Észak-Magyarország, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1981. Január 25., vasárnap Menyét, uhu, süs a szekrényen, s a trófeán Trófeákkal körülvéve családjában régi időktől öröklődik, így hát mi sem volt természetesebb, hogy Gyuri bácsi is erdész lett annak ide jén. Ahogy mond­ja: az első és legjobb mes­tere apja volt. Tőle tanul­ta meg az erdőle, a vadak szeretetét, s amikor lesze­relt a katonaságtól, ezen a környéken látta el az er- dészi feladatokat. — Jártam én már sok­felé az országban, ismerem az alföldi, a dunántúli er­dőket, de olyan területet ami ehhez hasonlítható, még nem láttam. Persze, lehet, hogy csak nekem tet­szik ennyire, lehet, hogy elfogult vagyok. Az erdész, ha igazán szereti a szakmá­ját, akkor azt egész életén át jól végzi. Ismeri a te­rületét mint a tenyerét; is­mer minden fát, bokrot és csapást, járja a rábízott részt esőben, hóban, káni­kulában, fagyban, mert csak így tudja feladatát napra­készen ellátni. Olyan ez a munka, mintha nem is munka lenne. Ha valaki igazán szereti amit csinál, nem érzi tehernek a . rábí­zott feladatot. Amíg beszél, tekintete a szoba falára felaggatott tró­feákon kalandozik. Szarvas­V.^ggncsok, mufloncsigák, "'■íváddiszhóagyarak töltik meg a négy falat. De van itt farkasfog, kitömött uhu, szarka, menyét, sas is. „ j - 'MffiéilA farkast 1942-ben .ájj --'iiV,-i. •5 " lőttem Kőrösmező felett. A A dombok között megbú­vó kis település, Makkos- hotyka közepén sudár fe­nyők takarják el a kerület­vezető erdész, Nagy György lakását. Kopogtatásunkra felesége, Magda néni nyit ajtót. Azt mondja, szeren­csénk van, mert pár perce érkeztek haza az egészség­házból, fél órája még senkit nem találtunk volna itthon. Előkerül Gyuri bácsi is; mankójával kopogtatja vé­gig ,az előszobát, közben el­ejt egy-két keresetien szót a betegségről, az öregségről, meg arról a hosszú időről, amíg az egészségházban vizsgálatra várt. — Soha nem voltam egy percig ■ sem táppénzen, de most karácsony előtt meg­bicsaklott a térdem. Hát vén korára mindenkit elér a nyavalya? — zsörtölődik, miközben mankóját, nekitá­masztja a széknek. ' A fegyver csövének mindig Nagy György édesapja 1909-ben került ide Sümeg­ről. Az öreg Szintért erdő­tisztának kell lenni... járó ember volt, de még neki az apja is az erdőből élt. Ez a foglalkozás Nagyék többi trófeát ezen a kör­nyéken ejtettem, de ott, az a vadkecskeszarv Mongó­liából van. A keresztfiam hozta ajándékba. Persze, ezeket a trófeákat nem mind én ejtettem el; apám is megszállottja volt a va­dászatnak. Ezeken a fala­kon az ő trófeái is helyt kaptak, én meg_ ahhoz gyűjtöm az enyémet. Amíg a trófeákat nézzük, valami megböki a lábamat. Hátranézek, s egy termetes vizsla vizslat, mintha kér­dené, mit akarok én itt? — Nem kell tőle félni —• szól az öreg — csak ismer­kedik. Szikra, merthogy így hívják, felágaskodik, mellső lábaival mellemre támaszkodik, s úgy néz meg magának okos szemeivel, mintha nem látna már jól. Amikor hozzáérek a bika agancsához, mordul egyet a tizenegy éves kutya. — Nem szereti, ha azo­kat a zsákmányokat iőg- dossák, amelyek elejtésénél ő is ott volt — mondja Gyuxá bácsi, de már el is zavarja okos szemű vadász­társát. Szikra csak akkor nyugszik meg teljesen, ami­kor ismét leülünk. S hogy barátságos szándékának nyomatékot adjon, fejét ölembe teszi, hogy mozdul­ni sem tudok tőle. Lehet, hogy úgy gondolja, így ez az idegen nem fogdossa majd a gazdával szerzett közös zsákmányokat. — Az erdész kutya nél­kül olyan, mint katona fegyver nélkül. Csak az a baj, hogy már ő is meg­öregedett, mint én — mondja a kerületvezető er­dész. Szikra megérzi, hogy ró­la beszél. Lustán megeme­li félmázsás testét és át­pártol gazdájához. Amikor meglátja a mankót, gondol egyet, s az ellenkező ol­dalról férkőzik lábához, óvatosan teszi fejét Gyuri bácsi