Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
1931. Július 26.; vasárnap ESZAK-MAGYARORSZAG ? T Nyári találkozás Athén — Kőszeg — Balaton Feledy Gyula grafikusművésznek a múlt hónapban nyílt meg a rajzkiállítása Salgótarjánban. Ez a tárlat még ma is látható és igen sok érdeklődőt vonz. Azóta újabb kiállítása nyílt az ország másik végében: — Még sohasem jártam Kőszegen, s igen nagy öröm számomra, hogy a város- meghívott, mutatkozzak ott be egy kiállítással. Az utolsó öt évem munkásságára jellemző anyagokat válogattam össze, rajzokat, grafikákat, festményeket, ötven lapot. A .Iu- risich-várban nyílt meg július 21-én a kiállítás a város tanácselnökének bevezetőjével. Így magam is eljutottam Kőszegre. — Előtte viszont messzebb járt.». — Egy görögországi társasutazáson vettem részt a feleségemmel, a művészeti szak- szervezet rendezésében. Ezt azért említem, mert a két hét így nagyrészt szakmai tanulmányút is volt. Szaloniki, Athén, Meteora, Olympia. Delphi — rendkívül fárasztó, de élménydús utazás. Nagy a különbség, hogy értékes műtárgyakat, műemlékeket valaki huszonévesen, vagy ötvenen felül lát először. Én most jártam először görög földön és a szamárháton baktató öreg paraszt látványa, ami igen rokon az én munkáimon gyakori motívumokkal, éppen úgy megfogott, mint az Akropolisz lenyűgöző közelsége. Az athéni Bizánc Múzeumban 800—1000 éves ikonokat láttam, köztük olyanokat, amelyek Picassóra emlékeztettek. Sajnos ezek reprodukcióit már nem tudtam megvenni, korábbi látogatók felvásárolták. A legmaradandóbb művészeti élményt a kis méretű képek jelentették. Az építészetben az emberi mívesség nyűgözött le, a mükénéi oroszlánok és egyéb óriási kövek, a meteorai sziklákra épített kolostorok — hogyan tudta az ember ezeket hajdan megépíteni!? Napi 5—600 kilométert tettünk meg — árnyékban is 45 fokos hőségben, ami görög viszonylatban is rendkívül meleg nyár, de nagyon megérte. *— Hűtlen az idén a kedvenc nyári hobbijához? — Nem, a balatoni vitorlázáshoz nem lehet hűtlennek lenni, de erre most C6ak néhány nap jut és majd ősszel egy hét. Egyébként a figyelmem most már a közelgő miskolci grafikai biennáléra fordul. December első napjaiban nyílik, készülnöm kell rá. (hm—fi) Ma este 20.55-kor folytatódik a televízióban az A’la Rossini című életrajzi játék a nagy olasz komponistáról. Ebben a részben elhangzik az Olasz nő Algírban nyitánya, az Ory grófja bordala, a Mózes-ima, a Teli Vilmos- ária és a Stabat Maier ária az Operaház magánénekeseinek, az MRT Szimfonikus Zenekarának és az Operaház Szimfonikus Zenekarának közreirvQködésével, Ury Mayer vezényletével. ...... h agyja el. Mert az nem úgy van ám, hogy az ember elkezd szőni. Elő kell készíteni az anyagot, vékony csíkokra vágni, összeszegni. S nem mindegy ám hogyan! Ha cső- móra hurkolja az ember, olyan göbös lesz, hogy megfájdul az ember lába, ha rálép. S az sem mindegy, hogy varrja össze az ember! Csombékos lesz akkor is, ha keresztbe öltögeti. Ö bizony hosszában fut végig az anyagcsíkocskákon a varrógéppel. Babrásabb munka, de megéri; olyan egyenletes a szövés, mint az asztal lapja. És nem is bomlik könnyen, ami fő dolog, mert hosszú használatra szánták annak idejében is, s úgy tisztességes, hogy most is sokáig szolgáljon. Nem kis munka, amíg fölvetik a szálat, s nem kis fáradság karnak, hátnak, deréknak, lábnak, amíg megszövik a métereket. Az ember energiáját őrzi a szőnyeg is ... És persze — ma már szőni sem egyszerű. Az ember, amikor sorsa egy kicsit jobbra fordul, feledni akarta a múltat. Tűzre dobta az öreg, többnyire házilag barkácsolt szövőszékeket. Most persze - előszedik még az ősrégi, szúelte alkalmatosságokat is. Kinek a széke van meg, kinek a hozzá való szerszámok. A kis pálcikák, amire felcsévélik a rongycsíkokat, a rács — errefelé vasból készítették —, amelyben vezetik a szálat, s amelynek sűrűségétől függ, hogy milyen lesz a munka tartása. Már gondoltak rá, hogy egy ügyes asztalossal készíttetnek kellékeket, de hát az ilyesmi babra- munka, nem szívesen vállalják ... Meglehet, nem is tudják megcsinálni. Ámbár, ez aligha hihető ... Szóval kellene, mert a régiek elkopnak ... Némelyiket talán már csak az idő és a kéz melege tartja össze.», És azért mintha egyik-másik fiatal is kacsingatna a szövőszék felé. No ez nem általános, de hát a kivétel erősíti a szabályt. Mert hát a többség szereti, de nem csinálja. Rohannak, szaladnak, a szövőszék ritmusa már nem az ő világuk. — Pedig — mondja már kifelé kísérve —, a munkának is meg kell adni a tiszteletet, s az időt. — Az ember magát becsüli vele — mondja, s hozzáteszi: — Tudja, a fiamnak is megmondtam: becsületes, szép, nehéz munkát választottál fiam. Miskolcon, a kohászatban dolgozik, kovácsműhelyben, tudom, hiába derék egy fiú, minden erejét próbára teszi a munka. De választottál és ez a fontos. Ott kell kitartanod, mert a munka nem szereti a vándormadarakat. A munkakönyv nem arra való, hogy a zsebünkben hurcoljuk. Egyik helyről a másikra. Az ember tisztessége itt is kezdődik..• Azért szövőszéket mégis láttunk. A szomszédos portán. A nagymama 'dolgozik rajta. „Minek szétszedni — ismételgette az otthon levő fiatalasszony a nagymamát, elfér a nagy nyári konyhában, nem kér enni. S ha van egy kis idő az esetében, egy-kettőt mindig lehet húzni rajta ...” S az asszonyka — aludni tette már a kisbabát — egyet-kettőt húzott is gyorsan, magyarázva a mozdulatokat. Mert igaz, ami igaz: a lakószoba szép futóit a nagymama készítette, de a fogásokat már ő is kezdi ellesni. Csak az veszhet kárba, amit nem tanul meg az ember. »i Í ä Csutorás Annamária T [ Á gondozónő kilépett a váróterembe. £ — A következő anyuka mehet! Egy barna asszonyka idegesen felkapta a táskáját, és szólongatni kezdte a sarokban játszó gyermekét. A bejárati ajtó közelében ott állt az asszony, karján a kicsi, a kezét meg egy hároméves fiúcska fogta. „Szlávikné vagy hogy hívják? Hiszen már vagy fél órája kijött.” A gondozónő feléje fordult: — Szlávikné? Csak nincs valami probléma? — Nincs, csak... — idegesen a nagyobb gyerek ruháját kezdte gombolgatni. Berakást már ki tudja mióta nem látott haja előrehullt, kopott, a sok mosástól fehéresen virító farmer- nadrágja megfeszült. „Ha egy kicsit adna magára, a három gyerek ellenére egészen csinos asszony lehetne. A férjét sose látni ... A gyerekek nem is nagyon hasonlítanak egymásra...” A gondozónő közelebb ment." — Tudja, most kellene befizetni a gyerekeknek az ebédet. Jancsikának az iskolában, ennek meg — Szlávikné a fiúcskára bökött — az óvodában. — És? — Hó vége van, nekem 'nincs pénzem. — De mit tudok én segíteni ezen? — Ha kölcsönbe... A férjem holnapután kap pénzt... — Hogy képzeli... Ez nem segélyhely — aztán gyorsan levette a hangot, mert többen figyelték őket. — Menjünk csak! Kint az utcán megkér-, dezte: — Mennyiről lenne stW i — Ezer. — Hát az nem fog menni. Nézze, egy ötszázas van nálam, három napra kölcsönadom. De szigorúan csak három napra. — Nagyon rendes magától — mondta a fiatalasz- szony, és gyorsan zsebre- gyűrte a pénzt. — Nagyon rendes magától. Holnapután behozom. A gondozónő arra gondolt, legfeljebb három nappal később veszi meg a lányának, Piroskának azt a nadrágot, amit már hetek óta kér. Piroska már biztosan otthon van az iskolából. Az albérleti szobájukba a nagyszobán keresztül lehet bejutni, ahol a kopott, virágmintás huzatú kanapén egész nap fekszik a beteg főbérlő, Lia néni. Este érzik igazán, hogy az egész nap nem szellőztetett helyiség megtelt a beteg test kipárolgásaival. Bár Pirikét sem akarják túl sokat magára hagyni az öregasszonnyal, alig leplezik, hogy viszolyogva járnak haza, húzzák-halasztják a hazamenetelt. Néhány hónapja, vacsora után a gondozónő szinte mellékesen megkérdezte: — Nemsokára harminc leszek. Nem kellene megpróbálnunk egy másodikat... Férje letette a sörösüveget: — Volna szíved, ide?! A kölcsön lejártának napján, a rendelési idő vége felé a gondozónő már tudta, hogy az asszony nem fog eljönni. A lányának tett ígéret miatt elhatározta, hogy felmegy Szlávikékhoz. Emlékezett a négyemeletes ház- . ra az új lakótelepen, ahol az első látogatásakor is feltűnt: a frissen festett lépcsőházban trágár rajzok és feliratok virítottak a falakon. A tágas térségeken gyerekek mászkáltak a törött paneleken, betongyűrűkön. Csengetett, várt. A harmadik berregés után lassú cso- szogás hallatszott, s a gondozónő érezte, a kukucskáló parányi résen szemrevételezik. Megfordult a kulcs a zárban, s a résben feltűnt Szlávikné vörös arca. — Maga az? — egy pongyolát fogott össze a mellén. — Remélem, tudja, miért jöttem. — Pedig nincs pénzem — mondta Szlávikné. — A férjem nem adott. — Nekem pedig szükségem van a pénzre — s a gondozónő alig tudta leplezni, mennyire feszíti az indulat. — Tudja, mennyibe jön nekünk ez az új lakás ?\— csattant fel Szlávikné, és a gondozónőt megcsapta az alkoholszag. — Más örülne, ha kapna — vágott vissza, és fojtogatta a düh. Szlávikné mögött megnyílt az ajtó, egy borzas hajú, bajuszos férfi tűnt fel. A gondozónő sosem látta Szlávikot, de ez a férfi túlságosan idősnek tűnt Szláviknéhoz képest. — Nincs pénzem, és csináljon, amit akar — azzal be vágta az ajtót. A gondozónő este azt mondta Piroskának, várjanak még egy kicsit, hátha találnak olyan színű nadrágot, amilyent először kért. Férjének említeni sem merte az ötszázast, csak felfor- tyanna: megérdemli az, aki ilyen mamlasz. A gondozónő azzal nyugtatta magát: Szláviknénak úgy is vissza kell jönnie a középső gyermekével, s akkor majd kész helyzet eié állítja. Hetek teltek el, de Szlávikné nem jött Végül a főorvos a kisgyerek miatt megelégelte a dolgot, s utasította a gondozónőt, menjen el hozzájuk. Szorongva vágott neki a lakótelepnek. Szlávikné biztosan a szemére hányja: a főorvosi utasítás csak ürügy, hogy a pénzt bevasalja. Legszívesebben már lemondott volna az öti százasról. Csengetett. Kinyílt ne. aj-i tó, s a gondozónő felismerte a múltkori bajuszost. — Szlávik apuka? — Még csak az kene! — Szláviknét keresem. — Szláviknét? Hát itt más hiába. — Hogyan? — Ügy, hogy elkölttotekj — És maga? Rokon? — Rokon? — a férfi ef- vigyorodott. — Cseretárs, er a pontos kifejezés. De miért érdekli? — Szlávikné tartozik nekem — mondta remegő hangon, s maga sem értette, miért nem a főorvosi utasítás, ra hivatkozik. — Tartozik? Mennyivel? — ötszázzal... — ötszázzal? — a férfi gúnyosan elmosolyodott. —' Akkor csak keresse meg, mert szép összeget kapott tőlem. . Ugyanis az enyém csak egyszobás volt. Mondjam a címét? De az asszony már megfordult, mielőtt az idegen ' látná, hogy elfutja a szemét a könny. „A bestia A bestia.” Futót lefelé a lépcsőn. A lépcsőházukat a háború óta nem tatarozták, koszlott falak közt mennek fel naponta. Piroska már otthon lehet. Az öregasszony éjszaka horkolt, aztás sírósan kiabált, fájdalmai voltak. Piroska felriadt: „Anyu, félek, Lia néni meghal. Ugye, nem hal meg?” A sóderhalom tetején gyerekek teli marokkal szórták egymást kaviccsal. Az asszony megtörölte a szemét, és indult a buszmegálló felé. E. KOVÁCS KALMAN Vigyázzatok, a pitypang támad, körülfogta már kerted, házad. Mind előrébb álnéven settení ahol egy volt, most vannak ketten.' Titkos magvait minden széllel ejtőernyősök szórják széjjel. Elüldöz minden más virágot, vak vagy, ha tervét most se látod. Tépd szét a versem, ne is lássák, kasza kell ide, nem imádság!
