Észak-Magyarország, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
CSZAK-MAGYARORSZÄG 6 1981. augusztus 20., csütörtök Féja Géza: Tarlóvirág Ezerkilencszáztteennyoic Júliusa járt, az ötödik háborús nyár. Ó-Bőd mellett dongott a cséplőgép az uradalom learatott búzatáblájának csücskén, mindössze keskeny, könnyen átgázolható patak választotta el a falutól, tűi onnan már a bő- cü kertek zöldelltek. A gép közelében kerekekre szerelt, könnyen szállítható faházikó állott, mellette mázsa, odább szekerekre várakozó búzászsákok halmozódtak egymásra fektetve szép rendben. A zsákok tetején tizenhét éves fiú hevert, a parasztok maguk közt Miskának hítták, de szemtől szembe ifiúrnak tisztelték, ó mázsálta a zsákokat. írta a szállítóleveleket, az uradalmi hengermalomba, jelt adott a munka kezdésére meg a szünetre, és ügyelnie kellett volna az emberekre, de semminemű szükség se mutatkozott ilyesmire. A bődiek feje, Márton bácsi mindent elintézett, szinte kézmozdulatokkal irányította népét. A fiú gimnáziumba járt, év közben nehéz fejű kis diákokkal kínlódott, a hosz- szú, négyhónapos háborús szünidőre pedig az uradalomban kapott munkát. A férfiaknak akkor már a maradékát is elhurcolták a világ négy tája felé. messze pirosló frontokra, itthon asszonyok és gyerekek 'léptek helyükbe. A fiú örült a cséplésnek, különösen kedvelte a gép egyhangú don- gását, úgy érezte, mintha magányos, gyötrelme« ifjúságának bánatát mondaná tovább a világnak. De kora gyermeksége óta szívéhez nőtt ez a táj is, az öreg vízimalom, ahol parasztok őrlették soványka termésüket, a patakpart szederindái, itt-ott méltóságteljes tölgy vagy szil. Szerette a búza ígéretes kenyérszagát, az árpa átható, csípős illatát, a tarlót, mikor ropogott lépte alatt, s fane, a búzák halála után a tors közt rögtön apró virágok ütik fel együgyű kis fejő- . két hirdetvén, hogy nincsen halál. Tarlóvirágok __ M éláznia feküdt a zsákokon, képek cikáztak benne, de ezen a napon soruk egyre megszakadt. Nyugtalanította valami. Tegnap érkezdek a bődi határba, és a' faluból új munkás „banda” jött a gép meilé. A népi katlan az időben már sisteregni kezdett, ezért az urak okosak próbáltak lenni, minden falunak hagytak egy harapás kenyeret, amerre megfordult a gép. A bődiek Márton bácsival, a gazdával az élen gázoltak át a patakon. Szikár, szíj as ember volt Márton bácsi, bizonnyal elhagyta már a hatvanat, vagy a hetvenet is? Szürke szeme mélyen ült, bajos volt valamit kiolvasni abból. Arca akár a paraszt pátriárkáké, de ha szertekémlelt a határban, öreg betyárnak tetszett. Mikor megérkeztek, kezet adott a fiúnak, és hosszasan mustrálgatta, éppen csak a fogait nem vizsgálta meg. Árva szót sem ejtett, ma is egész délelőtt hallgatott, de a fiú érezte, hogy szüntelen lesi a szeme sarkából. Furcsán viselkedtek a többiek is. Eddig mindenütt egykettőre összemelegedett a falvak népével, de ezek a bődiek szóra se méltatták. Kora reggel a lányokhoz lépett, beszélgetni próbált vélük. Kedvesen, de kimérten, kurtán feleltek, miként idegeneknek szokás. Elérkezett a dél, szállingózni kezdtek az öregasszonyok és a gyermeklányok fazekakkal, a fiú ebédjét is kihozták a majorból. Jelt adott a gépésznek éleset sikított a masina, majd csönd lett. A bődiek elindultak a közeli fák felé, de nem ültek le mindjárt, hanem a fiúra lestek. Pillantásuktól bátorságra kapott, elindult feléjük. Ekkor körbe ültek, és helyet hagytak neki. Marika, egy fiatal katona-asszony lett a szomszédja. Marika fölfedte fazekát, az áradó illatra a fiú önkéntelenül oda tekintett. — Aratógaluska — magyarázta az asszony —, barna lisztből gyúrjuk, megfőzzük, azután hagymás zsírban abáljuk. Látta, hogy a fiú megkívánta: — Cserél ebédet vélem? •— kérdezte kacóran. — Szívesen —< válaszolta a fiú és elpirult. A bődiek most már melegebben tekingettek feléje. Egyhamar vége lett az ebédnek, SS óra maradt a pihenésre. Az öregek pápára gyújtottak, és elnyúltak a fák tövében, a lányok és a menyecskék a kazal mögé tértek az árnyékba. A fiú egy ideig tétovázott, majd betért fabódéjába, még reggel friss szalmát vitetett be, takarót dobott reá, s leheveredett. Szunditani próbált, de nem ment, különös izgalom dobolt benne. Nemsokára