriék sem találtak volna. Ezen már csak a minőséget körbeudvarolan- dó jelzők tehetnek túl. Mert becézzük őket; tüzesnek, testesnek, markánsnak, ke­ménynek. Gömbölyűnek, kellemesen lágynak, bárso­nyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az ele­gánsaié, a diszkrétek, fa- nyarolj és fűszeresek. Ahá­nyat éli «hányán kóstolgat­juk, annyifélének becézzük őket. ■' • Ki nfe, találta volna ki, hogy Hóé: a púnk ama bizo­nyos szőlővesszejérő), pon­tosabban a „begy levéről” lévén itt szó? De vajon ele­get tudunk-e a szőlősker­tek tájékáról; a borról, amely az emberiséget böl­csőjétől a sírjáig — ha át­tételesen is — kíséri? A borról, melyet Anakreontól a címben idézett Berda Jó­zsefig Költők százai éne­keltek meg. A borról, ame­lyet az anyák és apák, fé­leségek és férjek átkoztak és átkoznak ki a világból a mai napig. A borról, amely * oly sok öröm és bánat, sőt tragédia forrása volt és lé­szen a jövőben is. Sejtem én, hogy keveset. Négy-, tán ötéves lehet­tem, amikor az én jó öreg­apám nyakába vett; és föl­,.Bornak udvarolás' sétált velem a sokoröi. — akkor még — szőlősdom- boknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljára — ott láttam sírni őt, ott a viharvert tőkék előtt. Akkor persze nem foghattam még föl, hogy mit jelent egy szőlősgazdá­nak, ha. el veri a szőlőjét a jég. Állt szótlanul az öreg- apám: kabátja ujjával sű­rűn törölgette még sűrűb­ben alácsorduló könnyeit, miközben én önfeledten csörgettem a tökék fészek­alján összegyűlt, babszem nagyságú jegeket. Láttam aztán olyan gaz­dát is, aki sorról sorra le­hajolt, hogy megcsókolhas­sa a zöld levelek mögé rej­tőző, duzzadó fürtöket. Láttam Szűr Gergő elne­hezült kezében a villám­ként forgolódó oltókést. Hallottam seregélycsapa­tok irtózatos lármáját, amint „megszállják” a föl­det. Hallottam a kereplők hiábavaló cser regesét, a ri­asztólövések tompa puffa­násait. Szüretelő lányok-assao- nyok kedves énekét is hal­lottam, s hallottam a szőlő­prés finom-kis roppanásait. A hajszálvékonyan csurra- nó aranyzöld és bíborvörös mustra szálló első darázs fuldoklását is láttam. Lakatra vert, árva pin­cék, présházak mellett vitt el az utam, s vitt tovább hókucsmás madárijesztők és dülöngélő karók között. Álmomban venyigetűz pat­togása mellett elgémbere­dett ujjaimat melengettem, Kénlapocskák csípős illatát éreztem orromban, és lát­tam apró-kék lángjait. Megint üzenet érkezett Badacsonyból; elvárnak az idei szüretre is. Képzeletemben a présház előtt, ujjait a teli héberre kapcsolva, megjelenik a nyugdíjas Györkös bácsi, és hófehér üstöké fölött én is Szigliget leié tekingetek; drukkolva, hogy az ég csa­tornái ne nyíljanak meg legalább három napig. Amíg le ném „vetkeztet­tük” • az utolsó keménycse- csű tőke-menyecskét is. Hiába is dicsérném a ter­mést, ő csöndre intene. Az igazi szőlősgazda nem szok­ta elkiabálni, igaz, eltitkol­ni sem tudja, hogy milyen lesz az „idei szüret!” Most még egy csupa kongás és bongás lehet a pince mé­lye. De bizonyára megsimo­gattatott már valamennyi hordó első és hátsó feneke. Szemrevételezletett; száj­donga, hasdonga, bütü és ab­roncs egyaránt. A gazda felesége már ki­sikálhatta a gulyásnak való bogiácsot is, a tepertős po­gácsa még ráér. Üres zsompor kerestetik mandulának, diónak. Las- san-lassan elfásodik. a ko- csány ... addig is gerinc­próbáló súlyos puttonyok­ról, a Balaton fölött reme­gő könnyű párákról álmo­dom. Dicsértessenek a tőkikék, kármentők, héberek, rafia­fonatok, metszőkések. A rézgálic. Az ivócsanak. a miskakancsó, a pereces ku­lacs, a facsobolyó. Csali- korsók. butellák. Nemesne- nész, pincegyertya és da­ráló. Gerendás prés, kosos prés, kanca prés. Puttonyok, puttonyok és emberi kezek Soprontól Tokajig, Villány­tól Kecskemétig, Bada­csonyiéi Egeiig, Szekszárd­iéi Mórig. Pannonhalmán át a Somlóig; testvérei, ba­rátai a bornak! Hogy jövőre is lehessen koccintás keresztelőn, koc­cintás halotti toron! Pátkai Tivadar ! I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom