Észak-Magyarország, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

Í981. május 1., péntek ESZAK-MAGYARORSZAG 3 Van munkánk Valljuk be őszintén: álta­lában tökéletes közönnyel nézzük a tévé képernyőjén a munkanélküliek tiltakozó ak­cióit, s unottan lapozzuk to vább az újságot. hasonló té­májú tudósítások, cikkek lát­tán. Munkanélküliség? Vannak fogalmak, amik számunkra — legalábbis a negyvenes és a fiatalabb korosztályok számá­ra — egyszerűen fölfoghalat- lanok. Munkanélküliség Francia- országban. Angliában, meg­annyi fejlett ipari államban9 E tv-híradások és újságelem­zések elérhetetlen messzeség­be távolít jak ezeket a nagyon is közeli országokat; vala­hogy úgy vagyunk vele, mint­ha nem is evilági gondokról hallanánk. S valóban: hogy felfogjuk miről van szó. ahhoz a „mun­kanélküliséget” látni kell. Ha úgy tetszik, testközelből. Egy­hamar nem felejtem el a pá­rizsi metró alagútjaiban lá­tott sajátos testtartásban ku­porgó, arcukat összefont kar­jaik közé rejtő alakokat. Nem voltak koldusok, mégis kol­dultak, pontosabban: kértek. Krétával rajzolták az aszfalt­padlóra: „aidez-moi!” segít­setek rajtam! Nincs munkám, segélyt nem kapok, két gyere­ket nevelek, a feleségem is munkanélküli”. Látható volt: szégyenük, hogy kérniük kell. Hisz nemrégiben még nem is rosszul fizetett munkások, al­kalmazottak voltak. Szégyen­ük, hogy a metró alagútjaiba kerültek. Szánakozva néztem őket, de voltak közöttük olya­nok is, akiktől féltem, ők. a két állomás között robogó metró-kocsikban kérték, hogy „aidez-moi!” Először csende­sen, szintén csak szégyenkez­ve. Majd látva a közönyös ar­cokat, egyre agresszívebben, egyre hangosabban, és fenye­getőzve. Egyikük a mellettem ülő arcába ordította: „Segíts! Holnap te is ide'juthatsz!” A munkanélküliséget látni kell. S akkor talán érthetőb­bek. felfoghatóbbak és elgon- dolkoztatóbbuk a munkanél­küliség rohamos növekedé­sét jelző statisztikai adatok, s a számok mögé pillantó új- ságelemzések. Akkor talán el­kezdünk gondolkodni azon is. hogy miként állunk itt Ma­gyarországon l!)81-ben a meg­élhetésünket biztosító munká­val. a munkaviszonnyal? Ak­kor talán eltűnődünk az egy­re szürkébb közhely — a „tel­jes foglalkoztatás” — valósá­gos jelentéstartalmáról, meghatározó szerepéről. . S felismerjük, hogy ez politi­kai kategória, mi több: tár­sadalompolitikai vívmány,1 eredmény, a létbiztonság alapköve. A munkanélküliséget látni kell, s akkor talán — félve írom le. de azért megkockáz­tatom —, kissé szégyenkez­nénk is. Mert esetleg belát­nánk, hogy az, ami a párizsi metróban gubbasztó ember­nek a legtöbb, a legfonto­sabb. mert az élet, annak rangja és becsülete mifelénk ugyancsak kérdéses. Olyanv- nyira az, hogy már jó ideje hallani azt is. hogy „egy kis munkanélküliség kellene, s rögvest megszilárdulna a munkafegyelem, s jóval ke­vesebb gondunk lenne a mun­kamorállal, a teljesítmények­kel, a munka és munkahely megbecsülésével”. Ám gya­nítom, akik ezt mondják, nem látták, vagy nem akarták lát­ni a munkanélküliséget. És azt is gyanítom: nem akarják vagy nem képesek végiggon­dolni véleményük abszurdi­tását. Feltehetően azért sem, mert egyoldalúan — követke­zésképpen eltorzítva — értel­mezik a teljes foglalkoztatás követelményét, hisz’ ez a leg­egyszerűbb. Mindenkit alkal­mazni, mindenkinek munkát adni (s ez igazán nem nehéz, még a némileg lefékezett gazdasági növekedés idősza­kában sem); és mindegy, hogy kinek, milyen