Észak-Magyarország, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 dali szivárvány Nézem ezt a képet, s ilyenkor sajnálom igazán, hogy ma még nem színes technikával dolgozhatunk. Ez a fekete-fehér technikájú kép ugyan sok mindent í szemléltet; helyet, követ, embert, növényt, formát, árnyalatokat. Ily módon azonban a szivárvány színeit megmutatni sajnos képtelenség. És éppen ezért kell azt mondanom: képzeljék e képhez a színskála csaknem valamennyi színéti A kéket, a vöröset, a j zöldet, sárgát, hadd ne so- ] roljam tovább. Ügy érzem, ! illetéktelen vagyok, és csak belebonyolódnék a színárnyalatok sejtelmes világába. Pedig hát az lenne a dolgom, hogy a látványt szavakkal pótoljam. Az ember keresi is ezeket a kifejezéseket, oiyanokat, amelyek esetleg a látvánnyal egyenrangúak, de nemigen sikerül rájuk akadni. Csupán arra képes, azt tudja mondani, ismételni, újra és újra: de gyönyörű, de csodálatos. A kép alapján — a cím is érre utal — nyilván rájöttek : egy sziklakertről áradozom. Egy sziklakert- , ről — Miskolcon, a Vasvári Pál utca 18. szám alatt található —, mely a szabad természet egy miniatűr, kiragadott darabja, ahol évelők, törpecserjék, dísznádak, hagymások, páfrányok élnek együtt, látszólag nagy-nagy békében, színekkel, formákkal, varázslatos harmóniával szolgálva ember, test, lélek felfrissülését. Olyan ez a sziklakerti vegetáció — hasonlattal él- ve —, mint amikor dalos- találkozók végén az önmagukban is bámulatot keltő, színes népviseletű kórusok, csoportod, együttes, közös dalba kezdenek. Az a zene, az a hangzás minden korábbit felülmúl. Itt sincs ez másképpen! Szép a festő pipitér feülön-külön, kedves az egy szem crocus is. s az üstökös gyöngyikét önmagában is megcsodálja az ember. De így együtt, egy karéjban, a több mint kétszáz virágnépviselet valósággal lenyűgöző. Nyilván azok is ezt vall- ■ ják. akik nap, mint nap erre járva, megállnak a kerítés mellett néhány percre, pillanatra, gyönyörködni a látványban. Meg azok is, akik most már évről évre rendszeresen visszajárnak megtekinteni a sziklakért ébredését. Jó volna mérni, regisztrálni az élmény esztétikai hasznát. Valahol olvastam, aki a természetben tud gyönyörködni, nemigen háborúskodáson töri a fejét. Nyilván ez így igaz, mert aki szépet teremt -maga körül, az alkot. S az alkotás a béke szülötte. Ottjártunkkor a szirti lernye volt az uralkodó. Kénsárga virága szinte magához láncolta a szemet. A nyíló nárciszra, inkább az illata hívta fel a figyel7 met. Persze azért észrevesszük a szerényebbeket is, a lilásrózsaszín erica carneát, a halványkeK sápadt virágú phloxot, a tintakék fürtös gyöngyikét, az alacsony szárú piros tulipánokat is. Annyi mesterkélt, már-már giccses sziklakerttel, sziklak ertutánzat- tal szemben, itt végre nem a szikla, a kő dominál. A kőnek itt is funkciója van, de ezt. a funkciót, mint eszközt tölti be. Ennek a kertnek a fődísze nem a kő. hanem a növény, s ez adja értékét, szépségét. Ezek után az hiszem illik szólnom arról, aki építette. Dr. Boros Attiláról, a szikszói kórház sebészéről. Azt mondta nekem, ha nem volna orvos, minden- bizonnyal a kertész pályát választaná. A növények iránti szenvedélye még a diákkorban, a kaktuszgyűjtéssel kezdődött. S ez a szenvedély tart a mai napig— Számomra nagy-nagy kikapcsolódás a kert, a növényekkel való foglalkozás. Műtétek, ügyeletek után itt szinte újjászületik az ember. Számomra a kerti munka nem munka. Nem érzem a dolog jellegét, inkább valamiféle játék, szórakozás. Szeretem babusgatni, dédelgetni a növényeket — ez egy ki- k csit talán a szakmámmal is jár —, s bevallom, a növények, a virágok engem boldogítanak. Miért pont’ a sziklakért Boros Attila kertészkedésének csúcsa? — kérdezhetik. Elárulom, kertjükben van zöldséges, gyümölcsös rész is, de valóban a sziklakért a szeme- fénye. . —- Szeretünk kijárni a természetbe, rendszeresen vágyik is oda az ember, persze erre mindennap nincs lehetősége. A sziklakért tulajdonképpen egy idevarázsolt természet. Harminc négyzetméteren egy rendkívül gazdag vegetációt sikerült megvalósítani, ami joggal kelti az emberben a szabad természet érzetét. A kert soha nem kész. A kert folyamatosan változik. Ez a sziklakért tizenhárom éve létesült, dr. Boros Attila első gyermeke születésekor, mintegy annak emlékére. Azóta természetesen változott, épült, alakult. A maradandóságot a színes diafelvételek őrzik. Évek, évszakok, virágok, növények villantak a vetítő- vásznon. s miközben néztük a színes képeket, mintha Vivaldi muzsikája, a Négy évszak csendült volna valahonnan. Négy évszak. Nyár, ősz, tél, tavasz... íme. 1981 tavaszának élménye: — Idén április 18-án esett egy kevés hó. Olyan volt a havas kert, a sok kinyílt színes virággal, mint egy gyönyörű kalocsai hímzés, Talán még szebb is ... Hajdú Imre énekórán is több szlovák népdalt tanulnak meg. A falvakban egyébként — különösen, ahol szlovák nyelvet is tanítanak a helyi alsó tagozatban — egyre ismertebb az újhelyi iskola. Egyre szívesebben küldik ide a gyerekeket. Pláne, ha egy-egy faluban be is mutatkoznak. Mert .alkalmanként felkeresik a nemzetiségi falvakat, viszik a kis műsorukat, megmutatni magukat. Legutóbb Füzéren jártak, talán azért annyi most a füzéri jelentkező. Legközelebb Hollóházára mennek. Ami a jövés-menést illeti. épp a napokban jöttek haza Tőketerebesről. A szlovákiai testvériskolában sakkversenyen vettek részt — Petik Rezső a sakknagymester az iskolában —, s ha már olt jártak, elhozták az első helyt. A kapcsolatokat ápolják, az ilyenfajta átruccanások nem