Észak-Magyarország, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980. Július 6., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 Homoródi József: Pacijaim Sok padot koptattam 9 életemben, hol rövi- debb. hol hosszabb ideig. Egyiken éveket töltöttem, mégis hamar el- íeledekeztem róla, másikon csak órákat, mégis kitörölhetetlen az emlékezetemből. Mindahány közül a legfeledhetetlenebbek: az iskolapadok. Mennyit izgultam, unatkoztam, mennyit hevültem, dideregtem az iskolapadokban. Kényelmes egyik sem volt, de mindegyik kopott,, : tintafoltos, összefaragott. • Négy évig ültem abban a padban, amelybe legyalul- hatatlanul mélyre szívet j véstek, abba pedig a büsz• ke-ujjongő értesítést: „Cu- 1 ci és' Fidor jegyesek!”. i Valahányszor visszagon- j do! ok arra a padra, min- S dig meghatódom, de az el- I érzékenyülésbe egy kis i borzongás is vegyül. A meghatódás nyilván a paddal. együtt: Tölidéződő hajdani önmagámnak szól. Lányos képű, szelíd, szőke, törékeny testű kamasz ül már az idők végezetéig számomra azon a pádon, akit ■„Egér” néven szólítottak a társai. A borzongást, viszolygást valószínűleg a szigorúságot, ridegséget sugárzó fizimiskája kelti annak az összefaragott padnak. Van is oka morcosságra, hiszen annyi szégyenletes kötelességmulasztásnak. fölhábo- rító figyelmetlenségnek, or_ Cátlan pimaszságnak, oktalan dühnek, szánalmas siránkozásnak, durva röhej- nék volt a tanúja, hogy csak 'behúzott nyakkal lehet fölidézni. És része volt ez a pad az iskola fegyelmező, kordába szorító, ritkán röp- tet'ő, sokszor szárnyat szegő- masinériájának, amely jaj, de sokszor ütött fejbe, s' ritkán, nagyon ritkán simogatott. És mindig recsegett, is ez az ócska pad, hangosan, amikor szólítottál^ és én ijedten ugrottám föl. s még hangosabban. amikor a megvetően és gúnyosan harsogó „ülj le!” után visszarogytam az ülésére. Nyomasztóbb padok emlékét is őrzöm. Semmiféle meghatódást sem érzek, inkább hideglelős rémület akasztja meg bennem még ma is a szuflát, amikor a különféle hivatalok és hatóságok ablaktalan előszobáinak, homályos folyosóinak alattomosan billegő, ijesztően recsegő padjaira gondolok vissza. Hányszor kuporogtam rajtuk órák hosszat, némán, moccanj sem merészelve, dideregve várakozván a sorsomat eldöntő határozatokra, amelyek mindig megfellebbezhetetlenül adták tudtomra, miért s mire vagyok alkalmatlan, méltatlan, mitől tanácsolnak, tiltanak el, miért fosztanak meg ettől- attól, miért zárnak ki in- nen-onnan. És gyönyörű padjaim is voltak. A legszebb minden bizonnyal egy munkástelep hervadó, őszi parkjában állt, sűrű bokrok árnyékába rejtezve. A távolból zsolozsma mormolása hallatszik: könyörögj érettünk ..., hallgass meg minket... A beton lábazatú, esőtől-hó- tól szürkére fakult, repedezett ülésdeszkájú ócska pádon a litániáról elszökött diák és diáklány váltja remegő ajkakkal az első csókot. Padok. Emlékek, titkok, örömök, bánatok, keservek, kínok és néha a boldogság őrzői. Az a fehér pad a szülőszoba előtt, a kórház folyosóján. amikor a feleségem kínlódó-boldogan várta, hogy beteljesedjék a csoda, a testéből sarjadó új élet születése. Ahol remegő gyomorral, égő türelmetlenséggel én is várva-vártam, hogy megláthassam végre a fiamat. Az a másik fehér pad, egy másik kórház másik folyosóján, szemben