Észak-Magyarország, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

1981. (Güuár 1., csütörtök

ESZAK-MAGYARORSZÁG 7

Piros kocsi | Tíieáiak

Tímea tízéves, mozgás- képtelen kislány, aki a miskolci Avas-déli lakótelepen él, Lakásukat pici korában gyerekkocsiban még el tudta hagyni, ha szülei sétálni vitték, de a tízéves gyerek számára kicsinek bizonyult a gyerekkocsi. üibe vinni már nehéz, kocsi nem volt, a helyzet megoldhatatlannak tűnt a házfelügyelő mama számára, akinek a ház gondján kívül ott van még Tímea, az öccse és akkoriban várta a harmadik gyermeket. Egy tízéves gyerek pedig kíváncsi, érdeklődő, látni szeretne minél többet, minél távolabb, nemcsak a lakótelep házait. A tanácshoz írt kérvények nem hoztak sikert, Tímeáék gondját-baját végül is a Vöröskereszt oldotta meg. A közeli vöröskeresztes alapszervezeti titkár tudomására jutott, mi a probléma ennél a családnál. A megyei Vöröskereszt környezettanulmányra kiszállt illetékesei méltányolták Tímeáék

helyzetét, és az esetet továbbították az országos Vöröskereszthez. Nagyon rövid idő alatt, szokatlanul hamar, három hét alatt megérkezett a piros, összecsukható tolókocsi az Avasdélre. Timi álma szerint: piros... A kocsi már néhány hónapja Tímea tulajdona, amíg ki nem növi. A mozgást hozó örömteli •idő most már az 1981-es évet is végigkíséri majd. Mozoghat a lakásban, az utcára vihetik, kirándulni is mehetnek, ha a szülők elfoglaltsága megengedi, hiszen a kocsi összecsukható, szállítható.

Emberséges segítséget kapott ez a tízéves kislány. A mozgást, annak, a lehetőségekhez mérten kapható örömét most már élvezheti. És még az az icipici extra kívánság is teljesült: piros a kocsi... A megyei Vöröskereszt tájékoztatása szerint Tímeáék térítésmentesen kapták.

Emlékezetemben él ® egy ház, ahol szivünkig fölért a salétrom. Nálunk is egy kislány, négy fiú, az ötvenes évele közepe táján hasonló korúak lehettünk, mint most a Ludvig testvérek. Két szobánk volt, aztán mellettünk egy család, s csak úgy következett a konyhánk, kicsike spájzzal. Fürdőszobánk nem volt, közös vécé az udvaron. Télen csak a szobákat használhattuk a hideg miatt, ide hordani kellett a vizet a konyhából. Bár élelmezésünkre szüléink nagy gondot fordítottak, egyébre, például ruházkodásra nem úgy tellett. Egymás kinőtt ruháit hordtuk, nagy a kisebbnek adta tovább.

Hét testvér

Milyen lehet ma egy ötgyermekes család otthona?

Szívszorító nyugtalansággal csöngettem be Ludvig Imréékhez. Annyit tudtam róluk, hogy az apa a De- ceber 4. Drótművekben tmk-s csoportvezető, az anya az Unió Áfésznél dolgozik eladónőként, valamint az üzenet szerint egy kislány és négy fiú vár minket kellő szeretettel és kíváncsisággal.

Nem az öncélú múltidézés mondatta el velem akkori életkörülményeinket. Egyszerűen azért szóltam minderről, hogy valamiképpen összehasonlítható

legyen egy mostani ötgyer- xnekes család lehetőségeivel. Nem merem állítani, hogy amit Ludvigéknúl tapasztaltam: általánosítható,

miszerint Magyarországon minden ötgyermekes család így él, egy azonban bizonyos, ahol a szülők becsületesen dolgoznak, nem hivalkodóan, de elég bőségesen előteremthetik mindazt, ami egy ilyen nagy család mindennapi életéhez szükséges. Ugyanakkor kellő támogatásban is részesülnek.

Mellőzni illik ilyenkor a buta kérdéseket, például mi késztette őket arra, hogy ebben a családnak nem kedvező világban ennyi gyereket vállaljanak? És tovább kérdezhetnénk, amit más is kérdezne: miért?

