Észak-Magyarország, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-13 / 10. szám
ÉSZAK -MAGYARORSZÁG 4 1981. január 13., kedd A képernyő előtt Mivel az elmúlt heti tévékritikai jegyzetet kitöltötte a szilveszteri műsor, most visszamenőlegesen több adásról kellene szólni, de gyakorlatilag ma már többségükről nem is érdemes. Az mindenképpen feljegyzésre kívánkozik, hogy nagyon nagy örömmel láthattuk a képernyőn Szalai Györgyi és Ddrday István filmjét, a Harcmodort, az elmúlt év mozifilmjeinek egyik legkiválóbbikát, a. falusi cselekvő ember, az újfajta pozitív hős jelentkezésének kitűnő példáját, s szilárdan hihetjük néhány korábbi példa nyomán, hogy ez a film a képernyő közvetítésével váll igazán a tömegek kincsévé. A Magyar Televízió korábban létrehozta a Fiatal Művészek Stúdióját és az ott készült, műhelypiunka jellegű filmeket most sorra bemutatja. Az elmúlt két hétben három is adásba került ezek közül. A Kern András rendezte Oroszlánszá] című krimi nagyszerű színészi játékokra adott alkalmat, a Eadó Gyula rendezte Szirtes Ádám-portré — ,;Én soha nem akartam színész lenni..." — pedig őszinteségével, mesterké- letlenségével kapott meg és adott képet egy, a fényes szelek idején indult generáció rögös útjáról. Kár, hogy már az elmúlt héten ismét bemutattak egyet e Stúdió munkáiból, s roppant sajátos, hogy annak is ugyanaz a Radó Gyula volt a rendezője. „Akik kimaradtak a szereposztásból’’ volt a címe ez újabb filmnek, amely tíz olyan színészt ültetett a kamera elé, akik nagyjából Szirtessel egy időben indultak. Vallomásaik most montírozva kerültek a néző elé, s ha nem is fogalmazódott meg, de a film azt sugallta: íme, itt van egy sor tehetséges ember, akiket annak idején elindítottak a pályán, s most kisiklott életűekként láthatjuk őket, valaki, vagy valakik tönkretették, sajnálkozzon rajtuk a társadalom. Elhibázott, átgondolatlan egyórás film volt. Érdemes erről bővebben szólni. A tíz színész kiválogatása roppant esetleges volt, nem tapintható ki, minek alapján történt. A bemutatottak között volt, aki diplomájának megszerzése óta folyamatosan színházakban dolgozott, csak az utolsó két évben került a MAFILM állományába és eddig százötvennél több filmben szerepelt és volt, aki valóban teljesen ismeretlen. Nem esett viszont szó a tíz vallomásból csoportos sirámmá font adásban arról, hogy a művészi pálya nem jelent hitbizományt, s az elkallódott bemutatottak között akadhat olyan is, akinek sikertelenségéért nem a társadalom, nem a színházi élet, hanem az általa be nem váltott ígéret a felelős. Nem esett szó arról, hogy a fényes szelek idején indult új értelmiségben és az akkor pályakezdő nem elsőgenerációs értelmiségiekben is jelentkezett egyfajta rostálódás, az , eltelt három évtizednél hosszabb idő politikai-társadalmi-szellemi fordulatai, feladatváltásai természetszerűen hoztak létre különféle szelektálódásokat. A színészeknél ez azért szembetűnőbb, mert azok indulása jóval nagyobb nyilvánosság előtt és csinnadrattával történt, mint például a mérnököké, tanároké, vállalatvezetőké stb. De semmi sem bizonyítja, hogy aki a felvételi bizottság szerint 1947—48-ban ígéretes volt, örökre az is maradt, ha a későbbi követelményekkel nem birkózott meg, hiszen a színészi feladatok is jelentősen átalakultak, túllépték az „őstehetségek” eredendő adottságait, mást követeltek tőlük, mint hajdan a felvételi bizottság előtt. Hosszan lehetne sorod,ni színészeket, akik ilyen, vagy olyan ok miatt kimaradtak a szereposztásból, akik ilyen, vagy olyan miatt áldozatul estek, de azokat is, akik lemaradtak a feladatok mellől — akár a fényes szelekkel jöttek a pályára, akár másképpen. Kár volt ezt a tízet kipécézni, ríhatni, sajnáltaim anélkül, hogy ezt a fájdalmas átváltozást az egyéni sérelmen túli társadalmi-művészeti vonatkozásokkal is megvilágítanánk. * Az utolsó hét értékei között kell említenünk a Párbeszéd eimű Somogyi József-portrét — B. Farkas Tamás rendezte—, amely valóban olyan volt, mintha a szobrász velünk, a nézőkkel beszélgetett volna őszintén, meghitten szerelméről, a munkájáról. Az NDK-est műsorából a Brecht-novellára épült Wilhelm Hausmann halála és feltámadása című tévéfilm emelendő ki; félelmetes hitellel idézte meg a kor levegőjét. Benedek Mikié« Rita óvónőnek készül.. . Versekre is tanítaná a gyerekeket. Az előtte ülő Judit orvosi pályáról álmodik. Közöttük látszik Benedek. Ók voltak a domaházi „aranycsapat” ... Olvasására - szabadon. Van aki a tankönyv betűit, van aki a meséskönyvét silabizálja. A kicsik tantermébe nemcsak sok játék, sok szemléltetőeszköz is került. A modern, mindent tudó tanári asztal is . .. Rita jó nagyot nőit, amióta először találkoztunk. Óvónői szakközépiskola felé kacsingató nyolcadikos lett a szépen verselő negyedikes kisdobosból, aki annak idején majd elszállt a boldogságtól, amikor átvette az első helyezettnek járó oklevelet. Tulajdonképpen két, aranyos betűkkel írt oklevelet vitt haza. merthogy az ózdi járás színeiben induló három domaházi gyerek a csapatverseny első helyét is elvitte! A dömaháziak egyébként nem egyszer, s nem kétszer ismételték meg azt a tiszteletre méltó bravúrt, hogy képviseljék a járást a kisdobosok megyei szép kiejtési versenyén. Ami, tekintettel arra, hogy errefelé erősen tájszólásban beszélnek az emberek, nem nevezhető éppen egyszerűnek. És hát az is igaz, hogy a mindenkor húsz körüli negyedikesnek igencsak fel kell kötnie a szoknyáját (több a lány, mint a fiú), ha a járási versenyen a legjobbak között akarnak szerepelni. Hát még a megyein! A négy évvel ezelőtti három kis versenyző most is egy osztályba jár. Judit, akinek csupa ötösei vannak a bizonyítványában, egyelőre gimnáziumba készül. Orvosi pályáról álmodik. Akkor prózát mondott, a könyveket ma is szereti. . A kötelező öreg halász mellett nemrégiben fejezte be Móra Aranykoporsóját, mert a könyveket változatlanul nagyon szereti... A találkozás véletlen volt, és mégsem az. Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, falakat szedtek széjjel, hogy hogy a híres-neves pávakö- rön kívül ugyan mi az. ami az itt lakókat kizökkenti a hétköznapokból. Készült ugyan egy hatrészes televíziós film a faluról, de mi tagadás, nemcsak az itt lakók tetszését nem nyerte meg. Még ma is — pedig fél éve mutatták be! — azzal kezdik errefelé a beszélgetést, hogy „ugyan hol forgattál: azt. a filmet, amit Domaházán vettek fel. mert hát az arcukon meg a hangjukon kívül nem ismertek magukra ...” Elek Menyhért iskolaigazgató és‘ művelődési ház vezető — egyszersmind a híres-neves pávakör vezetője — zsörtölődik: épültek itt házak is, fürdőszoba is, autók is parkíroznak a házak udvarán ... de a „fejekben is történt egy s más” ... Amit a film nem mutatott. Mert a fiatalok már nem tartják számon, s az öneígek is felejtik a régi törvényt: suba a subához, guba a gubához ... Nemcsak házasságkötéseknél feledkeznek megrólegyen tanari szoba, amikor hozzáépítettek az öreg épülethez, -nem kellett sokáig kérlelni segítséget... így azután az egyik udvaron négy (ez a felsősök birodalma). a másik udvaron két tanterem van. Az alsósok váltva járnak. Most még hátra van a tereprendezés — magyarázta Elek Menyhért igazgató. De tavaszra arra is sort kerítenek. És hát egyik-másik tanteremben még padló van, linóleum is kellene. De a szép. modern, az audiovizuális berendezéseket befogadó tanári asztalokat már bepakolták, most kapták. A járástól. Mert a járás is szívesen ad, ha látja a helybeli igyekezetét... . Az iparkodás meg megvan — magyarázta. Most már biztosnak látszik, hogy végre óvodája is lesz a falunak. Régóta szeretnék. Az asszonyok munkát vállalnak, ars iskolában is könnyebb lesz majd az elsősökkel haladni ... A fiatalok? A nyolcadikosok továbbtanulnak, most is mindenki jelentkezik gimnáziumba. szakközépiskolába, szakmunkástanulónak ... Évek óta így vai). Ma már ez a világ rendje... Meg itt Domaházán, hogy az idősebbek eljárnak a pávakörbe... A citeraze- nekar utánpótlása most verbuválódik az iskolában, a gyerekek készülnek ^ szokásos kis színházi előadásukra („Az idén a kicsiknek olyan , nem királyfis darabot keresünk!”). a KISZ-esek meg összejárnak a klubukban. És mert idén ők is akarnak színházat csinálni, rettentő nagy vitát „csaplak" az amatőr színjátszásról... Vitának nem ez volt az első. és alighanem az utolsó sem ... Csutorás Annamária Fotó: Szabados György Sikerrel versenyeznek la. azon sem igen protezsál- nak, ki, ki mellé ül az iskolapadban. Különben bajos is lenne, kicsire szabták itt az osztálylétszámokat. Annál kisebbre csak az iskolát, amelynek vannak épületrészei, ahová még a dédszü- lők is jártak, már ha iskolába járni engedte őket a szegénység. Az iskolát persze lehet bővíteni, s amikor közMég két elődöntő van hátra a Magyar Rádió és Televízió országos népdalversenyéből. A legutóbbiban — vasárnap este — a csoportok versenyében a taktaharkányi férfi népdalkor, a szólisták között pedig a nekézsenyi Tózsa Tamás József képviselte megyéinket. Sikerre] — tehetjük hozzá azonnal, hiszen mindketten felkerültek a 15-ös „táblára”, azaz továbbjutó helyen állnak; csakúgy, mint' a korábban ■ szerepelt domaházi csoport és szólistájuk. (A tak- taharkányiak magas pontszáma jó reményeket ad a televíziós középdöntőbe kerüléshez.) Január 18-án. vasárnap este újabb két csoportnak: a laklaszadai pávakör fiataljainak és az emődi—leninvárosi Szederinda együttesnek és egy szólistának: a miskolci Mile Máriának szurkolhatunk a rádiókészülék mellett a Röpülj páva! versenyben. Madame Odette visszaemlékezik 0 Az ausztrál fiú 1965. december 9-én Odette Miron vette át Marlene légipostán érkezett expressz- levelét, melyet december 5- én datáltak Ausztráliában, a melbourne-i Hotel Southern Crossban. Marlene Dietrich akkor már két hónapja turnézott a zenekarával az ötödik földrészen. „Kedves Madame Miron” — írta piros tintával színes levélpapírra — „hamarosan megérkezem. Vegyen egy elektromos borotvakészüléket a kis fürdőszobába és egy jó szappant.” Akkoriban még a nagyobb lakásban élt a Montaigne avenue 12. számú ház első emeletén Párizsban, ahol két fürdőszoba volt. egy kisebb és egy nagyobb. „Tegyen fel. kérem egy szép térítőt, ne a durvát vagy a feketét” — folytatódik a levél. „Vegye le a huzatot a székekről a szobámban. Virágot úgy, mint máskor. Foglaljon le egy kis szobát, fürdőszoba nélkül a Hotel Montaigne-ben Mr. Cur- now részére, a legolcsóbbat, kérem ...” Olala, gondolta Odette, ez szeretőre utal — éspedig nős emberre, ha pro forma szobát is kell rendelni a mellette levő szállodában. Az expresszlevélnek azonban még nem volt vége: „Gondoskodjon whyskiröl. pezsgőről, száraz sherryről!” Mindennap hozzon sonkát, tojást, vajat, gyümölcsöt, újságokat, folyóiratokat. Készítse elő az írógépet és papírt — a viszontlátásra, M. Dietrich.” Ez — vélte Odette Miron — úgy hangzik, mintha újságíróról vagy íróról lenne szó. De Curnow? Ezt a nevet még soha nem hallotta. Egy héttel a 63. születésnapja előtt (december 27.) ragyogó, pajkos, boldog Marlene érkezett Párizsba. Kíséretében az ausztrál Hugh Curnow. még íélannyira sem olyan idős, mint ő, ugyanis csak 29 éves, a foglalkozása valóban riporter. „Külsőre bizonyos hasonlóságot mutatott Jean Gabinnel” — állítja Odette. „Nagy volt és erős, nagyon világos kék szemei voltak, rózsaszín bőre, és olyan kíváncsi volt. mintegy szarka.” Mikor Marlene negyven (!) bőröndjét kicsomagolták, Odette megkérdezte a látogatót: „Megmutatná a csomagjait?” „Oh”. mondta Hugh Curnow. „felhozom magam!” Csak egv horpadt, régi bőröndöt vitt magával, mást nem. Azzal a finom gúnnyal, amire csak a nők képesek, Odette Miron felsorolta, mi volt Curnow csomagjában: „Három alsónadrág, egy pizsama, egy váltás öítöny, 4 pár nylonzokni, 3 ing — cipő egy sem. az a lábán voll.” „Mikor egy hónap múlva élutazott” — fűzte hozzá Madame Odette élvezettel — „öt új bőröndje volt, pukkadásig tele a legválogatottabb ruhadarabokkal ...” Azonban azt is hozzá kellett tennie: „Azelőtt soha nem volt olyan boldog Marlene Dietrich. Olyan szerelmesnek tűnt, mint egy fiatal lány. aki az első szerelemmel találkozott. Mikor az erkélyen reggeliztek, úgy viselkedtek. mint a turbékoló galambok . ..” A szomszédos Hotel Mon- taigne-ben levő szoba csak Hugh Curnow levelei számára volt- lefoglalva — jól sejtette Odette — a riporter Ausztráliában megnősült és egy gyermek ap.ja is volt. A feleségétől és az újságjától szabadságot veti ki. hogy Európába jöjjön Marlene Dietrich-hel a memoárját ír- ni. Ausztráliában az első sajtókonferenciáján egy fiatal újságirónö vette magának a bátorságot, és megkérdezte Marlenét, mikor akarja befejezni a pályafutását. De kapóit egy levelet Hugh Curnow riportertől is... „Mélyen fájlalom, hogy elutasít, és nem akar interjút adni nekem” — írta az ismeretlen újságíró. „Annái is inkább. mert ' elsősorban a gyermekeimet érinti, ha elveszítem az állásomat . . . Ennek ellenére határtalan csodálattal maradok ün iránt — Hugh Curnow.” Ezzel Marlene legfájóbb pontját érintette: a gyerekeket. Egész életében főnön szex-ette a gyermekeket, és lányáért, Máriáért és a négy unokájáért mindig minden áldozatot meghozott. Hugh Curnow megkapta az interjút — és még többet is. „Megérkezésük utáni reggelen, amikor beléptem a lakásba” — mesélte Odette Miron —. „egy cédulát találtam; Ne ébresszen fel minket. kérem, sokáig alszunk ... Azt gondoltam: szép kis karácsonyi meglepetés! A születésnapot ebben uz évben mellőznünk kell .. ." Hugh Curnow pedig írta Marlene memoárját, aniely- lyel már annyian próbálkoztak. Egy barátjának mesélt erről Ausztráliában egy evvel később: „Ebből soha nem lesz semmi . .. Csak éjszakánként. amikor én aludni szereltem volna lett egészen eleven, dobozokban és ládákban kotoi’ászott. regi jegyzetfüzeteket mutatott, melyek bizonyos helyeken pirossal alá voltak núzva, egy regi fénykép megpillantásakor könny futotta el a szemét, és sürgősen beszélnie kellett valakivel telefonon Hollywoodban, majd a karjaimba omlott, és így sóhajtott' Óh, Hugh hogvah írjam le az élet eme* ” Ügv gyűlölöm a gondolaté' mint a pestist! Ezek az aldatlan emlékek ...” De egy szex-ző- dést kellett teljesítenie ... (Folytatjuk) Hatvanhárom és huszonkilenc, Marlene és Hugh