az ajtóval. amely mögött az apám feküdt. Iszonyodva vártam, mikor nyílik az az ajtó, mikor lép ki rajta suhanó fehér köpenyben valaki, hogy suttogva közölje velem a megváltoztathatat- lant, amelytől hangosan felzokogok majd: elvégeztetett... Padok. Életem állandó kísérői, átkozottak, áldottak. Mind mozdulatlan, mind néma, legfeljebb érthetetlenül recseg. Emlékeimben mégis elevenen kavarognak, hangosan tanúskodnak. A jó padok, a vonatok padjai. Azok a régi, sárga fapadok. Vitték a tudományra sóvárgó diákot a bölcsek csarnokaiba, vitték az egyenruhás sebesültet a frontról haza, vitték a meglett férfit .a sokáig hiába sóvárgott találkára a fény városával. Láthatatlan, anyagtalan padjaim is vannak. Ezek borzasztóbbak, mint a valóságosak. Csalódott és könnyes, kiábrándult és keserű, dühös és vádló tekintetek ültetnek ezekre a láthatatlan padokra, és hiába minden kérés, könyörgés, tiltakozás, fogadkozás, esküvés, könyörtelenül az ülésre szegeznek »zek a tekintetek, ahol ezerszer nagyobb gyalázat ülni, mint akár a közszemlére kitett szégyenpadokon, s az itt kapott sebek sajgóbbak és i nehezebben gyógyulok, mint | a szégyenpadon kapott bot. ütések sérülései. És egy-két gyönyörű díszpadom is van ezek között a láthatatlan padok között: szerelmes asszony, rajongó gyermek tiszta tekintete emel föl rájuk, talán érdemtelenül, méltatlanul is, í mégis jólesik, büszkévé, ! boldoggá tesz. Az utóbbi években jóságos padokkal is találkozom. ‘ Mindig éppen akkor kerülnek elém, amikor már bot- j ladoznak lépteim, kalimpál a szívem, elakad a lélegzetem, támaszt keresően nézek körül, mert szédü- j lök, félek, hogy összeesem, és ekkor mindig, éppen elérhető közelségben felbukkan a jóságos pad, barát- ; ságosan invitál, kínálja az ülését, támláját: gyere, pihenj meg rajtam, fújd ki magad, ne félj, nincs semmi baj, pár perc és rendbejössz, mehetsz tovább. Mostanában egy virágmintás, festett padra gondolok a legtöbbet. Tapasztott padlatú. pingált falú, mestergerendás kis falusi házban áll, az utcára szolgáló ablak alatt. Öreg anyóka üldögél rajta, bő- ránCú sötétkék szoknyában, fekete kötött ujjasban, fekete fejkendőben. Pápaszem az orrán, a gyorsan sötétedő alkonyaiban az ablakhoz hajolva olvas. Rézszegekkel kivert, csatos bibliát lapozgat. Amikor bedugom a fejemet az óvatosan nyitott, nyikorgó ajtón, kedvesen biztat, lépjek be, int, üljek le melléje. Jövök, drága Nagyika. Ott már az én helyem is azon a festett pádon, drága Nagyikám, ahol a kapcsos könyvve] az öledben találtunk Rád, amikor egy csöndes tavaszi estén örökre lehunytad a szemed. „Csizmás” diákok Pa'alon Megszámlálhatatlanul sok ezer diákot bocsátott ki a letűnt századokban falai közül . az alapításának 450. évfordulójához érkezett ősi sárospataki kollégium. Öregdiákjai közé számítja azokat az egykori parasztlegényeket, parasztlányokat is. akik a két világháború .közti időben 1936-tól kezdve és a felszabadulás utáni években is részt vettek a pataki kollégium által indított népfőiskolái tanfolyamokon. ■ A téli hónapokban 50—• fiO „csizmás” diákot „gyűjtöttek be” a pataki tanárok a zempléni, abaúji, borsodi, hevesi, szabolcsi, szatmári falvakból, s kiváló tudósok, orvosok, mérnökök, mezőgazdászok. híres írók, például Móricz Zsigmond, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula tartottak nekik előadásokat a korszerű gazdálkodásról, a praktikus falusi építkezésről, a különböző népbetegségekről, a népi hagyományok megőrzéséről, s nevelték őket az irodalom, a művészetek szeretetére. Olyan műveltségi alapot és látókört kaptak Patakon, hogy a felszabadulást követő szocialista rendszer nyújtotta lehetőségekkel élve,1 többükből országos nevű növénytermesztő, kiváló állattenyésztő, termelőszövetkezeti elnök, mezőgazdasági szakíró lett. Az egykori „csizmás” diákok. július 5—6-án, szombaton és vasárnap találkozóra gyűlnek össze Sárospatakon, hogy köszöntsék az alma matert, és számot adjanak, életükről, munkálkodásuk eredményeiről. A népfőiskola volt vezetője, dr. Üjszászy Kálmán. a Tudományos Gyűjtemények igazgatója fogadja, köszönti őket. s még életben levő tanáraikon kívül előadást tart nekik Nagy Piroska, a Magyar Rádió főmunkatársa és dr. Czine Mihály egyetemi tanár. S közben a „csizmás” diákok megtekintik Sárospatak nevezetességeit, és ismerkednek a szép fejlődésnek indult város mai életével, (h. j.) James Terber: Piroska és a farkas Egy nap a sűrű sötét erdőben egy hatalmas farkas várt egy kislányra, akinek — a farkas információi szerint — a megadott ösvényen kellett jönnie, és egy elemózsiás kosárkát kellett hoznia a szerény erdei bungalóban élő nagymamájának. A farkas már régen ott ült a bokorban, és végül a türelme elnyerte jutalmát: megpillantotta a kislányt. Pontosan a szürke ordas számításainak megfelelően cselekedett: ép_ pen azon az ösvényen jött, amelyet ő őrzött, és tényleg hozta a karján az elemózsiás kosárkát is. — Ha nem tévedek, Miss — szólt udvariasan a farkas, kilépve a bozótból —, ezt a kis ínycsiklandozó szagokat árasztó kosárkát a nagymamájának viszi? — Igen, sir — felelte egyszerűen a kislány —, pontosan a nagymamának. Hogyan találta ki ? A farkas azonban figyelmen kívül hagyta a kérdést. Válasz helyett egy tapasztalt vénróka ügyességével kiszedte beszélgető partneréből az öregasszony pontos címét,* és tétovázás nélkül eltűnt az erdő sűrűjében, még a kapott értesüléseket is elfeledvén megköszönni a kislánynak. Amikor a kislány kinyitotta a nagymama bungalójának ajtaját, meg sem fordult a fejében, hogy küldetése nem úgy végződhet, ahogy azt eltervezte. Ám a csöppség már a küszöbnél ösztönösen megérezte, hogy valami nincs rendjén, és épp ezért, amint meglátta, hogy — az ismerős hálóköntös és főkötő ellenére — egyáltalán nem a nagymami fekszik az ágyban, óvatosan megállt vagy húsz lábnyira a fekhelyétől. Kitalálni, hogy a nagyi helyett — akit akkorra már nyilván megevett — a ta- ; karó alatt a kegyetlen I szürke gengszter rejtőzik, j egy pillanat műve volt, j mivel a farkast még a fő- j kötőben és hálóköntösben | is aligha lehetett összeté- j veszteni a drága jó nagy- 1 mamival. A másodperc tört része alatt döntött a kislány. Villámgyors mozdulattal benyúlt a kiskosárba, kirántotta onnan a biztonságból előrelátóan odakészített coltot. és a fenevadba eresztette az egész tárat, egyetlen lövést sem hibázva el. Tanulság: ahhoz, hogy napjainkban becsapjunk egy pici kislányt, sokkal leleményesebbnek kell lennünk, mint száz évvel ezelőtt. Juhász László fordítása Maraíkó Lászió: YtlmsáUtCH Mióta is nem járt a Petrezselyem utcában ? Hogy válaszolhasson, először arra kellene felelnie, miért járt olyan régen ott. Amíg anyja élt, rendszeresen meglátogatta. Amikor meghalt, még megismerte a helyébe költözött családot, amelynek minden tagja a közeli öntödében dolgozott. Most már az arcukat is nehezen tudná felidézni. Voltaképp marad az a kérdés, miért oly régen járt a gyerekkor földszintes, kopott házában, locsolástól nedves kertjében, ahova sorban nyíltak az egyforma, egyszobás lakások üveges konyhaajtói. Az nem magyarázat, hogy nem akart vállalati kocsin kimenni. Nem azt restellte a sofőr előtt, hogy hol laktak, de nehezen viselte volna a néma szemrehányást, hogy munkaidő után a főnök mi a jóistent nosztalgiázik egy külvárosi házban, ahol az elegáns fekete kocsi köré gyűlnek a környék srácai, megkocogtatják a szélvédőt, az oldalát, megkérdezik, hány' lóerős, mennyivel tud menni? Miért is ne vinné ki az érettségi előtt álló nagyfiát? Ne csak prédikációkat 'halljon, hogyan is éltek ők akkoriban: Szegényen? Anyja, ha élne, most biztosan megsértődne, mert arra mindig büszke volt, hogy tisztességes été] került az asztalra, még ha egyszerű is, de sokféle ízzel, leleménnyel elkészítve. A felesége már nem ismerhette meg az . anyját, neki a környék nem sokat mondana, bár úgy rémlik, amikor még csak udvarolt neki, egyszer jártak errefelé. Ha felajánlaná, az asszony biztosan nem tiltakozna, de nyilván örömét sem fejezné ki. Valószínűleg megadón ülne be melléje. eleve lemondva egy délutánról. A múlt héten véletlenül a kezébe kerüli az a terv, amelyen ferde vonalkázás jelölte az ú.i lakótelep által birtokba veendő területeket. A jövendő paneldzsungel névtelenül gyűrte maga alá a Petrezselyem utcát. A visszapillantó tükörből látta, hogy fia egykedvűen nézi, amint az új felüljáró után megszakíthatatlanul következnek a földszintes, kertes házak, a göthös fák, agyonvakargatott kertele, amelyek mégis a rendezettség érzetét keltik. Most jön a templom, ott kell balra fordulni. Az utat már felaszfaltozták, de a járda változatlanul földes. csak itt-ott rakott le egy sor kőlapot valamelyik tulajdonos, hogy ne kelljen sárban caplatnia. A ház. A vakolat kiomlott részeit több helyen avatatlan kezek foltozták ki, de az új vakolás ber.e- pedezett. kipergett, cement nélkül, mésszel csinálhatták. Fiára sandít, látja-e, mennyire izgatott. A járda rézsűje fűvel van befuttatva. Ha az 150l)-as Ladájával az utcán marad, csaknem teljesen elfoglalja. A rézsűn viszont akóctüskét szedhet össze a gumijába, mert a jó öreg akácok még megvannak, csak az elpusztultak helyébe ültettek valamilyen lehetetlen díszfát. Fia zsebrevágott kézzel nézeget. Naponta csak a zöldövezet nyesett-locsolt kertjeit látja, amíg a gimnáziumból hazavillamosozik. Mert reggel kocsival; együtt indul a család. Az egyik ablak nyitva, megkocogtatja a párkányát. Semmi válasz, csak zene ömlik egy rádióból az utcára — Ott a csengő a kapu mellett — kiáltja egy nő. Már percek óta figyelhette őket a szomszéd házból, ötvenes asszony. Ott valamikor Sárosiék laktak, de Sárosi néni mór inkább hetven lehet. Akkor "biztosan egy új lakó. Megnyomja a gombot. A kapuhoz vezető betoncsíkon hajlott lábú. sántikáló néniké közeledik, félúton megáll. — Ne tessék haragudni; hogy ismeretlenül... Vala-
