Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981. június 7., ?asórnap ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Kurafi Péter nagyon @ rendes ember volt. — Csak a neve! — mondogatták. — Ha megváltoztatná! — gondolkodott hangosan a főnöke Is a barokk íróasztal mögött. — Talán Ráfi Péter vagy méginkább Ráfi. Ez az: Ráfi — dünnyög- fce tovább, s úgy tett, mint aki kellemes illatot érzett meg hirtelen. Beleszippantott újra a levegőbe: — Ez az, Ráfi, még jól is hangzik. Ha valaha nagy ember lesz belőle, az idegenek könnyen ki tudják mondani. — Rózsika! — szólt, ki a titkárnőnek, aki kedveskedő mosolyával azonnal ott termett előtte: — Parancsoljon, főnök úr! Tan- Rezső bosszús lett: — Rózsika, mondtam már magának, hogy nem főnök úr, hanem egyszerűen igazgató elvtárs. vagy még egyszerűbben: igazgató kartárs! Hát hol élünk, kérem szépen! Elvégre ... — Igenis, főnök úr! — Ä, reménytelen! — legyintett elkedvetlenedve Tarr Rezső —, maga is reménytelen!—, s arrébb tolta az egyetlen üres papírlapot, ami az asztalán volt. — Akart valamit mondani, főnök úr! — Mondtam már magának ..., szóval valóban akartam..., megvan: hívja be Ráfi Pétert! Rózsika mereven nézett rá, arca megnyúlt, szeme á szokásosnál is nagyobb lett: — Kit? — Azazhogy Kurafi elvtársat! — Szóval nem azt a másikat, akit az előbb ..., hogy is mondta... —, s mivel látta a határozott fejcsóválást: — Értem! —, s arca visszarendeződött, mintha az előbbi görbe tükör elől újra a sima elé állt volna. Könnyed lendülettel megpördült tengelye körül, s indult dolgát végezni. Rakott szoknyája sajátságos fodrozással iram- lőtt utána, de egy szeletkéje sokáig az ajtó szárBogár Imre: nya és félfája között lengedezett. Ekkor lépett be a főkönyvelő, Gyulai Gyula. Óriási feje volt. s ha lett volna még haja. akkor az szürke lett volna, mert semmilyen más szín sem volt elképzelhető ezen a kifejezéstelen, kerek koponyán. Sokdioptriás szemüveg himbálózott az orrán, amely okosságot sugárzott volna, ha Gyulai Gyula nem pislog oly gyakran könnyzacskós, sárga szemével. De pislogott. — Ne pislogjon! — parancsolta Tarr Rezső, még mielőtt a főkönyvelő megszólalhatott volna. A másik tíz másodpercig bírta szemrebbenés nélkül, akkor azonban a főnök úgy elhomályosodott előtte, hogy az már tiszteletlenségnek tűnt számára, ez pedig belső kényszerhelyzetbe hozta Gyulai Gyulát. Valamit tennie kellett, egyébként a gyomra rángatózni kezd. s megindul a szél tőle. Oldalra lépett hát egyet, mintha ezzel engedélyt kapna a pislogásra, és azt mondta: — Engedelmével szerény véleményemet szeretném kifejezésre juttatni a londoni ügyben... —... ügyben — visszhangozta gúnyos mosollyal Tarr Rezső. Gyulai Gyula szempiLlái vadul repdestek, attól lehetett tartani, hogy fölemelkedik a szobában az egész ember, s oldalozó manőverekkel kirepül az ablakon. — Mit tetszett észrevételezni, főnök élvtárs? — hajolt derékszögbe. —... ügyben — válaszolta a főnök. — ... a londoni... —... ügyben! A főkönyvelő dereka ekkor nagy reccsenéssel kéta tétört. A szemüveg bukfencezett néhányat a vastag vörös szőnyegen, s egyenesen az igazgató lóba elé vetődött. Tarr Rezső ösztönös félelemmel rántotta vissza kinyújtott lábát az íróasztal alatt, mert úgy rémlett. mintha a szemüvegnek vicsorgó, éles fogai .lettek volna, de gyors elméje a pillanat tört része alatt megadta a választ: csak a rávetődő napfény játéka okozta az érzéki csalódást. Gyulai Gyula négykézláb, eltorzult arccal kúszott főnöke lábához, visszarakta orrára a szemüveget, s szégyenkezve, bocsánatot kérő vigyorgással újra derékszögbe emelkedett. Folytassa! — mondta neki Tarr Rezső. — A londoni ügyben . .. szóval ki kell mondanom, hogy én már..szóval nyíltan ... én ... — Maga már...? — Én már nem állhatok ... — ... állhat... — ... ki — Ki? Hová ki? —... az emberek elé a közgyűlésen — remegte egy szuszra a főkönyvelő, és félszegen a derekára mutatott. Tarr Rezső hirtelen felugrott a székről. Elvörösödött szeme vérebes lett, s úgy kutatott valami után, mint aki botot keres. Később lehiggadt. Sziszegve válaszolta: — Magára sem lehet számítani! Aztán, mint akinek hirtelen jutott eszébe: — Mondja ... — Igen ... — Hogy is hívták magát, amikor egyszerű kis köny- velőcskeként idekerült hozzánk? Gyulai Gyulának a lélegzete is elállt, nemcsak a pislogása. Sokáig lecsüngő fejjel gondolkodott: — Én már nem is ... — Emlékezzen! A maga ' emlékezete példás a vállalatunknál ! — Már nem is ... — Dehogynem! — Valami... — Nos? — Valami Gyula ... •— Valami Gyula? Ez volt a neve? Szörnyű! Hát nem szörnyű? Iszonyú! Egyenesen iszonyú név! — vélt«* Tarr Rezső, az igazgató Járkált föl és alá. mint akit méa most is bosszant, hogy embereknek lehet ilyen semmi neve. Az ablaknál megállt, s vissza sem fordulva közölte: — Hát ha nem. hát nem! Majd lesz más. Nem kötelező ez. Nem erőszak. Van itt ember elég. Jönnek a fiatalok. A főkönyvelők egyébként sem születnek, hanem lesznek. Talán jobb is így. Magának meg természetesen megmarad a régi teendője, végül is jó szakemberré nőtte ki magát nálunk ... Rendben! — mondta elbocsátólag. Gyulai Gyulának egy picit elmúlt a gerinctájé- ki fájdalma, a „jó szakember” szavakat hallván s indult volna kifelé, amikor a főnök még rászólt: — Kellene egy faliújságcikk az üzemi demokráciáról ! Csönd volt. Majd: — Megírja? A főkönyvelő úgy érezte, hogy hozzá, tisztéhez méltatlan a faliújságcikk megírása. ám a dereka megint hatalmasan nyilallni kezdett, jobbnak látta hát, ha bólint. Lem az udvaron, a lépcsőí'eljárónál fiatalos, iramló, hetyke léptekre lett figyelmes. Rózsika jött felfelé Kurafi Péterrel. — Viszont őrültség lenne eladni, legalább húszéves munka az, amelyről az ezernyi kis ap'ró rézmetszet mesél. Miket gyűjt? Ritkaságokat vagy inkább a konstruktív filatéliának a híve? — Így ért hozzá? — csodálkozik enyhültén a férfi. — A papám szintén fila- telista volt — hazudja az asszony. —, Akkor bizonyosan megért. Azért, válók a feleségemtől, mert gyűlöli a bélyegeket. Nem tűri az asztalon, ilyenkor huzatot csinál vagy a blokkgyűj- töimet a radiátorra rakja. Ha rendezem őket, a hátain mögé sompolyog, és egész sorozatokat tüsszent le. Gyakran szénanáthás. S egy napon rútul megcsalt. — És maga rajtakapta őket? — villanyozódott fel az asszony. — Épp a legjobbkor érkeztem! A férfi akkor alkudozott: 80 ezer forintot kínált készpénzben! — Óriási! — Ez magának sok? Mondtam, hogy ötször eny- nyit ér! Lett volna szíve eladni. Azonnal ajtót nyitottam a bélyegkupecnek, nejem viszont jelenetet rendezett, s kiprovokálta belőlem a döntést. Az albumot választottam. Hát ez az én történetem — s energikusan elnyomta a cigarettavéget — Pedig boldog lehetett volna a felesége, hogy ilyen otthonülö szenvedélye van — dőlt hátra sóhajtva az asszony. — Az én házasságomat szintén a hobbi ölte meg. A férjem horgász. Öl éve. Mérgezést kaptam a pecazssrsontól. Tavasztól őszig mást se hallok: .gilisztái kell éjjel szedni, nincs kapás. van kapás, rabolnak a halak, mégse harapnak a csalira, legjobb módszer a fenekezés. bár a villantózás néha jobb, s kuttyogtatás sokat ér. Minden vasárnap hajnalban szóit a vekker, férjem kapva a tárcsás üveg botot, s homlokon csókolva a fülembe súgta: szervusz, szivi, este jövök, hozok, neked domolykót, dévérkeszeget, márnát Másnap hajnalban letörve ért haza, s ilyenkor mentegetőzve mondta: döglött volt a víz. Üt éven át... A bíró előtt a békítőn azzal védekezett. hogy miért nem tartottam vele. — És a bíró mit mondott, ez válóok? — érdeklődött élénken a férfi. — Természetesen. Az elhanyagolás mindig elhide- güléshez vezet, nemde? Most lesz a második tárgyalásunk. — Takács Árpád? Megjött az ügyvéd úr. — sző! ki a férfinak a titkárnő, és résnyire nyitva hagyja az ajtót. — Menjen