Észak-Magyarország, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
1981. augusztus 9., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 A Magyar Hiánycikk Művek (MAHICIM) igazgatói tanácsának szokásos hétfői indító értekezletén a szemekben különös fények lobogtak. Mindezt elhamar- j kodott dolog lett volna a kezdésként felhajtott két kávénak tulajdonítani, hiszen e szokást — számos okos ötlettel egyetemben — az új igazgató már régebben bevezette. Az intézkedés értelme abban rejlik, hogy a szellemi munkát végző dolgozó így rögtön reggel elfogyasztotta a délutáni kávéját is, tehát egy hajtással élőmunkát, illetve munkaidőt takarított meg. A legveszedelmesebb tűz mindenesetre Kusch Ede termelési osztályvezető szeméből áradt: — Nem és nem — kiáltotta. — Nem tudok, de nem is vagyok hajlandó újabb hiánycikk gyártására átállni. Elég nekünk a meglevő is. Azokból is eléggé alulmúljuk az igényeket, hát még ha mást is felvállalnánk. — Humanitarizmusból én Is csatlakozom — mondta Kvargel Béla piackutatási csoportvezető. — Ha perspektivikusan nézzük a dolgokat, akkor tulajdonképpen magunk alatt vágjuk . a fát. Hiszen ha újabb hiánycikket szüntetünk meg, akkor a gyár léte forog kockán. — Éppen ezt próbálom már mióta megértetni a szaktársakkal — helyeselt ‘ a szakszervezeti titkár. — I A jelenlegi optimumot kell I tartani, minden túlteljesítés, munkaverseny csak I újabb hiánycikket csempész vissza az üzletek pultjaira, tehát dolgozóink kenyere forog kockán. És mit mondunk majd az em- ■ ,bereknek a műhelyben, mit csináljanak, ha nem lesz majd hiánycikk? Az igazgató tenyerébe te- ' mete homlokát. És még azt ■ hitte, mikor a minisztéri"ve umból idehelyezték, hogy nyugodtan tölti el a nyugdíjáig hátralevő öt évet. Hej, a minisztérium, ahol több évtizedet töltött el önmagával békés egymás mellett élésben. Itt meg állandóan ez az egyszemélyi felelősség! — Kedves kollégák — kezdte. — Kompromisszum az élet megrontója, mondta egy görög bölcs. Erre többen felkapták a fejüket, ,de nem hagyott időt és folytatta: — Ám klasszikusaink szerint okos kompromisz- szummal a létünket menthetjük meg. Miként az történt a grüneaujabloneci béketárgyalások során. „Látod, ezt a széles látókört csodálom az öregben” — súgta az osztály- vezető a mellette ülő fülébe. — Amikor Rákóczi tárgyalt XIII. Alfonz svéd- grölandi választófejedelemmel — kiáltott közbe bennfentesen dr. Schár vállalati jogtanácsos, de többen rosszallóan néztek rá. — Én tehát azt javaslom, kedves kollégák, hogy mégis vállaljunk fel néhányat arról a hiánycikklistáról, amely itt feleseik előttünk. Ezzel egyidejűleg pedig csökkentsük néhány keresett, és nagy szériában futó gyártmányunk meny- nyiségét. így rugalmasan alkalmazkodtunk a piac igényeihez, és a becsületünk is tiszta maradt. Ezzel bezárta az ülést. Kifelé menet dr. Schár odafordult Kusch-hoz: — Jut eszembe, Edém, nem gyártatnál le, akár fusiban néhány tolózárat a műhelyben? Mégiscsak felháborító, hogy egy folyosó kénytelen rettegni, mert belülről kell fogni ama bizonyos helyiség ajtaját. Mert egy vacak tolózár hiánycikk. Maráiké László mészetére. A jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a, kakást. Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, tde nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrez- zenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a' munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez így, hiszen a gondolatok tneggyótrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlene- dik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek pusztán felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi izgá- gaság, semmi ellen nem tiltakozik.. semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt éleiében, sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, Vagy legalábbis úgy tesz,' mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. Öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a ráérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg TAKÁTS GYULA: Éli rétegtan Erdők, szőlők, mezők és lejjebb mór kertek palaszín sora A rét vékony s a láppal s náddal egymáson élő geológia Élő rétegtan: nőve, fogyva, még talpon, mint tavasszal te. Készül az óriási számsor kezünk tapintó képlete. Szemem előtt az égeres alatt tőzegbe nőttek a halak. Kifogta a sötét iszap sarkam alatt és dong o mély idő. Zöld szittyó-szőrükkel kinő s rá éles pengékkel süt a náp. Rövidesen megjelenik a bolgár Képzőművészeti Enciklopédia első kötete. Az 500 oldalas, 2000 színes és fekete-fehér képet tartalmazó lexikon hű képet ad a bolgár művészeti élet legfontosabb alkotásairól, irányzatairól, a figurális művészetek fejlődéséről a régi koroktól napjainkig. A kiadvány a Művészet- történeti Intézet, a Régészeti Múzeum és a Bolgár Tudományos Akadémia munkatársainak alkotása. ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a íianak, vagy elszórakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfelejtkezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült' vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba, és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett, és nem is ■ gondolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő köny- nyű múlása okozott benne, melegítette a bensőjét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visz- szaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg? vagy puha hát! Gondolta, hogy szárazát adunk?!” Visszacsoszogva az öregházba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kibámult: nézett, mégsem nézett; látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Fecskeköszö. m V* na bek lesztek, magasabbra Azt, hogy egy fecseg kepár rakott fész- fejcil két a lakótelep házgyári elemekből összerakott egyik épületének tetején, a szellőzőnyíláson, tovasodort beszélgetésből tudtam meg először. Festették azokat a fém valamiket, amelyek a beázástól védik az épület „szellőzőliftjeit”. — Nézd, fecskefészek! — mondta egyikük, s eltette ecsetjét, nehogy elűzze a fészekbe már tojást rakó fecskepárt. — Majd visz- szajövök augusztusban — tette még hozzá — majd, ha kirepülnek a fiókák. Később magam is láttam, amint a fecskepár időnként nyíisebesen szelte az olykor bizony nem egészen kék eget, s hallottam csivitelé- j süket is nyugalmas késő délutánonként. Be hát az ember inkább csak a lába elé néz, s ritkán tekint az ég felé. Ha mégis, akkor leginkább csak a felhők járását kémleli, a falun élő a termésre gondolva, a városi meg, hogy vigyen-e esernyőt? Dolga viszi az • embert, s csak nézelődni ritkán könyököl az ablakába. Gyerek után néztem le most is. A két bérház közötti, bokrokkal sűrűn benőtt parányi játszótérre, ahol a csapatba verődött kissrácok indiánüvöltése reszkettette a levegőt. Még hallottam, amikor az egyikük méltatlankodva reklamálta, hogy őt nem „terítették le” a csatabárddal, pedig hát 6.,is a vert sereghez tartozik. Szóval játszottak a srácok, a bérházi srácok, akiknek még fogalmuk sincs arról, hogy a házgyári lakótelepeken elidegenednek az emberek, magúkra zárják az ajtókat, s azt sem tudják, kikkel laknak egy lépcsőházban. Ök pontosan tudják ki, hol lakik, ismerik egymás nevét is, s nem átallanak csapatostól felcsörtetni akár a negyedik emeletre vagy feljebb, ha a barát hiányzik a csapatból. Reklamált a kissrác, teljes százhúsz centiméter magasságában felháborodottan. S a hirtelen összeült kupa ktanács pillanatok alatt döntött igazáról. Ä többi már a másodperc töredéke alatt zajlott le, egyetlen ugrással fogták körbe. A kissrác boldogan megadta magát.. Akkor, igen akkor történt, hogy talán karnyújtásnyira előttem elsuhant valami kékesfeketén csillogó. Csapott lefelé, a bokrokra, de mire utána kaptam a fejem, már fenn járt valahol a magasban. Valami fehér is villant... A fecskék! Hát, kirepültek a fiókák ! És akkor észrevettem a többit is. Ott nyilaztak felfelé a két bérház közötti légifolyosón, amely egyfelől játszótérre, másfelől egy hosszú utcára nyílt. Remek gyakorlótér, konstatáltam magamban, van terük a forduláshoz, s ízlelhetik a mélységet és a magasságot. Mennyi bölcsességgel választották az öregek a fészek helyét! Lreszalj lakó népség, s lám, itt, hol ereszalj legfeljebb csak a távolabbi, földre töppedt kis kertes házaknál található, hogy feltalálták magukat! Vajon hányán lehetnek? Egy, kettő, három, négy ... Négy biztosan van, hiszen itt húznak egymás után, s csak amott, a nagy játszótér fölött szárnyalnak szét a négy égtáj felé. AlighaT nem van több is, hiszen eltűnnek, majd fölbukkannak ... Kicsikék még, talán nemrégiben hagyták el a fészek biztos melegét, mert az ott lám, mintha mindig túlságosan alacsonyan szállna, mintha gyöngécskék lennének még szárnyai, s mintha lassabban emelkedne magasba a fordulónál, mintha a bokrok leveleit is súrolná szárnyaival... Hát csak gyakoroljanak! Gyakoroljatok csak, mert hosszú az út, ami rátok vár, ♦ s az augusztus napjai oly gyorsan szaladnak! És bírni kell ám a magasságot meg a távolságot is, ahogy a hidegedé éjszakák és hajnalok elől delre, s még délebbre kell húzódnotok! S a hosszú úton mennyi a veszély! Ámbár veszély itt is van, gyengékre leselkedő. Lakótelep réme, gyerekek fúvócsövéből bizony kiröppennek azok az apró, hegyes kis gombostűk. Holnapra persze már erősebszálltok! De a kissrácok ott vannak lent, s ott vannak lent. azok is, akik napra nap hangos trágárkodások közepette verik a blattot, akik öt forintért adják visz- sza csak a kissebbeknek a játékot, akik ok nélkül, heccből csupán, piros csíkot hagyóan csapnak rá a letört friss hajtással a gyanútlanra. És jaj nekik, ha szólni merészelnek! Pedig hát voltak ők is kissrácok, akik megosztották egymás között a cukrot, s sokféle törték igazságosan az egy szem kiflik Mitől változtak meg? Legfeljebb sejtetni engedi a válasz, amit az egyik adott, amikor felelősségre vonták. Történt ugyanis, hogy nyaralásból visszatérve, a lakó feltörve találta a lakása melletti lépcsőházi gardróbszekrény ajtaját- Az iskolai papír- gyűjtésre raktározta ott gondosan az újságokat, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy tettesek meglővén szólni merészelt: idegen ajtókat nem szabad kinyitni! „Elmegy a ...” — mondta akkor a már nem kissrác. — „Az anyukám azt mondta, ne tárolja ott az újságjait!” Hát igen! Gyakorlatoznak a fecskefiókák, s néha megpillantom az öregeket is. Készítik az útra a fiókákat. Tanítják fordulni, legyeket elkapdosni. Megtanítják mindarra, amit tudniuk kell, hogy a hideg napok elől délre szánjanak, s tavaszodván visszatérhessenek, fészket rakjanak, s utódokat neveljenek. Hogy életben maradjanak! S ha majd az évszakok lépkednek egymás után, s a tél után megint jön a tavasz, tudom, kíváncsian várom, visszajönnek-e ide, ahol fészket raktak, születtek, éltek, élhettek, mert valaki sajnálta elűzni őket a piros míniumfestékkeL De hát hogy van az, ■ hogy a madár gondosabb, mint az ember? Hogy van az, hogy az oktondi jószág tudja azt, amiben mi olykor egészen tehetetlennek látszunk? Csuíorás Annamária