munkát adni. Valamit, valahol, még. akkor is. ha az értelmetlen, céltalan, gazdaságtalan; s még akkor is. ha jól' tudjuk, hogy a teljes foglalkoztatás ikerjelszava a hatékony, a racionális foglalkoztatás. Csakhogy ez már sokkal nehezebb. Ennek megvalósí­tása már valóban sok gon­dolkodást, egészen másfajta munkaerő-gazdálkodást, ipar­fejlesztést, végső soron pedig a mainál messzebb látó gaz­daságpolitikát feltételezne. Nem mellőzhető, és sokáig nem halogatható tennivalók. Mert a munka, és a munka­hely becsülete, illetve meg­becsülése mindenekelőtt a végzett munka értelmének és hasznának felismerésétől függ. A „haszon”, ez eset­ben nem közgazdasági kate­gória. Törvényes munkavi­szonyban is érezheti az em­ber, hogy felesleges tevékeny­ségének nincs értelme, hasz­na. És alighanem ez sem ki­sebb gond, mint ami a „leg­fejlettebbekre” jellemző, az. egyre nyomasztóbb munka­nélküliség. Viszont: egészen másfajta gond. Enyhíthető, sőt megoldható. Átgondolt, felelősségteljes, szakszerű és legfőképpen következetes gazdaságirányítással és gaz­daságpolitikával. V. Cs. Kettős ünnep Hollóházán' vei, a termék szerkezet kor­szerűsítésével és fokozott ta­karékossággal kívánják elér­ni. A Kiváló Gyár kitüntetést Kollár József, a FTM műsza­ki igazgatója adta át Tóth Ferencnek. Ezután Porkoláb Albert, a megyei tanács el­nökhelyettese mondott mél­tató szavakat a múzeum ava­tása alkalmából: tolmácsolta a megyei pártbizottság és a megyei tanács köszönetét a jó munkáért, s egyben gra­tulált azoknak a dolgozók­nak, akik ezen az ünnepsé­gen vehették át a miniszteri és vállalati kitüntetéseket, jutalmakat. — Hollóháza több szem­pontból is gazdagodott ezzel a múzeummal — mondotta. — A fiatalabb dolgozók meg­ismerkedhetnek a sok vihart megélt gyár történetével, a külföldi vásárlók láthatják a termékek valóban széles ská­láját, s az idelátogató hazai turisták ízlését is minden bi­zonnyal formálják majd a szépmívű porceláneszközök és figurák. Az ünnepség után a részt­vevők és a meghívott ven­dégek megtekintették az építészetileg kitűnően meg­oldott, hangulatos múzeumot, amely a BÁÉV és az ÉÁÉV szakipari dolgozóinak mun­káját dicséri. Az elhelyezett, tablókból megtudhattuk, hogy 150 évvel ezelőtt az akkori hollóháziak meghdnosítolták a községben a gipszmodell­készítő, korongos és festő- mesterséget. A felszabadu­lás után valósult meg a bő­vített rekonstrukció, s a mai, korszerű technológia felveszi a versenyt sok más európai gyár színvonalával. Kialakult egyfajta, csak Hollóházára jellemző porcelánkészítési stílus, esztétikai értékrend, avnelyet folyamatosa* töfcéle­Emlékezetes ünnepségeit tar­tottak tegnap Hollóházán, a porcelángyár dolgozói. Egy­részt az elmúlt évben vég­zett munkájuk alapján már negyedik alkalommal vehet­ték át a Kiváló Gyár kitün­tetést, másrészt az ünnepség részeként, felavatták a ma­gyarországi kerámiagyártás megindulásának 150. évfor­dulója alkalmából létrehozott múzeumot. Az ünnepségen Skapinyecz Gyula, a Sátoraljaújhelyi já­rási Pártbizottság első titká­ra mondott beszédet. Méltat­ta május elseje jelentőségét, s azt a munkát, amelyet a gyár ezerfős kollektívája az elmúlt években végzett. Ezt követően Tóth Ferenc gyár­igazgató elmondotta, hogy az V. ötéves terv ideje alatt összesen 3600 tonna porce­lánt termeltek a gyárban, amelynek értéke meghaladja a 670 millió forintot. Tőkés exportbevételük 2.7 millió dollár volt, s a dolgozók jó