Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1981. június 28., vasárnap (s meiij jeltda a arii d? Mottó: „A múltat tiszteld, — s a jelent vele kösd a jövőhöz.’1 (Vörösmarty.) Kegyetlen, véres csata volt. Frigyes, a számító német-római császár írta róla: „A tatárok megölték a főpapokat, a főurakat, kik szembeszálltak velők, aztán a magyarok végte­len sokaságárt, hallatlan vérontással, melyhez ha­sonlóról a legrégibb idő óta, egy csata lefolyása alatt, soha nem történt említés”. A muhi síkon, 740 évvel ezelőtt a kirá­lyi Magyarország katonai tekintetben teljesen össze­omlott. Muhi akkor, 1241- ben 60 ezer magyar teme­tője lett Kerestem én is valami emlékeztetőt, mementót, mint ahogy tette, teszi az a sok országjáró kirándu­ló, elsősorban diákok, akik éppúgy eljöttek, eljönnek e tájra is, akár Mohácsra, Egerbe, Nagycenkre, vagy történelmünk más emlék­helyére. Itt azonban kelle­metlen meglepetés fogad. Ellentétben a felsorolt he­lyeikkel, itt sem én, sem ők nem találnak semmi nyomot emlékeztetőt. A muhi csatának nincs em­lékműve ... pedig volt. íme a fényképe. Egy régi fény­kép, még a felszabadulás előtt készült Akkor, ez a képen látható szépen fara­gott kopjafa hirdette, em­lékeztetett a hajdani- szo­morú eseményre. De, mint annyi mást, ezt is elpusz­tította a II. világháború vérzivatara. S azóta oszlop, se obeliszk. A muhi csata emlékművé­nek kérdését az országos sajtó már többször boncol­gatta. A Lobogó például Í961-ben, a Turista lap 1962- ben tetté szóvá az emlék­mű hiányát. Érdemi vál­tozás azonban azóta sem történt. Pedig a korábbi Muhi, majd most a Sajó- szögedi közös községi Ta­nács vb-titkára, - Kis Tóth István több előterjesztést is benyújtott az ügyben az illetékes szervekhez. Pél­dául 1965-ben a következő választ kapta a megyei tanács akkori elnökhelyet- tesétőík „A muhi csata emlékére, illetve dombor­mű felállításával egyetér­tek, a község ez irányú kérését indokoltnak tar­tom ...” Az év májusában a képzőművészeti lektorátu- si osztály a megyei tanács képviselőivel helyszíni szemlét tartott, ahol úgy határoztak, hogy az em­lékmű helyét parkosítani kell,, illetve annak körül­kerítéséről gondoskodjon A korábbi muhi emlékmű — a képen látható kopjafa — a II. világháború alatt pusztult el. az akkori Muhi községi Tanács. Részlet egy 1978-ban keltezett hivatalos levél­ből : „Tekintettel arra, hogy Muhi község lélek- szárna igen alacsony, Így volt megállapítva a költ­ségvetési hitele is, akkor (1965-ben) nem volt anya­gi fedezete a munkák el­végzésére, így a fenti lé­tesítmény felállítására, a Kimozdul-e a kátyúból végre a muhi emlékmű ügye? — ezzel a kérdés­sel kopogtattunk be minap Kis Tóth Istvánhoz, a Sa- jószöged, Muhi, Nagycsécs, Sajóörös közös községi Ta­nács vb-titkárához. — Én nagyon szeretném remélni. 1978 októberében a lektorátusi bizottság új­ra szemlét tartott a hely­színen. Ekkor közölték, hogy az emlékmű építésé­nek kérelme a következő: szükséges hozzá a megyei pártbizottság egyetértésé­vel és javaslatával ellátott történelmi és politikai in­doklás. Mi ezt megkértük a debreceni Kossuth La­jos Tudományegyetemen dr. Rácz István egyetemi tanártól __ E gy mondat dr. Rácz István 1980. október 3-án kelt szakvéleményéből: „ ... szakmai szempontból messzemenően támogatom a sajószögedi tanács kez­deményezését.” Kis Tóth István: — Az így felterjesztett anyag a lektorátusa bizottság köz­vetítésével, a Művelődési Minisztériumba • kerül. Itt hagjfják jóvá, itt adják meg az építés tulajdon­képpeni elvi engedélyét Ha már ez megvan, akkor jelöli ks a lektorátus az építészt, illetve a szobrász- művészt, vagyis kezdődhet az érdemi munka. — Ezek szerint nem a régihez hasonló fából ké­szült emlékművet állítaná­nak? — Nem, az előzetes ter­vek szerint körülbelül egy hektáros parkban egy 20 méteres obeliszk állítana emléket a muhi csata el­esettjeinek. A kivitelezéshez —. mint azt a vb-titkártól hallot­tuk — a helyi tanács te­rületet, s a parkosításhoz a lakosság társadalmi munkáját tudja felajánla­ni. Az emlékművet egyéb­kén* a Debrecen felé veze­tő országút mellé, a He- jőkeresztúr—Muhi elágazá­sához tervezik. Nyomatékosan hangsú­lyozom, tervezik, mert ma még csupán elvekben, ter­vekben, reményekben van Muhi-émlé^mű. S míg nem magásódik'a Muhi-sík fe­lett, addig úgy gondolom, mindig jogos, s időszerű fel­tenni a kérdést: miért, s meddig marad jeltelen a muhi csatamező? Hajdú Imre } DEÁK MÓR: Nagyapám úgy fekszik mintha halni menne s úgy kel mint aki nem hisz benne egyetlen foga beragyogja árnyékot vetve az árnyakra forgat: te vagy az unokám nem hitte el még igazán papucsa szól a betonon én már nappal is álmodom" hunyorogva félve néz szét rövidlátó mint a kétség már csak szőlője tartja itt ha ránéz elmosolyodik életébe nem fér bele ami már nem az élete a szeméből aszú cseppen □ szájszegletén-ott ül isten Sivár gyerekkora le­Q hetett annak az épí­tésznek, aki úgy tud­ta megtervezni ezt a lakó­telepet, hogy még a víz­szintes vonalak is csak derékszögben találkozhas­sanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tá­jon”, de az is... Égy hússzor húsz méteres négy­zetben adva van egy ho­mokozó, egy vaslétra —, no ez körszelet alakú —, meg egy betonasztal két­szer két betonpadlábbal, ezeken olykor deszka is» van. A felsorolt objektu­mokat némi gyep szegélye­zi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga szabad ösvényeit. Az ösvények tör­ténetesen átlósan metszik —, illetve metszenék egy­mást, ha a sódéros plac- con búvópatakot nem ját­szanának ... A ?óder talán a beton lelki életé? Ebből lettél, ezzé leszel — elmél­kedhetnek vajon a ház­óriások borúsabb kedvük­ben? ... Az ösvények egyébként azért mennek keresztben, mert egyikük az iskolától és az óvodától a kapusor­hoz vezet, másikuk, a pi­actól a kricsmi irányába. A kő — illetőleg beton — pad ilyenformán a népek országútja mentén dacol az idővel — meg-megújuló deszkái jóvoltából. Hol kismamák merednek innét a nirvánába, hol közepe­sen ápolt fiatalok támaszt­ják meg a lábukat, mi­közben az első gitárakkor­dokat próbálgatják, hol pedig — még lakótelepi viszonylatban is! — isme­retlen vándorok tarisznyáz- nak párizsispapírjukba süppedve. Magam csak olyankor időzöm itt vala­micskét, amikor még új­donság a tavaszi napsugár, és már tudom, hogy rossz a lift. A lift azért eléggé gyak­ran rossz a lakótelepi em­ber alkalmazkodása is eléggé fejlett már. Ha egy­szer szerencsésen hazaju­tott, nemigen megy már el aznap az utcára, hacsak nem elengedhetetlenül szükséges... De az is mi­csoda fogalom, hogy „elen­gedhetetlenül szükséges”?! Ha az ember rendesen be­vásárolt, eszébe sem juthat már semmi. Hisz mindent megvett, amit látott. Amire pedig nem volt pénz a zse­bében, arra ódahaza sincs. A kultúra dróton jön, a szomszéd papucsban —, ha Trencsényi Imre: jön. Ha ásítás közben ki is tudnánk nyújtózkodni, egészen kényelmesen él­nénk ... Egyik nap hozom haza a lányom az óvodából. Va­lamiért nem akaródzott még fölmennie. Nem bá­nom, hadd ugrándozzon, amíg a fiú is megjön az iskolából. Órámra pillan­tok —, mert az ember mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kér­nek valamit. Ez ugyan­olyan szokás, mint, hogy a határidőnaplónkért nyú­lunk, • amikor a barátunk jelzi, hogy jó volna össze­futni. Órámra pillantok hát, és leteritem az újsá­gom egyik felét a kispad- ra, a másikat meg olvas­nám. Az első soroknál rá­jövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt a lapot is magam alá te­szem, és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fe­jem, a piac felőli ösvényen (háttal ülök a kricsminek), felbukkan az ember. „Csak ez ide ne üljön!” — villan át azonnal az agya­mon. Kabátja zsákból ké­szült, madzaggal van a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedez­hető öltözékében, akkor az épp e madzaggal kapcsola­tos, mert szellős aktatáská­ja ugyanilyen madzagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk ta­lálkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzó­dó szemréseiben, borvirá­gos orra a felkelő nap, jobb karja előrelendül, szé­les körmű mutatóujja egye­nesen a mellemre céloz. „Is­mer ez engem? Vagy bárki­től lejmolna, akit az isteni kegyelem e pillanatban út­jába vet?” A padra sandí­tok, hogy a szélén ülök-e, vagy a közepén, s hogy mi­képp is volna jobb. — Jó napot kívánok! — veti meg a lábát nagy ba­rátsággal Hasonló hangnemben fo­gadom az üdvözlést, mert gyerekkoromban úgy taní­tottak, hogy az idegennek is köszönni kell, ha ránk­köszön; még ma is tartom, hogy amilyen az adjonis­íen, olyan a fogadjísten, a ezt is oda-vissza értem. Mintha kissé meglepőd­ne, de ez csak a pillanat töredékéig tart. — Fodor István vagyok — löki elém a markát. Én is megmon­dom a nevem, azután ke­zet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé egy pillanatra megkeményed­ve. — Hogyha az ember­nek köszönnek, azt fogad­ni kell! — Én is így tartom — bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodor István. Erre nem tudok mit vá­laszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hang­jában nyoma sincs sem szegedi, sem másféle táj­szólásnak. A marka, az csakugyan széles és kemény parasztmarok. Akkor már miért ne lehetett volna akár szegedi is — sok-sok évtizeddel ezelőtt? ... — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök la­pos hüvelykujjával a háta mögé. Tudnom illene, ki a Tóth,, de sajnos csak talál­gathatom magamban: piaci árus, zöldségtermelő ? ..) Alighanem az, valami őster­melő, mert Fodor István földdel dolgozott, erről val­lanak fekete holdas körmei; tenyerének kapanyéltől fé­nyes keményedései, és szét-: mosott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illa-5 tát magába szívta volna és árasztaná, amely egy ki-: csivel is tisztátalanabb, mint a széljárta anya­föld ..: — Most megyek, és le­öblítem — hunyorít a kricsmi felé, aztán ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi jár az embernek; le kell öblíteni, nem igaz? — Persze, hogy — bóJ Untok, noha kapálás köz­ben sem igen tarthatta szárazon a torkát. — Na isten áldja — löki elém ismét a kezét. — Már csak azért __ Harag-; s zik, hogy köszöntem? ... — Dehogy is haragszom — igyekszem meggyőzni erős szorítással. — Azért nem szabad haragudni. Köszönni ... kell az embereknek. Sze­gedi parasztember vagyok én... Az utolsó szavakat már csak maga elé motyogja út­ban a kricsmi felé, de a ke­ze úgy jár, mintha lépked­ne valaki az oldalán — Tóth-Máthé Miklós: Áz ötszáz formt u Kökényés kölcsön kért Balatonitól ötszáz forintot, azzal, hogy elsején meg­adja. — Igazán nagy szüksé­gem van a pénzre — ma­gyarázta —, úgyszólván élnem kell belőle. Ugyanis az unokaöcsém nősült, ne­ki vettem nászajándékot, és az a kiadás nem volt bekalkulálva. Ugye nem haragszol? — Ugyan... — legyin­tett Balatoni, és odaadta a pénzt. Kökényes hálálko­dott, és. nagyon rendesnek, megértőnek nevezte barát­ját. Másnap este ismét je­lentkezett. A kaputelefo­non kereste Balatoniékat, akik éppen tévét néztek, így elég sokáig nyomta lent a gombot, amíg meg­hallották. — Felmehetnék? — Gyere — mondta Ba­latoni a telefonba, és nem tudta mire vélni Kökényes felbukkanását. Máris hoz­ná a pénzt? Kökényes kezet csókolt Balatoninénak, megsimo­gatta a gyerekek fejét, az­tán félrehívta Balatonit és úgy suttogta: — Szeretnék kérlek el­számolni. — Miről? — Átipehetnénk a másik szobába ? — Parancsolj. Odaát Kökényes elővett egy papírt, szépen kihaj­togatta, és ezt mondta] — Az ötszáz forintból ma elköltöttem ötvenet. Nézd meg, ezeket vásárol­tam a pénzből. Balatoni csodálkozva bámult az eléje tett pa­pírra. Fél kiló cukor, 10 deka párizsi, 20 deka juh­túró, 1 tubus szardella­paszta ... — Dehát — kérdezte ér­tetlenül —, mi közöm ne­kem ehhez? — Ti sem éltek köny- nyen — mondta Kökényes —, ezért úgy gondoltam, jó ha látod, mire fordítom a tőled kapott pénzt. Vagyis, hogy valóban a legszüksé­gesebbre ... — Nézd csak, engem nem érdekel, mit veszel belőle, az már a te dolgod. Felőlem akár el is égethe­ted! — Elégetni?! — Köké­nyes döbbenten meredt Balatonira. — Hogy gon­dolhatsz ilyet? Nem az ut­cán találtad te ezt a pénzt, hanem megdolgoztál érte. Éppen ezért nagyon ren­des voltál, amikor kisegí­tettél szorult helyzetem­ben ,44 — Jó, jó — vágta el ide­gesen a szépen kerekedő mondatot Balatoni, — ne hangoztasd ezt folyton. Emberek vagyunk, segít­jük egymást. Hasonló eset­ben te is ezt tetted volna, nem? — Természetesen — he­lyeselt Kökényes. Ezután néhány napig nem mutatkozott, és Bala­toni már kezdte elfelejteni az egészet, akár egy kel­lemetlen epizódját a hét­köznapoknak, amikor egy­szer megint nyüszített a kaputelefon. — Csak én vagyok —■ mondta Kökényes, amikor Balatoni a kagylóba halló­zott —, nem is mennék fel, csupán egy szégyenle­tes dolgot szeretnék beje­lenteni ... — Mit? — kérdezte BaJ latoni rosszat sejtve. — öregem, a kapott pénzből ma vettem egy üveg bort és megittam .., — Váljék egészségedre! — Haragszol? — érdek-; lődött megszeppenve Kö-; kényes. — Mintha ing&J

Next

/
Oldalképek
Tartalom