mozgást, csobogó zajt hallott a patak felől. Kitekintett a deszkafal hasadékán, hát a bődi emberek láncot alkottak, és hordták a búzakévét a másik partra. Meglepetésében felugrott, nagyot necs- csent a bódé fapadlója. Ügy látszik, a házikó oldalánál őrt állott valaki, és a recs- csenésre jelt adhatott, mivel a bődiek egyszerre szét- rebbentek. Csak egy órakor jött ki a házikóból, sípoltatott a gépésszel, mindenki a helyére ment, csak Márton bácsi állott, akár a cövek, és farkasszemet nézett a fiúval. Elindult lassan az öreg felé, de az csak állott mélybe húzódott szemmel. Már mindössze egy lépés választotta el őket, a fiú ekkor elővette cigarettatárcáját, és megkínálta az öreget egy Hölggyel. Ezt a cigarettát szerették a diákok. Márton bácsi kivett egyet, megköszönte, a fiú tüzet adott, aztán a mázsához sietett, mivel már hat zsák búza várakozott azon. Másnap ebéd után a fiú megint a bódéba tért, de alighogy leheveredett, egy tej jelent meg az ajtóban. A fej Hajdú Gyurihoz tartozott, bődi parasztgyerek volt, egykorú a fiúval. Kárelőleg nézett Gyurira, az meg kacsintott egyet: — Szépek a bődi lányok. — Szépek. — A menyecskék te. — 'Azok is. — A menyecskék hajlamosabbak, mint a lányok, főként mostanában. Tudja, úgy beszélik, bogy aki megkóstolta, nehezen szokik te róla. — Miről? Gyuri fojtottam nevetett — Nem jönne a kazal mögé? — Oda minek? — Jó híves van arra, meg osztón játszadozunk. Maga is fiatal. Huncutul villogott Gyuri szeme, de hangjából esen- gés csendült. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd elindult A kazal mögött azonnal kezdetét vette a játék, incseöeedés, kergetőzés, shnogatás, lopott csókok, amit egészein szívesen ad-i tak. Ide-oda siklottak a lányok és menyecskék, de mintha bűvös kör venné körül őket, sohase léptek ki a kazal árnyékából. És nem is történt ott más, csak vidám, fiatal ficánkolás. Egyedül Marika volt tartózkodó, néha mintha szomorkásán nézett volna a fiúra. Pedig az ő neve muzsikált benne egész nap, és ezt a nevet fojtotta éjjel forró lehelettel párnájába. A fiú megnézte óráját, mér tíz perccel múlt egy. A gépészhez sietett, hogy sípoltasson. Azután a kévékkel megrakott szekereket szemlélgette. Bizony meglaposodtak kissé. Ekkor vette észre, hogy mellé som- polygott Márton bácsi. Nem szólt, de biztatóan nézett a fiúra, mintha mondaná: — Bízzék csak ide. Nem lesz itten hiba. Értjük mi a módját. Megint megvizsgálta a szekereket. Csakugyan. Nem veszi észre ezt a hiányt senki. Ó-Bőd pedig a legszegényebb falu az egész környéken. Így ment ez minden nap. A fiúnak néha fejébe zúdult a vére, keze reszketett, midőn a mázsa mércéjét igazgatta. Hányszor elhatározta, hogy nem játszik tovább, ledől ebéd után a házikóban, és oda se neki, ha csobban a víz. Jut is. marad is. De megjelent Gyuri feje, és megint a kazal mögött voltuk. Érezte a reá tűző szemekből, hogy így kell ennek történnie. Ment igézetté», akár kisgyerek korában a tömjénfüstös temploba misére, létániára, szertartásra. Hiszen szertartás folyt itt is, ifjú nőtestek párája lebegett a kazal mögött, és játékkal leplezték, szépítették az élet kegyetlen kényszerét. Tíz nap múltán végeztek a táblával, már estébe hajlott az idő, midőn útnak indult a gép Vadalmás felé, ahol árpaasz tag várta. Búcsút vettek a bődiek, átlábaltak a patakon, az asz- szonyok térden felül emelték a szoknyájukat, visszakacagtak, a túlsó partról pedig integettek. Márton bácsi maradt utolsónak: — Ügy hallom, az ifiúr ellátogat néha a bődi malomba. — Igen, szeretem hallani békítő zúgását, meg azután senki sem süt olyan rozskenyeret, mint az öreg molnár néni. — Elhalt mellőle mindenki, az ura, a fia, a menye, csak két neveletlen unokája maradt, és mégis csinálja, sőt jól csinálja a dolgát. No, ha jön, ezentúl engem se kerüljön el. Ott lakom a pap szőleje mellett, vincel- lérkedem nála, sok az éhes száj az én házamban. — Majd vidámabbra fogta hangját: — Jó bora terem a papnak. Kezet adott a fiúnak, az meg önkéntelenül elmosolyodott: — Tudom, tüzes rizting. Míg élt az apám, gyakran vásárolt tőle. ma is számban az ize. — No, lássa — biztatta ez öreg —, térjen csak be mindig egy kis miseborra. Marad azért a papnak. löszén tudja ... Azután kezet adott, a fiú Ismét elmosolyodott. A képeslapokban sokszor látta az életre-halálra szövetkezett császárok, királyok meg fejedelmek találkozását Azok szorongatták ilyen méltósággal és buzgón egymás kezét. Márton bácsi is eltűnt a nyári szürkületben, a fiú meg csak állott a patak partján, és egyre Ó-í Bőd felé nézett. Azután megrezzent. Finom érzékenysége tudatta, hogy valaki itt van a közelben. Körülnézett, de senkit se látott. Töprenkedett, majd mintha vonzaná valami, a tölgyfa felé ment. — Mögötte állott Marika. A fiún átvillant, hogy csakugyan nem látta a patakon átló-, boló asszonyok között A menyecske aggodalmas fav kintetet vetett a fiúra; — Haragszik ránk? — Miért haragudnék? — Mivel annyit incselkedtünk? — Tüdőm, miért tették — válaszolta fojtott hangon. — Tudja? — Tudom. Azalatt hordták át az emberek a kévéket a patakon. Marika elsápadt — Azt hiszi — folytatta kissé sértődötten a fiú —, hogy különben jártam volna a bolondját? Az asszony a fának dőlt, válla meg-megrándult, sírt. A fiú melléje lépett: — Ne sírjon. Igazuk volt. Szegény a falu, kevés a kenyér. Én meg, láthatja, nem haragszom. — Nem is azért sírok — tördelte Marika. — De akkor miért? — Mert jó gyerek vagy. Már tegezte. Hangja anyássá szépült, de szeméből másfajta tűz lobbant. Könnyei mosni kezdték arcáról a cséplés porát, ma- szatos lett. A fiú zsebkendőjével törölgette, s csak nézte miként piroslik át barna bőrén a lüktető vér. És egyre simogatta a fejét. A fej a fiú mellére borult, majd szája felé kúszott, akár a vadvirág. Aztán kemény forró kis paiaszte- nyér fogta meg karcsú, ideges kezét. Akkor volt a fiú életében először boldog. ILLYÉS GYULA: Terjed a falu '„Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az. aki még mostan is barangol?“ Petőfi Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hovg viszed a vént ifjú utca? Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondás. Minden más lett! Én nem vagyok csak más? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng — röviden — még esti harangszó. Ki az, aki ... szól? „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!" A közel homályból friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor! UTRY ATTILA: Hazánk — halkabb szóval, a Föld mindentadó táplálékával gondoskodunk rólad. Kezűnk megtisztul a munkától. Homlokunk megtisztul a verítéktől, s szívünk minden érted-dobbanástól- , v — alázattal, s többé már nem ádáz vérantássol gondolkodunk rólad. Országunk fel jövend az alkotásból. Gyermekünk átkarol a végtelenből, .> Kenyerünk megterem az igazságból. Szabadságunk kisarjad a törvényből, s népünk a nyersarany kultúránkból. Evezz! A vízzel teljes források felé. Tapsoljanak ágaikkal fáid. Szólj! Egyformán a tölgyhöz és a füvekhez! APA0 MIKLOSc a fotósról, az étkezésről? nem, a munka és a kalász, az ember és a föld, a liszt és a pék szerelmi együttesét beszélem el, a magvetők hajnali ritmusait, a kombájnok földübörgő ritmusait, a raktárak száraz, porlepte melegét, és megintcsak a földet, mely mindent megad, hogy nyugodtan, rezzenetlen arccal politizáljunk, a földet énekelem el, István király földjét, a mi hazánkat itt, a Kárpátok ölében, és kalászos jogunkat ehhez a földhöz, a törvény hatalmát rajtunk, rajtad és rajtam, a vacsoráinkat, hogy mindig jut kenyér, a reggelit, hogy mindig jut kenyér, de én még a leveshez is kenyeret eszem, talán valamely aratólegény örökségeképp, a kenyérben bízom csak az ennivalók közt, hát a kenyerünk úgy öleld magadhoz, ha kenyeret szelsz, mint magamhoz ölellek én egy fölbukó versben, a kenyér az én egyetlen bizalmasom, édes, neki súgom meg csak, senki másnak immár, hogy ő a te tested puhaságát és melegét idézi, s míg kinézek ablakomon, egy légkalapács zaja is képes fölidézni a távoli kombájnokat, a közeli hegyek testvérei oly völgyekre néznek, hol már a gabona levágva, s most bálázzák össze a maradék szalmát, égig száll a por, de a kenyér már kimenekült e fénylő szülőszobából, itt píheg asztalunkon, melegen oújik melleid közé, s azt mondja: „Ossz szét", s eszünk, eszünk, hát mégis a falás, az étkezés? igen, de aztán jöhet a munka, a szerelem, a föld áhítata, egy kirándulás, hogy meglásd: mindent megadott a föld és most üres.