munkájának elismeréseként 35 százalékkal növelték a bérszínvonalat. A VI. ötéves terv célkitűzéseit már kidol­gozták. Céljuk továbbra is a gyár fejlesztése, a termelés további, dinamikus növelése. Ezt a hatékonyság növelésé­Az ünnepség résztvevői megtekintették a múzeumét Kitüntetett brigád a drótgyárból Kimagasló termelési ered­ményeiért az Auróra szo­cialista brigádot — május elseje előestéjén — a Mun­ka Vörös Zászló Érdem­renddel tüntették hi. Vasas István brigádvezető Erényük a jó minőség Juza János, az alapító logok egyike Sok ezer négyzetméter alapterületű, egymásba nyí­ló üzemcsarnokok, a leve­gőben olaj és kátrány sza­ga keveredik. Itt, a De­cember t. Drótművek sod­rómű gyáregységében dol­gozik az Auróra szocialista brigád. Ahogyan szétnézek, nagyrészt fiatal arcokat lá­tok. — Ez a drótművek egyik legpatinásabb kollektívája — közü Kasába Ferenc cso­portvezető, aki az alapítók egyike. — Az elsők között, i960-ban tartottuk az ala­kuló gyűlést. A régiek közül már csak hárman tagjai a brigádnak: Fekete József, Juza János és Vingendorf Gábor. De az időközben ér­kezettek — Vasas István, Horváth Imre, Ariim Béla. Deák Gyula, Hanák Imre, Milik Béla, Nagy István, Timkó János és Veres Ka­talin — méltó követői az elődöknek, általuk tovább erősödött a közösség. Ennek bizonyítéka a Ma­gyar Népköztársaság Kiváló Brigádja cím elnyerése. Helytállt a brigád az orszá­gos jelentőségű munkaver­senyekben is, s 1975-ben megkapta a kongresszusi oklevelet. A brigád egyik feladata a fülecselt emelőkötelek gyár­tása, hazai célokra A má­sik termelési területe a vál­lalati szabadalmat jelentő laposkötélhez a kötélágak sodrása. A szovjet, az NDK- beli és a lengyel szénbányá­szat már csaknem teljesen Veres Katalin, a sokszoros újító és Horváth Imre brigádvezető-helyettes Kolaj László Fotó: Laczó József Nagy István a legfiatalabb korosztályt képviseli áttért a magyar laposköte­lek alkalmazására. Űjabban Csehszlovákiából is rendel­nek e termékből — mondja Vasas István brigádvezető. Veres Albert üzemvezető volt hosszú időn át a közös­ség első irányítója: — A brigád erőssége a pontosság, a minőségi mun­ka. Ameddig vissza tudok emlékezni, az innen kike­rülő kötelekre nem érkezett reklamáció. Ezek a fiúk a mennyiségi termelésben is kimagaslót produkálnak. Valóban, a brigád olyan munkasikereket ért el az utóbbi öt esztendőben, ami párját ritkítja. A brigád­vezető-helyettes, Horváth Imre olvassa fel az adatokat a tetszetősen, naprakészen vezetett brigádnaplóból: — Többlettermelésünk 1876 tonna, értékben 93 mil­lió forint. A költségelvet ta­karékossággal 180 ezer fo­rinttal csökkentettük. Az egyetlen nő a brigád­ban Veres Katalin, az üzem­vezető lánya. Katalin villa- mosipari szakközépiskolát végzett, szenvedélyes újító. — Az elmúlt öt évben 18 újítást adott be a brigádunk. Ebből öt volt az enyém. Számomra a legnagyobb si­kert annak az 55 milUméter átmérőjű tartókötél gyártá­si eljárásának a kigondolá­sa jelentette, amellyel he­lyére emelték a reaktort a paksi atomerőműben. A sok-sok munka mellett a brigád tagjainak jut ide­je az önképzésre, a társa­dalmi életre, s sohasem mondanak nemet, ha igény­lik a segítségüket. Köszönő­levelek sokasága érkezett a nevükre pontos, jó minőségi munkájukért — Az idén is az eddigihez hasonló lelkesedéssel, lelki­ismeretességgel akarunk dolgozni — mondja búcsú­záskor Vasas Imre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom