Észak-Magyarország, 1980. december (36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

ÉSZAK MAGYARORSZÁG 6

1980. december 7., vasárnap

Bába Mihály:

Inden rendben

Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, amikor a feleségem a két kicsivel elviharzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccset. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a Himnusz. Dúdoltam: Isten, áldd meg a .'..

Hosszú csengetés szakította felbe dúdolásomat. Vulán, a kutyánk, ez a vad, korcs terelőpuli, félelmetes vakkantással ugrott az előszobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt vissza, gondoltam, mert állandóan itt felejtettek valamit, ha kirándulni mentek.

— Vulán, leülni! — kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elöl, sőt, fel-felugrott a kilincsig.

A csengetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyerekek rohantak vissza itt ■•'felejtett játékukért. A konyha és a fürdőszoba közötti kishallba tereltem az acsarkodó; íVju- lánt, és siettem ajtót nyitni.

Egy langaléta fiatalember állt előttem. , Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott. Kékesszürke szeme csillogott.

— Csókolom, Miska bácsi.

Szóval nem ismeretlen. De. ki lehet, .töprengtem.

— Szervusz^.;, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartásához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele, amikor már megkezdődött a meccs is.

— Nem tetszik megismerni ? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon.

Fürkészve néztem mosolygós arcát. Ismerős, persze, hogy ismerős, gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áll.

— De, de — bólintottam. — Tessék? — kérdeztem újra makacsul, s vártam, majdcsak kiböki a nevét, meg azt, hogy kihez jött és mit akar.

—• Pityu vagyok, Tereli egyről.

Villám cikázott át rajtam A bátyám legkisebbik fia, ha jól emlékszem.

— Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót, és a kamrából előhalásztam az eldugott sört. Töltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhettem volna meg? öt éve nem láttam. Akkor tizenkét-tizenhárom éves lehetett, most meg félnőtt •nőben

A kilenc fiútestvér közül öten élünk még ma is, szétszóródva az országban. Egy-egy nagyobb évforduló sodor össze bennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísértük szenderegnx a Ku- kuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzottak, ki erre, ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. riportereként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam.

— Na, mesélj, md újság otthon? Hogy vannak az öregek? És az unokák? Az ikrekkel hét, ' vagy nyolc unoka van? Na, és ti, kicsik? Ugye még négyen vagytok otthon gyerekek ?

A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fölemelte poharát, ivott.

•— Miska bácsi — nyílt kerekre a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, minderiltí:.;,üdvöz- letét küldi az egész «gáládnak.

. — Örülök — mondtam ;<j' őszintén —, nagyon örülök — tettem hozzá és megveregettem a hátát. — Na, erre igunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel, ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tudod, kevesen- mondhatják el, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van.

Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyorsabban forgatta az asztallapon,,

— Igaz, apu egy kicsit betegeskedett... mondta olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a nap, vagy esett az eső.-Szóval, nem lehetett, nagy ít. baj, gondoltam, de azért 'megkérdeztem :

— Na, mi baja volt?

Pityu hátradőlt a fotelben, hosszú lábait átvetette egymáson, tenyerét térdére tette.

— Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrá- valY-talán. Egy évig volt kórházban;.- leszázalékolták. Fél évvel ezélptj. . hazaengedték. Kicsit lefogyott/.Ölven kiló sincs. ''"it; f.

— Kicsit? — döbbentem • meg, hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilencvennél is több volt. Mi történhetett, és miért hallgattak betegségéről? — De most már jól van?

— Igen. Most már jól ran — bólogatott.

Gyanút fogtam.

— Hogyhogy 1 Mi baja vo*t?

— Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyulladtak, a mély vénák .... ahogy az orvosok mondták. Most nem szabad neki még egy széket sem arrább tenni.

Felugrottam.

— Semmit se tudok ...

— kiáltottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról.

Pityu lehajtotta a fejét. Megforgatta maga előtt az üres poharat. Kimentem a kamrába, behoztam a sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bajunk és meg is feledkeztünk a levélírásról. De Pityu hallgatott. Felemelte a poharat, kissé felém nyújtotta, aztán szinte egyhaj- tásra megitta a sört.

— Nem akartunk panaszos levelet írni a Miska bácsi szívé miatt.

Megint felpattantam.

— A szívem miatt?

Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a dobozból és rágyújtottam.

Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem rakoncátlankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat elrejtették előlem. A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a józan ész megszámlálta napjait, a sógornő trombophlebitiszét, amit én — amikor nekem volt — világgá kiürböltem írásaimban.

Nálunk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép, minden nagyon jó — zúgtak a fülembe Pityu korábban elhangzott szavai.

Elnyomtam a csikket, s rögtön másik cigarettára gyújtottam. Mintha a füstbe akartam volna elrejteni a méregtől vörös arcomat. Valamit már tudtam, de igazán csak most értettem meg: Nem, ők panaszkodni sohasem fognak. Soha, még akkor sem, amikor a koporsót már a ház falához dönti a temetési ceremónia mestere, ha a mankót a hónuk alá szorítják,

1 hogy járni tudjanak! Azt a nyers, hajdúsági, pusztai ridegséget magukkal vitték a siklósi várat körülölelő szelíd domhok közé is, és megdöbbentik veie az enü- bereket. Szinte érzem: nyársra húzva forgatják őket a pokol lángja fölött, amit a szenvedés szít szüntelenül, s akkor is azt rebbenti el sóhajnyi nyögésük: nálunk minden a legnagyobb rendben van. Minden rendbén.!

Épültem,'' hogy megnyugodjak egy kicsit. Megit- " tam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut.

— Köszönöm, nem dohányzóm — mondta halkan.

— Szóval, a szívem miatt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el, hogy el"hangzott. éZvá'/mj&Vdat.

— Igen —' jpóndta Pityu megértést férőén. mosolyogva, mini';.'aki rádöbben,

1'hogy'. ílíetlddüi többet beszólt á kjélléténél.

Egy másodperc töredékéig rámeresztettem' tekinte- Lemet.

— De hisz ez irtózatos

— üvöltöttem fel.

Pityu megdöbbent. Ujjai lecsúsztak a pohárról, combjába kapaszkodtak. Tekintetével kísérte sebes lépteimet fel, s alá a szobában. Várt. Várta, amíg Íagáí1,pk, meg-megállok, ál- .Iabi'át .szorongatom.

■ Aztán . '• végikfcsitirgott arcán a min doh leit. log 1 y u 1 ejtő, kedves, támaszt ígérő, erőt adó mosoly:

— De Miska bácsi, mi- ! ért? — kezdte halkan, de nagyon határozott hangon.

. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben. Komolyan: minden rendben!

Ez megérthetetlen!

Példa a türelemre, akaraterőre, hivatástudatra

Péchy Blanka é

Péchy Blanka civilben

„Beszélni nehéz!” Ez a mondat jó ideje összeforrt Péchy Blanka nevével. Megdöbbentő kijelentés, de — sajnos — mindannyian tapasztaljuk, hogy nem túlzás. Beszélni, úgy látszik, nem könnyű. Döcög, elbizonytalanodik, vagy éppen ellenkezőleg: biztonságos rutinnal teszi gyászos közkinccsé a helytelen beszédet gyakran az is, akinek a szó a hivatala.

Szerencsére mindenki füle hallatára tűzte céljául egyre több felnőtt és gyerek a szép magyar beszéd elsajátítását. S aki nemcsak megélhetési forrásnak, vagy a közlés jól-rosszul használható eszközének tekinti anyanyelvét, az nem szégyelli a tanulást, beszédkultúrájának csiszolását.

Péchy Blanka nevét egyre többen ismerik a „Beszélni nehéz” című rádióműsorból, s azonos című könyvének olvasóiként. A fiatalabb korosztály talán nem tudja, hogy eredeti hivatása nem nyelvművelő, hanem színész. Tagja volt Budapest legkitűnőbb színházainak, játszott a bécsi Joseístadter Theaterben, a világhírű Reinhardt társulatánál — nála végezte el a rendezői szemináriumot is —, a felszabadulás után pedig a bécsi magyar követség kulturális tanácsosa, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója lett. Több színházban és a Zeneakadémián tanította a színpadi beszédet, s országszerte, színpadokon, pódiumokon népszerűsítette a legnagyobb magyar költőket.

Eredetileg csupán eszköze — művészetének kifejezőeszköze volt a ázö. Hogyan lett nyelvművelő?

„Nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd törvényei sincsenek tisztázva.” Kodály e szavai 1.987-ben hangzottak el; őt idézi Péchy Blanka abban a kötetében, amely az eddig napvilágot látott négy munkája közül a legtöbbet árulja el szerzőjének életéről, legtöbb céljáról. Ez a kötet az 1974-ben megjelent Beszélni nehéz.

— Kirakatba került a beszéd. Közszükségleti cikké vált. Égetően időszerű tehát az általános beszédkultúra megteremtése. Általános! Ez a lényeg. Pers’ze, az út hosszú lesz. mert beszélni nehéz! A magam bőrén tanultam meg. milyen irgalmatlanul nehéz. Hat évtized óta munkaeszközöm a beszéd. Máig sem sikerült kiismernem. Néhány titkát kifürkésztem méais. Sajnálnám sírba vinni őket.

Megingathatatlan meggyőződése, hogy a gyökeres társadalmi változás — s az élőszóval terjesztett, tömegtájékoztatás térhódítása — ugyanolyan újítómozgalmat igényel az egységes kiejtés, az igényes beszéd érdekében, amilyet Kazinczyék valósítottak meg a polgáriasodás küszöbén. Nem tudott ellenállni a vágynak, hogy lökést adjon e mozgalomnak. Így jutott el a Kazinczy-alapítvány gondolatához.

Szinte jelképes, hogy Jászai Mariról írott kötetének tiszteletdíját áldozta a Kazin- czy-alapítványra. S mert nálunk hasonlóra nem volt példa, sok adminisztrációs akadályt kellett leküzdenie. Ettől sem rettent vissza.

— A magyar nyelv szolgálatában eddig 48 esztendőt töltöttem el színpadon, elő\ adói pódiumon, s néhány évtizedet íróasztal mellett. Halálom után is szeretném szolgálni anyanyelvemet, mely nekem megélhetést, életemnek tartalmat, szépséget adott... Most milliós tömegek lépik át a művelődés küszöbét. Sokszoros felelősség hárul a szép magyar beszéd hivatásos terjesztőire és művelőire... Sürgősen fel kell ébresztőn ünk a felelősségteljes érdeklődést az élő beszéd, és anyanyelvűnk szent ügye iránt.

Ezek Péchy Blanka szavai. De nemcsak írott és kimondott szóval harcol a szép beszédért. Százezer forint készpénzt ajánlott lel a Kazinczy-dij céljára; hozzáfűzte, hogy végrendeletében az alapítványt teszi meg általános örökösévé is.

Több mint húsz esztendő óta jutalmazzák Kazinczy-dijjal azokat, akiknek példásan szép beszéde naponta eljut a hallgatók millióihoz, s akik ily módon az egész nép beszédét alakítják. Hasonlóképpen részesítik a díjban a kitűnően beszélő tanulókat is.

Péchy Blanka nehéz missziót vállalt. Tevékenysége, példája felbecsülhetetlen. De hogy megbecsülik a tevékenységét, azt bizonyítja az is, hogy az Érdemes Művész cím mellé kitüntették a- Magyar Népköz- társaság Zászlórendjével.

Jutalma a sokrétű visszhang is; az a kézzelfogható eredmény, amelyet munkássága erejével elért.

P. G.

Zalán Tibor:

SZEMEK

— És mit éreznek

• akkor, vajon mát éreznek ?

Pongrácz, a hentes, vérben forgó szemekkel bámult kifelé az ablakon. Vastag nyakáról ezüst csíkokban patakzott alá fekete trikójára a verejtéke, nyúlszőr kalapját a tarkójára tolta. Nagyon részeg volt már. s- nagyon kétségbeesett.

Vele szemközt a sógora, szintén jól megtermett tanyasi ember, most megpróbálta leinteni.

— Mit, mit? Hagyd el, koma. Megütöd, jó erősen, és jól is van. Semmit nem érez már akkor, összecsuk- lik, és kész. Állat az csak, nem ember, no ...

Pongrácz ráérős mozdulattal nyúlt át az asztal fölött, ragacsos ujjaival összefogta elől sógora mellén az inget, s egyetlen rántással az asztalra hén- gerítette;, &:;/■>. .;. „ ;l

— Ha , most téged csaplak homlokon," be csak fogói valamit érezni, nem?

Hárman szabadították ki a megrémült rokont a hentes kezei közül.

— Szemét — morogta Pongrácz. Mit tudja ez, milyen érzés, amikor ott állsz, szemben az állattal. S tudod, hogy perceken belül meg fogod ölni. Micsoda szakma. Úristen, micsoda szakma. Egyszer, csak legalább egyszer fellázadna valamelyik is. Hogy nekem esne. beleharapna a pofámba. hason rúgna, felöklelne és kitaposná a belemet. De csak áll, vár mindegyik jámboran, bámul azzal a nagy szemeivel... a szemük ... olyan egyforma szemük van ezeknek. Olyan semmilyen szemük van ... vagy nincs...

Izzadt. Bort rendelt még. töltött a sógorának is. Itták', hunyorogtak. A béke helyreállt.

— Olyan mindegy nekik, tudod? — a hentes ott folytatta, ahol az előbb magában abbahagyta a gondolatsort. Mert mit csinálok én egész életemben ? ölök, barátocskám. Gyilkolok, sógor. S védteleneket gyilkolok ...

A sógor közbe akart szólni, de a hentes ingerülten viasaanyomta a székbe.

•—.;. nap, mint nap, S mert. hogyha egy is nekem szaladna, erezném, hogy itten nekem nincs igazam. S nekem nem szabad csákánnyal fejbe kólintanom. Mert az bűn. így mór tisztán az lenne: bűn. Éneikül, talán jogos is, nem igaz?

Pongrácz csákánnyal dolgozott. A hegyesebbik végével szakította be az állatok koponyáját, majd elvágta a torkukat. Mestere volt a szakmájának, érzéketlenül sújtott, iszonyatosat, tisztelettel kivárta, míg az állat lábai megroggyantak, szemeiben mozdulatlanná dermedt a csillogás. Csak azután vágott, erős, széles késmozdulattal.

— A szemük lehet az, a szemük, én már biztosan tudom. Nincs tekintetük. Nem akad az enyémbe, csak felém fordulnak, siralmasan, gyáván, kétség- beesetten. De mi a fenét segíthetnék én egy állatnak? Most mondd meg!