Észak-Magyarország, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
é-SZAK-MAGYARORSZAG 6 március 8., vasárnap Tártai fagyöngy „Végigmentem én Tarígg) donán, lila kék a szoknyám, Szemközt jött rám a szeretőm, nevetve szólt hozzám.” Ülnek karéjban a kislányok, hangjuk csengőn szól. A tardonai hetedikesek is- mei'ik-tudják a régi népdalokat, nagyszüleiktől, szüleiktől hallották az erdőket, mezőket megéneklő dalia- mokat. Nem egy közülük tagja is a helybeli népi együttesnek, amelynek vezetője a fiatal pedagógus, Lovas Albert. Hogyan is mentik át a mába a régi szokásokat a gyerekek? Szeretik-e, magukénak érzik-e apáik világát? A tardonai iskolában egy téli délelőttön a felső tagozatosok gyakorlati foglalkozására kopogtattunk be. A lányok kötényt varrtak, ha elkészülnek vele, hímzéssel díszítik majd. Varrás és ének — ma is jól összeférnek. Gyenes Sári hetedik osztályos tanuló látható örömmel meséli, mit elevenítenek fel a népi együttes műsoraiban: — A „lánykéretőst” nagyon szeretjük. Sok énekkel, rigmussal. — Tudod-e, hogy’ volt azelőtt? — Tudja mindenki. Mikor a fiúval mentek kérőbe, a lányos háznál nekiálltak meszelni. Hadd higgyék, hogy nem ide kell menni, hogy nem is olyan fontos a házbelieknek az egész kére- tés. Riczu Jolán, az osztálytársa megtoldja: — A népi együttessed le is játszottuk a faluban; Egy nyolcadikos lánynak a? édesapja volt a vőlegény, az édesanyja meg a menyasz- szony. Fonóházat is játszottunk, olyan tapsot kaptunk, hogy.... ! És ma? Változtak bizony a szokások. Éppen Gyeneséknél tudtuk meg, hogy a nagyobbik lány eladósorba cseperedett. A régi ceremónia ugyan elmarad, de néhány éve az jött divatba: a lányos háznál a násznép minden egyes tagját megajándékozzák egy hímzett köténnyel. — Már hetven kötőt kivarrtam Margitkának — mutatja a nagymama. '— A menyem7 meg a vőfélykendőt készíti. ' A. háziakkal elbeszélgetünk a mostani lagzikról. Nevetik: maguk se tudják, hogyan jött Tardonán ez az új szokás, de tény, hogy néhány éve „kötők nélkül nincs lakodalom” a faluban. A nagyszülők ugyan nem nagyon értenek ezzel egyet, azt mondják, úgyis csali egyszer „viselik a népek”. Idős Gyenes István sokkal inkább az „értelmesebb” szokások híve: — A bevarrott háj, az az igazi! Minden házban ismerik, de mint a menyem, úgy senki sem készíti. Az asszony szívesen elmagyarázza: — A disznóhájat kiterítjük az asztalra, befokhagy- mázzuk, paprikázzuk. Ösz- szetekerjük, cérnával összevarrjuk, utána füstöljük. A régiek el se tudták képzelni bevarrott háj nélkül á téli vacsorát. Apámuram meg igazán szereti. No, piríjjak vagy két kenyeret hozzá? A kertek, alján a szomszédban Gyenes Lajosékhoz, előbbi házigazdánk testvéréhez jutunk. Nyugdíjban már a családfő, de az ölfavágókkal ő is minden reggel az erdőre veszi az útját! — Égetik most a gallyat — mondja a felesége. — Bírja még a munkát az uram, meg szereti is az erdőt. Szokása, hogy fagyöngyöt hoz haza nekem, ajándékot az erdőből. (mikcs—laczó) Gyanes Lojosnénak az erdőről hozott a félje ajándékot. Varrás és ének - ma is jó! összeférnek, A taidonai hetedikesek kötényt készítenek a gyakorlati foglalkozáson. 1 KATONA JUDIT: Kikerics Kerek hasát tolia az udvar benne már tavasz rúgKapál, libeg a szél könnyű korommal, csöpp bábot cipel a bogár. Lányom kinyújtott tenyerében virág emeli szép fejét. Sárga hajú. Csillagnak nézem, tőle kapom a fény felét. RAT KO JÓZSEF: ! MAMA ültében elaludt s bólogat — bizony, bizony. — bizony, bizony. Mint aki érti a dolgokat Fejét se tudta inár tartani — bizony, bizony. Karjára ejteni, hajtani — bizony, bizony. ültében aludt el s bólogat — bizony, bizony. Vasmarkú fájdalom fojtogat- bizony, bizony. CSEH KAROLY Kert Napfény-futtatta bronzvázák a bokrok a kert tengerfenekén Elsüllyedt gyerekkor , roncsait keresi az emlékezet Lemerül Tapogatózik vakon a mélység télutó-szürkületében buborékokban szökik a rehiény — Érinteni tudja csak őket Mint a halak Aznap este szokvány iskolabuli volt. Dagadt kilógott egy üveg borért, mi pedig türelmesen ültünk a fal mellé sorolt székeken, mint meg- — annyi kisangyal, sötétkék öltöny, fehér ing, diszkrét nyaltkendő. Figyelmesen bámulva a fonnyadt nagyünnepi dekorációkat, és a lányokat, akik szintép szépen voltak felöltözve, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, esetenként magas sarkú körömcipő. Nehezen indult be a buli, kevesen táncoltak. Hiába biztattak bennünket a szakoktatók, táncoljunk, az isten szerelméért, ne maradjunk szégj'enben a szomszédos iparitanuló-iskola lánynövendékei .előtt, mert legkö- „ zelebb nem jönnek el. Mindenkinek akadt kifogása. „Mester elvtárs, fáj a lábam, ráesett tegnap a fáj- rontkulcs”, meg effélék, amiken jót lehetett röhögni. A lemezjátszóról jó zene szólt. Minden ötödik szám twist. Csalogatóaak. Egyébként Zárai és Vámosi ment, és a*Párizsban-szép a nyár. Csudajó!'— mondta Péntek. — Idehallani a Diri fogcsi- , korgatását minden ötödik számnál! Mielőtt a lányiskola növendékei megérkeztek .volna, a Diri nagy beszédet tartott; Arról, hogy ne éljünk vissza a bizalmával, ne viselkedjünk úgy, mint a huligánok, mert kicsapatás, igazgatói intő, ösztöndíjcsökkentés — nem beszélve természetesen a MüM 24-es eddigi, makulátlan hírnevéről. Értettünk mi a jó szóból, és kárörvendően figyeltük a kollégistákat, akiknek kötelező volt tánc almuk, rtem hajthattak ki »lote. A lányok jól elkülönülve ácsorogtak a lemezjátszó körül, és a szemközti fai mellé sorolt székeken üldögéltek. Nézegetések és ne- vetgélések estek ugyan mindkét részről,* szemezgettünk, azonban senki nem akarta ennél jobban elkötelezni rríagát. Végül megjött Dagadt, üzent értem egy kollégistával. Kint a vécén, a sűrű cigarettafüstben ott huszon- egyezett az iskola progresz- szív élcsapata; a harmadf- kosok. Aznap ösztöndíjosztás is volt, tíz-húszforintos ütések estek egy lapra. Dugóhúzó került, iszogattunk. Asztali fehér volt, literes. Visszaballagtunk, ahogy a bor elfogyott. Bent a helyzet változatlan volt Néhány pár táncolt a hatalmas ma- jomsziget<?k között, és a két iskola szakoktató és .tanári kara össze-vissza rohangált, könyörgött, fenyegetőzött: — „Táncoljatok, mert legközelebb nem lesz buli!” De a tömeg önlörvényei- nek engedelmeskedve rágó- gumizott és bámult, halaszt- hatallap dolgokról beszélgetett, a táncra váró lánycsapatokra ügyet sem vetve, akik 'közül a rámenősebbek már egymással táncoltak, amit azért mindenki megnézett. A magyartanár, a Vízicsirke is kivette a részét a közösségteremtésből. Mint cserkészkorában, olyan fiatalosan twistéit. Majd hír-’ télén odaintett valakit. — Vedd át, fiam, a táncosom, nekem halaszthatatlan dolgom van! — és átrohant a terem másik végébe, újból megcsinálni ezt a trükköt, amit már mindenki ismert, csak a lányok nem. Dagadtnak is a barnák tetszettek, mint nekem, Pénteknek pedig a szőkék. Mustrálgattuk a lánycsapatot, végül meffállapodtuijk három lánynál, akik a sarokban ácsorogtak, nem a széksoron ülvé bociarccal várakoztak. Két szőke volt és egy barna. Felkértük őket, és kört formálva twis- teltünk. Bőrdíszművesek voltait. Egy osztályba jártak, mint mi. Amikor lassú szám jött, az élénk szemű barnát választottam, hiába akart Dagadt elém tolakodni. Bemutatkoznunk, Évának hívták. Ringatóztunk a szám ritmusára, de inkább egymás testére figyelve. Tetszett, hogy nem kellett a kezét fogni, hanem mindkét kézzel a derekát lehetett. A Diri rosz- szallóan bámult bennünket, a többiek mind fogták egymás kezét.* Láttam .fajta, legszívesebben előkapná a kis noteszét: „Na, ki az osztályfőnököd, kispajtás?”, de az ünnepi alkalom miatt nem teheti. Kérdeztem a lánytól, tudja-e, hogy úgy hívjak, mint a világ első nőjét. Ezen nagyokat nevetett, hozzám bújt, mintha igen régen ismernénk egymást, és azt válaszolta, hogy. tudta eddig is, de még így nem is gondolt rá, kár, hogy engem nem Ádámnak hívnak. Németh Lehel énekei Le a „Reszket a hold a tó vizén ”-t, a színezüst fényekkel együtt, és igen jól éreztük magunkat, hiába bámult a Diri, és hiába pislogott a Dagadt. — Mi is innánk egy k:3 bort — mondták a lányok, amikor szünetet rendelt e) a Diri, és kifelé tolongtunk a folyosóra. Nem kérettük, magunkat, mivel úgy voltunk vele.. ha egy nő inni akar, az már fél siker. Kilógtunk a hátsó kijáraton A főkapunál a kollégium vezetője őrködött. A kocsmába csak Dagadt ment be. Mi kint ültünk a téren, a pad támláján kuporogva, és szidtuk a bulit. Sztorikat meséltünk az iskolaigazgatóinkról és la tanárokról. Nagyokat röhögtünk mindenen, mert minden nagyon nevetségesnek tűnt. Az üveg bor hamar el íogyott, meg sem éreztük A másodikért én mentem ót a csereüveggel. Bent alaposan kiríttam az öreg újpest, vagányok és szokásos iddo gálók közül, fehér ingemmel, félrefésült hajammal. — Hová viszed azt a bort husíkám? — mosolygott rám a kövér pónztárosnő. Ez az üveg bor már lassabban fogyott. Ültünk a pad támláján, hűvös volt, november vége. Páronként átkaroltuk egymás derekát, cigiztünk, és kortyolgattuk a bort. A rendőr jól megnézett bennünket, de végül nem jött oda igazoltatni. Majd az üres üveget a pad alá rejtve, elindultunk az iskola felé. Összeölelkezve mentünk, és mire felfigyeltem, Dagadt és Péntek, és a hozzájuk tartozó lányok elmaradtak, így aztán nagy ívben kikerültük az iskolát, és barangoltunk a kiskertes kockaházak sorfala között, míg egy térre jutottunk. — Üljünk le — mondtam. Leültünk. A lány kifelé fordulva, ahogy szokás, én pedig befelé. így szembekerülve, rövid ölelkezés után csó- kolózni kezdtünk. Előbb csak finoman, udvariasan, később egyre inkább belelendülve. Simogattam a melleit, a ruhán át érezve kemény bimbóit, még később a combját, felfelé botorkálva kérges kezemmel az öle felé, de ő átkarolt és a fülembe súgva kérte — ne itt. —• Ekkor rágyújtottunk egy cigire, nem is szívtuk el teljesen, felálltunk, és mentünk visszafelé az iskolához. Fogtuk egymás kezét, és nevettünk a ránk acsarkodó házőrző kutyák dühén. A főbejáratot már nem őrizte senki. A teremben már mindenki mindenkivel táncolt. Egy jónövésű harmadikos még a magyartanárnőt is felkérte. Tíz óra lehetett. Dagadt is, Péntek is elmentek már, mi is vettük a kabátunkat, és mentünk együtt. Szótlanul, átölelve egymást, sétáltunk a hideg és ismeretlen utcákon. Törtem a fejem, vajon hol lehetne 'együtt lenni. A Duna-part hideg, esett délelőtt az eső. Otthon pedig a szüleim békésen és éberen, ügyelve a szülői ház becsületére. Dagadt és Péntek jutottak eszembe, hogy valahol ők is ugyanígy kóborolnak. Ügy éreztem, jobb lenne együtt sétálni, talán akkor nem néznének meg bennünket * annyira az éjszakai járókelők, nem mernének úgy nézni. Egyre rövidebb csókok, egymás szeme és keze a nyirkos, szitáló esőben, lámpafény, és keserű cigaretták. Már nem tudtam, merre járunk. Házalt, sarkok és gyárfalak, időnként éjszakai villamosmegálló, felkiáltójelként és zizegő neonok. Kézen fogva mentünk, néha megálltunk, csókolóztunk vagy énekel tűn k, úgy éreztem, ez a reménytelen éjszakai séta egy életre összeköt bennünket, míg egy helyen a lány megállt. — Itt lakom — mondta. Nem nézett rám, félszeg tartással állt. — Mindenki otthon van — mondta nagysokára. Átölelt, hozzám bújt. — Nem lehet, majd máskor. Találkozót beszéltünk meg • másnapra. Még egy cigaretta, és még néhány rövidebb csók, és arcs i Riogatások. Mégis, igen csalódottan mentem hazafelé, arra gondolva, milyen szomorú az, hogy ő mégis tudta, merre lakik, és ettől most minden más. És kereshetem az utat a Váci út felé, amikor mindenki alszik, és sehol egy ember.