ritkák. A tanulmányi kirándulások is gyakran vezetnek az országhatáron túlra. A pedagógusok meg továbbképzéseken vesznek részt odaát. S ha már továbbképzésről esett szó, essen szó továbbtanulásról is. A nyolcadikosok közül ketten mennek szlovák középiskolába, Budapestre. Ki tudja, talán tanítóként egyszer ők is visszatérnek. A többiek? Gimnáziumba, szakközépiskolákba, szakmunkásképzőkbe. Mim » A gyerekek itt is olyanok, mint bármelyik más iskolában. Órán figyelnek, szünetben futkároinak. magyar nyelvű iskolákban végzett társaik. Akikkel egyébként találkoznak gyakorta ... A helyi, városi versenyeken, ahol nem vallanak szégyent... Csutorás Annamária Fotó: Laczó József ...Csak a táblán „idegen” az írás: a szlovák Iában anyanyelvükön beszélnek a gyerekek. nyelvű isko TOTH-MÁTHÉ MIKLÓS: vsrazs Tarantóni, a bű- vész megöregedett, ÜP reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a „nagy mutatványos”. Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt. amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített a közönségnek, elmondta a máspapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és leg- legalabb olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt minden. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások összetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csali egy korcs kuvasz ténfergett a színpadra morogta, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogott, fütty ögölt, és „öreg vagy már, Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét A bűvész elkeseredett. Fájt neki, hogy ilyen emléket hagy majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nap mágus, az utánozhatatlan. Nem akart ebbe belenyugodni. és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szere te tét. Bármi áron. még egyszer, utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pokornyiknak. ré; gi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól. — A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnának. csakhogy lássák, mi történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is. — Csak azokat árulom el. amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. — Nincs más választásom. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Üj mutatványokra nincs már időm. csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi. Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák terv éről lebeszélni Tárán- tónit, de hasztalan. Ä bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása beváií, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan varia búcsúíellépését. ..A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lépten- nyomon kiragaszfott plakátokról. a lapok a mágus nyilatkozatait ' közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. ..Mindenkinek jogában áll — mondta —. hogv azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik az életét”. És aztán eljött a perc, amikor Tarantóni. a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott, amíg a lakarítónők Jci nem hordták. Csend lett utána, feszült. várakozástól telített Az öreg mágus felemelte» botját, és örömmel tapasztalta. hogy a keze sem reszket most annvira. a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen szép fehér lovat táncoltatta a színpadra. megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestont. Maid lendült a bot. a ló helyén csak fehér Fist, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében. — Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is'a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatványt, immár a közönséget is beavatva. Előbbre jött, és maga sem tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, meg- bűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csodá. Tarantóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen megbabo- názottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné azt mondani, hogy' ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fosz- sza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, ha csak egyetlen mutatvány visszavételével is?!... Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odamosolygott a gyerekekre, majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb repérr elő, és folytatta Tarantóni az előadást, úgy mint évek óta annyiszor. A közönség becsapottan dobogott, füttvögött. „öreg vagy már. Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltozták, és sokan dühösen csörtettek ki a színházból. Csak a gyerekek nem mozdultak, .tapsoltak neki.- hevülten, és Tarantóni mester még sohase érezte ma°.át ilyen elégedettnek. Előadás után Pokornyik várta az Öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni. — Én — mondta Pokornyik. Tarantóni letilt a tükör elé. és sokáig bámulta fáradt. öreg arcát, mely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszikkadt tómeder. — Vége a varázslatnak — mondta —. bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem — ingatta a fejét Tarantóni —. legyőztél. Ez a trükköd a gyerekekkel kolosszális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vagy’, de a legravaszabb is. — Lehet — mondta Po- kornyik —, de biztos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg. — Miért? — nézett rá Tarantóni. — Mert magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned. de erre képtelen vagy’. Mint mind.« igazi varázsló. Tarantóni nem felelt. Előhúzott egy zöld sely’em- kendőt. aztán egy sárgát egy’ pirosat, egy lilát, végül a harmincadikkal egy fehérrel y’égigtörülte átiz- zadt öreg. ráncos arcát é* a szemét is.