— Mi heten voltunk testvérek — mondja az

asszonyka. — A férjemék hárman. Ügy érzem, édes- apámék nagyon jó körülményeket teremtettek nekünk. Mikor mi összeházasodtunk. Felsőzsolcán laktunk, albérletben. Ide született három gyerekünk, a negyedik érkezésekor kaptuk a férjem vállalatától ezt a lakást, úgy hogy kérvényezés után elengedték nekünk a „beugrót”.

— Mit írsz? — kukkant bele jegyzetembe Zsolti.

— Csak néhány adatot — mondom.

— Mikor tetszik már lefölözni minket? — kérdi kollégámat 'Zoli, aztán kijelenti, hogy ő is fotós akar lenni.

Szülők és gyerekek

A lakás két és fél szobás. ízlésesen berendezett, modern bútorokkal. Az én

fogalmaim szerint, ahol egy vagy két gyerek van fiatal házaspároknál, ott sincsenek sokkal különb körülmények. Ludvig Imre átlagosan 6 ezer forintot keres, a felesége 2500— 2800 forintot. Jól körbenézhetek. Zsuzsinak külön szobája van, kedves és hangulatos. A fiúké is jó ízlésről tanúskodik: Imre, István, Zoli és Zsolti jól megférnek egymással, már elég önállóak. Otthon reggeliznek, együtt indulnak az iskolába. Látok televíziót a nagyszobában, amely a szülőké volna igazán, de bizony estére már lecsukódik a szemük a fáradtságtól. Minden reggel negyed ötkor kelnek. És vannak lexikonok, gyönyörű képek, magnó, rádió. Minden az apa keze munkáját dicséri. Az egész lakást újratapétázta, átszerelte a

beépített szekrényt Zsuzsi szobájába, hogy több hely legyen az .előszobában. A , konyha elég nagy. Az asztal körülülhelő, már készül a garnitúra, mondják, az csodálatos lesz.

— Egyelőre nem akarunk nagyobb lakást — mondja Ludvig Imre. — A törlesztés miatt. Ezt már megszoktuk, elrendeződtünk. Közel az iskola, van itt a környéken bolt, egyszóval elégedettek lehetünk. Muszáj ? Nos, Miskolc, Középszer utca, földszint 3. Az Avas-délen.

Egymást

C7

formálják

Már elég oldott a hangulat István — hamarosan övét kap — egy dzsú- dófogást gyakorol rajtam. Elég tökéletesen kivitelezett dobás volt ahhoz képest, hogy csak három hónapja sportol. Zoli árulkodik, hogy n mama néha rágyújt egy cigarettára. Zsolti pedig elevenen ül. Kíváncsi továbbra is, mit írok a 'egyletembe. Zsuzsi szerint neki is néha oda kell csapni, mert a birkózás ugye elmaradhatatlan. Imre, persze a legidősebb. kellő komolysággal és felelőssége teljes tudatában 'elenli ki, hogy legutóbb nem is tudja melyik jött haza, és sirt. hogy lenn a játszótéren „megkalapálták”. Ekkor persze már mind a négyen lementek, es megkeresték egy kis beszélgetésre azt az erős fiút.

— Sajnos, csak közepes tanulók — mondja a mama. — Hiába nyüstölöm őket. Elevenek, de nem rosszak. A munka, az itthoni állandó dolog mellett, kevés időm jut arra, hogy foglalkozzam, együtt tanuljak velük. Inkább egymást formálják. Eddig elégedett vagyok, és boldog vagyok velük, mert nagyon jó testvérek. Nem tapasztalom náluk a sunyiságot. Őszinték, életrevalóak.

Az apa: önmagáról

Ludvig Imre 1988-tól párttag. Elvégezte a marxista középiskolát, jelenleg a gimnázium negyedik osztályába jár. Kétszeres kiváló dolgozó.

— Azt mondják rólam, hogy víg kedélyű ember vagyok. Szerintem az ilyesmi csak berendezkedés kérdése. Mert sokan előbb csak a rosszat látják meg, s .csak azután a jót. Én igyekszem a jót észrevenni, a rosszat elfelejteni. Örülök a családomnak, szeretem a munkámat. Élek és dolgozom.

Karosi Imre Fotó: Laczó József

DERŰ

Az utókezelő osztály

Arrébb húzza a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszítve teregetünk rá.

— Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba — mutatja a huzal végét, bámul le kárvallottal! a „vödörre”.

O. én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az

ablakpárkányról, virágföldet „kapálunk” vele.

— Ez lesz a vödör, jó? Kösd ró.

Bogozza rá a merev huzalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval, így történt. ezért esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni, boldog izgalommal ereszti a .villát lefelé a kútba, A földszinti loggia lakóinak szemmagasságában imbo- lyog.

— Húzzuk föl. mert megijednek alattunk!

Villa a párkányra, megyünk befejezni az öltözést. Bűntudattal csókolom, ahol érem.

— Ne hagargudj, Kis Bogaram. Többé soha nem bántlak. Csak mindig szépen mondd meg. miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna.

Puszit kapok én is. Büszke vagyok az én aranyos, okos kis prücskömre. Megállj. Anyu, kapsz te megint pedagógiai leckét!

Én kapok. Míg öltözöm, Gabóea fölkapja a tollas- ütőt. Vigyorogva elém áll.

— Én is tudok kiabálni. És a tollasütővel nagyobbat ütni. mint te. hogy jobban fáijon. Nesze! Nesze!

Püföl. jajgatok, fogadko- zom, hogy soha többé.

Viháncolva rohanunk az oviba.

Délután szülői értekezletet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elvertük.

A feleségem mosolyog.

— Te verted el.

— Az egyetértéseddel! Meg is kaptam tőle a magamét. Kioktatott, hogy ő is tud kiabálni és verni.

Az asszony vigyorog. Elfut a méreg.

— Hát nem érted, mekkora marhaság volt megverni ?!

— Már tegnap tudtam.

— Ne mondd? Ilyen pedagógiai zseni vagy ?

— Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban.

Fölháborodom.

— És miért nem mondtad? Egész éjjel alig hunytam le a szememet.

— Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitásodon.

Teli szájjal hahotózik. Rávetem magam.

— Megöllek!

Visít. Jön a srác, arcán rémület, amiért huzako- dunk.

— Mit csináltok?!

Fölkapom, összeölelkezünk hárman, összedugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen forgó-morgó, ugyu- ta-bugyuta, smüle-füle család is vagyunk mi.

Talán ez a boldogság. J|

egyetlen kórházban sem túl derűs hely. A miskolci Semmelweis Kórház ilyen részlege három évvel ezelőtt alakult. Ma is negyvenkét súlyos beteget ápolnak itt, többnyire magányos, elhagyatott öregeket, akiknek életkoruk bizony jóval a nyolcvan fölött jár.

De az élet — vagy ne féljünk a kijelentéstől: maga az ember — sokszor a lehetetlenre is képes. Széppé teszi a rútat, remény- teljessé a reménytelent, vidámmá a csüggedtet. Példa ró e nyúlfarknyi történet, melynek ugyan nincs csattanója, ám annál inkább meríthető belőle példa a hétköznapokra is.

Az utókezelő osztály részlegvezető nővére, a betegek körében oly népszerű Szunyj mama. történetesen a martintelepi 45-ös fodrászüzletbe jár. Karácsony előtt is betért szépítkezni. s ahogy az már szokás, elbeszélgetett, az ünnep előtti készülődésről, a kórházi munkáról a íod- rásznőkkel. Sok a dolog ilyenkor az utókezelőben is, ápolni, ellátni a betegeket. tisztálkodás, hajmosás az ünnepre. A fodrászüzlet két fiatal dogo- zója. Solymosi Istvánné és Zombori Attilóné. — maguk is családosok, sok dologgal otthon —, kapott, a megjegyzésen. Elmennének ők karácsony előtt erre az osztályra. S. hogy megérkeztek. a csendes, csüggedt betegszobák egycsapásra átalakultak. Csattogott az olló. kendő került a vál- lakra, tükör a kezekbe, zümmögött a hajszárító, csavaroktól bodrosodott a haj. A ..hölgyvendégek”, akik elébb felülni is csak nehezen tudtak, most csevegtek, egymást dicsérget- ték, kivirult a kedvük. A főorvos úr a nagy készülődés láttán még a vizitet is elhalasztotta. s a sztetoszkóp helyeit. fényképezőgépet vett a kezébe. Ám a meglepetés még nem ért véget. Délután fenyőágak kerültek a vázába, szaloncukor az éjjeliszekrényekre, az Eder György utcai Általános Iskola két kis tanulója köszöntőt is mondott.

A derűt nem lehet pénzen megvásárolni.

(mm)

l