csak — mondja az asszony az elsőség jogát mindenáron átadni akaró férfinak. — Rendben van, de akkor megvárom, amíg maga is végez. Ugye, meghívhatom a presszóba egy feketére? — Ugyan, hogy gondolja? Holnap lesz az utolsó tárgyalásom. De ha akarja, utána találkozhatunk ... H. A1 ti * A paraszti iakáskuilúra emlékei Zemplénben Régi zempléni parasztbútorok Három jellegzetes tájegysége van Zemplénnek: Hegyalja, Hegyköz és Bodrogköz. Hegyaljá a kedvezőbb földrajzi fekvése folytán a régi időkben sem volt elzárva a világtól, sőt, Sátoraljaújhely, Szerencs. Tokaj, főképp pedig Sárospatak révén számottevő szerepet töltött be az ország történelmi és kulturális életében. Így az itteni lakosság életmódja, kultúrája semmiben sem különbözött az ország más vidékein élőkétől, úgyannyira, hogy nyelvtudósaink szerint például régen is, ma is itt beszélik — hangképzés tekintetében — legtisztábban a magyar nyelvet. Ezzel szemben a Hegyköz és Bodrogköz lakossága a letűnt, századokban a ■maga sajátos, külön életét élte. A Hegyköz a hegyeit. - a' Uotv-egkaz pedig a lapos, ingován-rt«- fotója, tavai, nádasai, homokhát! miatt el volt zárva nemcsak a világtól, hanem Zemplén más részeitől is. Életmódjuknak, hajdani lakás- és öltözködési kultúrájuknak korunkra már csak kevés emléke maradt meg. A régi zempléni parasztbútorok, használati tárgyak, ruhák össze- gy fűtésére — szerencsére — még idejében gondoltak a sárospataki Ráltóczi Múzeum vezetői, néprajzosai, így egy egész kiállításra való I anyagot sikerült megmenteniük az elkallódáslól, olykor a messzi vidékről, városokból érkező, harácsoló „magú hgy üjtőktől ”, A Perényi-palota alagsori traktusában avatott kézzel összeállított értékes, gazdag anyag átfogó képet ad a régi századok zempléni paraszti életformájáról, lakáskultúrájáról. A falakon pusztafalusi, vajdácskái, karcsai, cigándi szőttesek aztán hollóházi, telkibányai keménycserepek, sárospataki tálak, tányérok, koma- szilkék, korsók. Külön tárlókban láthatók a hajdani zempléni üveghuták termékei. Ugyanis a Rákócziak sárospataki és regéci uradalmaihoz a 17. század végétől kezdve üveghuták is tartoztak. Az elsőt a mai Óhután 1698-ban létesítette a fiatal II.. Rákóczi Ferenc. Néhány felvételen hegyközi parasztházakat is láthatnak a Rákóczi Múzeum vendégei, de vannak itt festett karosládák és egy vasveretes „hivatali” láda is. ezzel a felirattal: „Készült 1825-ben, Januarius 9-kén, Kerekes András Fő Bíró''. A bejárattal szemben, a kiállítás fő helyén egy teljesen berendezett zempléni parasztszoba tűnik a látogatók szemébe. Asztalok, székek, karosládák, falitékák és más, sötét alapon rózsákkal díszített festett bútorok a hajdani falusi szokásnak megfelelően elrendezve. Ezeket a festett Judtotokat főképp cigándi és sátoraljaújhelyi asztalosok készítették a hegyköziek és a bodrogköziek megrendelésére. Hímzett szűrökön, bundákon, férfi- és női ruhákon kívül egy bölcső és két ágy tartozik mpg a szoba berendezéséhez. Közülük különösen a hímzett párnákkal magasra felvetett első ágy vonja magára a látogatók figyelmét. Ezt ugyanis csak ..becses” vendég számára szokták megbontani. Az ajtó közelében terpeszkedik a hegyközi és bodrogközi falvak paraszti háztartásának egyik fontos kelléke, a kemence. Ebben a kenyéren, lángoson, béléseken kívül még nem is olyan régen kosárszámra sütötték az ügyes gazdasz- szonyok a ropogós perecet, amely mákkal, túróval öntve kitűnő ételkülönlegesség volt ezen a vidéken. A pa- <aki és az újhelyi piacon árulták, de ma már csak az idősebbek emlékezetében él. Eltűnt a régi paraszti életforma sok-sok idejétmúlt emlékeivel együtt. Hegyi József JUHÁSZ JÓZSEF: Izgágák Kik a békétlenséget anyajegyként örökölték békét honnan csapoljak nekik Erőszakos kérdéseikre f a felhő is elsötétedik s ha tudatom eljutott a felböffenő feleletig mit mondani tudok csak halotti beszédre telik.