térdére, s behunyja - szemét, mintha aludna. ☆ Kint már egészen besöté­tedett. Nem mondja az öreg, de valahogy érezni: már most szoktatja magát a búcsúzáshoz. Negyvenhá­rom évet töltött el ebben a szakmában, s pár héten belül nyugdíjba megy. — Nem jelent az sem­mit, hogy az ember kap egy papírt — szól csende­sen. — Mert akkor mi van? Az erdő itt marad, én is itt lakom, s ha világéle­tembe mindig az erdőt jár­tam most talán nem fogok kimenni oda? ... Olyan egyszerűen kérdezi ezt Nagy György , hogy vá­laszolnia sem kell. — Na, igyunk egy po­hárral az egészségre, meg erre a szép környékre, ami sosem nyugdíjazza azt, aki beleszületett, aki igazán szereti... Szöveg: Pusztafalvi Tivadar Fotó: Sólymos László — Tudja, a baj ott kez­dődött, hogy néhány hóna­pos gyerekem igen alapos munkával, ám annál na­gyobb meggondolatlanság­gal szétszedte a szifonpat­ronok papírdobozát. Már­pedig, ha egy ilyen csöpp­ség szét szed valamit, az szét van szedve! Sebaj! Zacskóba viszem a boltba a patronokat, majd csak kerül valahonnan doboz, vagy majd átveszik így göngyöleg híján is! Meg is van a jó szándék, de nem vehetik át. Sajnálják. Üjabb doboz cserepatront sem adhatnak, hiszen az enyéimnél hiányzik a né­hány filléres papírdoboz. És ha doboz nélkül adnák ide a tele patronokat? Nem lehet. Töprengünk. Mi le­hetne a megoldás? Nem találtuk meg. És maga? — Szifondoböz-készítő kisiparos __ — Nincs. — Talál egy dobozt az utcán ... — Nem találok. — Hát... az amerikai túszkérdést már megoldot­ták. Majd csak megoldódik a lengyelek szabad szom­batja is. Megkezdtük a ha­todik ötéves tervet. Hátha sikerül egyszer a dobozkér­dést is rendezni... [ Borsod az ország leghi- i degebb része. Valamiben i mégis elsők vagyunk! ☆ — Hallotta? Üj műszert találtak föl a foggyökér ke­zeléséhez. Amikor kezelés közben a tű eljut a fog­gyökér csúcséig, az elmés készülék fény- és hangjel­| zéssel figyelmezteti az or­vost. — Ezeket a jelzéseket kár volt beépíteni a készü­lékbe. Ha teszem azt, az én fogamat kezelve a tű eljut a gyökércsúcsig, hangjelzésként akkorát or­dítok, ahány csillagot látok fényjelzésként. (I»t) A hétvégek egyhangúan teltek. Fá­• radtak voltak, és pihentek. Ugyan­úgy,' mint az ünnepeken. A lakás el­szakadt mindentől: a tértől, az ut­cáktól, a várostól, a munkahelytől. Külön élőlényként lélegzett, amelynek semmi dol­ga. A hétvégeken mostak, porszívóztak, olvastak és szeretkeztek. Valamikor. Aztán Kovács és neje lassan elhidegült egymástól. Apróságokon veszekedtek. Ha valamelyikőjük olvasott, a másik evett, a könyv a falnak repült. Zavarta az olvasás­ban a csámcsogás Kovácsot is, a nejét is. Együtt ritkán akartak tévét nézni. A kép­ernyő területe mindig adott alkalmat a csatározásra, ez a néhány tenyérnyi hely a- egyiknek mindig unalmas volt. A csa­ládi hadszíntér lassan tovább terjedt. El­érte a szobákat, a konyhát, a szomszédok fülét. Kovács ügyintéző volt egy gyárban, neje ugyanott bérelszámoló. A munkahelyen mosolyra váltottak minden haragot. A férfi gyártotta az aktákat, s ezek az ak­ták, vagyis az árnyékuk, az otthonukban is megjelentek. Valamikor vegyészmérnök­nek készült, vagy fizikusnak, a gimnázi­umban az egyik legjobb tanuló volt. Egye­temi jegyzetekből tanult,,, mert utálta a kémiatanárját, s néha föl léit neki olyan kérdéseket, amire az nem tuB^tt^ válaszol­ni. Már elfelejtette, vagy még':ájiókbr, nem is tanították, újabban pedig nem’ •kej^&zte magát Hegyi tanár úr, ahogy ezt a tan'tés-’- tületi értekezleteken megkövetelték tőle. Kovácsot az egyetemen második évfo­lyamáról rúgták ki. Beleszeretett jelenlegi nejébe — akkor még Ibolyába —, aki te­herbe is esett. Megesett. így szokta mon­dani a barátainak, egyetlen barátjának, akit mások előtt szándékosan többes szám­ban emlegetett. S az utóbbi időben már önmagában sem hívta keresztnevén a fe­leségét. Kovácsné nem tudta, mi történt, talán mert nem merte megnevezni. Csak érezte, csak ahhoz volt bátorsága, hogy érezze a bajt. Amit, mint a sebet gézzel, mosoly­gással próbált betömni. Vagy az elszámo­lási cédulákkal, a fizetési szalagokkal, ami­ket minden hónapban újra kellett gyárta­ni. Számára értelmetlenül. Nem így kép­zelte. Amikor túlórázni is kellett, csak számokat látott maga előtt. Egyszer azt vette észre, hogy a gyerek tarkóján az egyestől az ötösig digitális számok futot­tak, vízszintesen. Kovácsné, leánykori nevén Hazai Ibolya megdörzsölte a szemét. Nem tudta, miért haragszik a férjére, miért a gyerekre. Az ügyintéző kényelmesen elnyújtózott a karosszékben, figyelte, hogyan, vetkőzik neje. Valamikor még enyhe izgalmat ér­zett a nyaka körül, combjain, mellében. Most az jutott eszébe, hogy ugyanolyan értelmetlen levenni ezeket a ruhákat, mint a „kérem, szíveskedjék” leveleket megfo­galmazni. Amit a főnöke most már olva­satiamul ír alá. S, ő vajon mit" ír alá? Kovács azt is észreveszi, hogy az asszony a szeme sarkából figyeli a hatást: meg- .remeg-e egyetlen arcizma is a férfinak? Erről szó sem lehet. A családfő a fotel lefelé és fölfelé meghosszabbított, csator­nás és légüres terében egyensúlyoz. A gyergk . elalvás előtt mesékét Stój’ál ki. .JijWtost arra , gondol, hogy ärkisszp^igvpren,. "Világító ,,;,;^blaMjk^retén b'fefön fj»;'"' a"‘ kilincsf^í^p'éfc-kigyullad ...a/íiSpipa, az olvasókönyvetúlíjlvúidi- av.konVhába, amely olvasottra sül ' á; ..gáztűziiélj^eii,- a virágot kicseréli a cipővélj a cipőt egy pohár víz­zel, amit a gyilkosok arcába vág, mert minden bátorsághoz egy félelem tartozik, Vaderna József: de itt egyik sem látható, ebben a lassan erjedő sötétségben. A kis Andris arról ál­modik, hogy valaki kiabál vele, de nem tudja megmondani, hogy miért. Éjjelente többször felijed. Kovács és Kovácsné egymásnak háttal fordulva elalszanak. A férfinak kis lelki- ismeretfurdalása támad — nem simogatta meg az asszonyt, de ezt gyorsan elhesse­geti: „a nejem is megtehetne ennyit ér­tem”. Ibolya mocorog egy kicsit, vár, nem akarja ő a hátát mutatni, de így kényel­mesebb. A hétköznapok estéi könnyebben telnek, akkor van tennivaló. Kikérdezik a gyere­ket, Kovács néha megveri, mert nem tud­ja Andris a leckét. Nem akar a gyerek- y||pl is ügyiniiézőt, de hogy mit akar, azt Világa sem lüdja.'Néha csodálkozik magán, hogy semmiségekért veri a gyereket, de Vaztán ')vgy'. dönt: ez csakis a gyerekért >/:íf van. Különben hülyeségnek tartja az okta­tási módszereket, ebben a főnökével is egyetértenek („ki hallott már így taníta­ni matekot, kömyezetismeretet”), de arra már nincs energiája, hogy magyarázzon is valamit a gyereknek. Ezalatt Kovácsné főz valamit, vagy leül, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ez a szokása. Bámulni a semmibe. A férje ezért is ideges, ő meg azért, mert állandóan azt kérdezi, hogy mire gondolsz? Mi köze van hozzá? Egyáltalán. Kinek, mi köze van az ő gondolataihoz? Még ezt sem lehet sza­badon csinálni ? Kovács szemében ezek a merengések fel- háborítóak. Olyan üresek, mint a hivatali levelek. Milyen ember az, aki nem tudja, hogy mire gondol? Hetente kétszer műszaki szöveget fordí­tanak németből magyarra. Kell a pénz. Szótárazva és keservesen, nem értik a szö­veget, de nem is érdekli őket. Először még nevettek ezen, közösen keresték a szava­kat. Űjabban csak morognak, ha megkér­dezik egymást. Mindenhol, minden rendben van. Jólöl- tözöttek és mosolyognak. Vannak olyanok is, akik irigylik őket. Az asszony csinos, a férfi is, de eddig nem bonyolódtak kü­lön kapcsolatokba. „Talán csak azért — gondolja Kovács —, mert könnyen ellen­őriz. Igaz is, napjában többször felhív te­lefonon, megbeszéljük azt a programot,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom