Észak-Magyarország, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-07 / 132. szám

E5ZAK-MAGYARQRSZAG 4 T98Q. június 7., szombat Háromévenként ad ott­hont. a Miskolci Galéria az országos díszlet- és jelmez­terv-kiállításnak, amelynek megnyitására ezúttal már harmadízben került sor. Teg­nap, június 6-án, délután 4 órakor a Galéria szokásos zenei bevezetője után (Bá- konyi Tamás, Nemes Fe­renc. Selrneczi György mű­ködött közre) Blaskó Péter olvasott tel részleteket Gor­don Gray díszlettervezéssel foglalkozó leveleiből, majd Rózsat Kálmán. Miskolc vá­ros Tanácsának elnöke, kö­szöntötte a kiállító művé­szeket, a rendezőszervek kép­viselőit és az érdeklődő kö­zönséget. hangsúlyozva, hogy a harmadik díszlet- és jel­mezterv triennále a miskol­ciak hagyományteremtő szán­dékának beteljesülését is jelzi, noha természetes, hogy egy ilyen országos vonzás­körű kiállítás megrendezésé­hez szükség van a közös összefogásra. Deme László, a Borsod megyei Pártbizottság titkára mondott megnyitó beszédet az igen szép számú érdek­lődő közönség előtt. A ma­gyar színpad díszlet- és jel­mezhagyományaiból kiindul­va szólt arról, hogy az el­múlt évtizedben nagyot lé­pett előre a díszlet- és jel- meztervezés. új stílústöre'k- vések szemlélői és részesei lehetünk, hiszen tervezőmű­vészeink munkáikban a leg­korszerűbb eszközöket hasz­nálják fel. Hazai színházi élétünk gazdagodását pedig — s egyben a tervezők igen nehéz munkáját — 1 segíti, hogy megépült a győri szín­ház, s elkészült a televízió díszlet-, jelmez- és bábké­szítő műhejye. A Kulturális Minisztérium Színház-, Zene- és Táncmű­vészeti Főosztálya, a Magyar Szín h áz.m ű vészeli Szövetség, a Magyar Színházi Intézet, a Magyar Televízió, valamint Miskolc megyei város Tané-- csa, a Miskolci Galéria és a Miskolci Nemzeti Színház bábáskodott e háromévente visszatérő, országos sereg­szemle fölött azzal az elha­tározással és jó szándékkal, hogy a színház világának e sajátos oldaláról tükrözzék azokat . a törekvéseket és irányzatokat, különböző eb képzeteseket és stílusokat, amelyek ott munkálnak a ma magyar színházában, pon­tosabban szólva színi vilá­gában. 15 pontosításra már csak azért is szükség van, mert ezúttal első alkalom­mal részt vesz a triennálén a Magyar Televízió is, mint­egy demonstrálva a tényt: a maga sajátos eszközeivel nemcsak részt vesz a tele­vízió a színházi kultúra eme­lésében, de nem is enged­heti meg sem ö. sem mi, hogy jelenlétét, törekvéseit lesza­kítsuk, kiszakítsuk az egész­ből. A megnyitón is és a kiál­lítás katalógusának előszavá­ban is utaltak arra, hogy a színház- és díszlettervezés nem kiállítási műfaj. A jel­mezek csakúgy, mint a dísz­letek az előadásban telje­sednek ki, időben és térben addig élnek, s úgy élnek, ahogyan képesek ■ kibontani magukból a színészi játékot (keretül és közegül szolgál­va), s csak addig élnek, amíg maga az előadás is él. Ezt a tényszerű igazságot elis­merve mégis azt kell mon­dani, hogy sem a jó díszlet, sem a jó jelmez nem csak eszköz a rendezői elképzelé­sek, a színészi játék kitel­jesedéséhez, A jó kritériu­mának is csak akkor felel meg: ha megvalósul a. szín­házat jelentő _ összes tényező összhangja. S ha ez így van, akkor a díszlet- és jelmez­tervek valóban tükrözhetik mai színházi kultúránk szint­jét, összetevőit, kísérleteit, stílustörekvéseit. Feltétlenül igazát kell ad­nunk azoknak, akik e kiál­lítás kapcsán úgy véleked­nek, hogy a magyar dísz­let- és jelmeztervezőknek nincs mit szégyellniük. Sőt! Az ország legkülönbözőbb színházaiban — a Nemzeti Színháztól az Állami Báb­színházig, a (legyünk egy ki­csit elfogullak!) Miskolci Nemzeti Színháztól a Ma­gyar Televízióig —; dolgozó tervező művészek nem ma­radnak le a nemzetközi po­rondon sem. Említhetjük a Prágai Quadriennálén ezüst­érmet nyerteket; Schalter Juditot, Koós Ivánt vagy azt, hogy Növi Sadon az egész magyar kollekciói jutalmaz­ták elismerő diplomával. Sa­ját színházi élményeinkre is bízvást támaszkodhatunk (mi­vel az elmúlt három eszten­dő színházi és televíziós pro­dukcióinak legsikeresebbnek ítélt előadásaihoz készüllek ezek a tervek), noha a színházi kritikákban viszonylag ke­vés szó esik a tervező mű­vészekről, többnyire az elis­merés hangján szólnak mun­káikról. S itt érdemes meg­állni .egy pillanatra. A szín­házi előadáson, a televízió­ban mi már a kész „termé­ket” látjuk. A díszlet-, és jelmezterv triennáléra (a jel­mezektől eltekintve) a ter­vek, legfeljebb a makettek jutnak el. így alkalmunk van tulajdonképpen a ku­lissza mögé pillantani, azaz magával az alkotás folyama­tával megismerkedni. Igaz, ez a meggondolás mindenek­előtt a közönség, s nem a szakma oldaláról érdekes. Balló Gábor, a Magyar Te­levízió díszlettervezője kap­ta a triennále megrendezésé­nek feladatát. Meglehet, szo­katlan a kiállítók előtt em­líteni a rendező nevét, de tesszük ezt azért, mert, ér­zésünk szerint az ő instal­lációja igen sokban hozzá­járult nemcsak a „követhe­tőséghez”, hanem ahhoz is, hogy a különböző törekvé­seket, különböző műfajokat képviselő tervék a zárt ke­retek között is élhessék ön­álló életüket. Negyvenegy művész munkásságával is­merkedhetünk meg. s az évek óta országosan élvonal­ban dolgozók'mellett sok te­hetséges fiatallal is. (A ki­állításhoz kapcsolódva egyéb­ként bemutatkoznak a Kép­zőművészeti Főiskola hallga­tói is vlasgamunkái'kkal.) S ami tulajdonképpen nem meglepő, de feltétlenül ide kívánkozik: a kiállítás egyik erénye, hogy nem érzünk a már befutott díszlet- és jel­meztervezők, illetve a fiata­lok törekvései között szá­mottevő különbségeket. Mun­káikra sokkal inkább jellem­ző a lépéstartás a világszín­ház törekvéseivel! Sok-sok érdekes megoldás­sal, elképzeléssel találkoz­hatunk. De e helyütt aligha tudunk kitérni egy-egy mű­vészre. Annyi lokálpatriotiz­mus viszont engedtessék meg nekünk, hogy jó érzéssel ve­gyük tudomásul: a Miskol­ci Nemzeti Színház előadá­saiból is reprezentál néhá­nyat (A szecsuáni jólélek, La Mancha lovagja) az orszá­gos kiállítás, amelyet július 6-ig láthatnak az 'érdeklő­dők. Csuíorás Annamária A Szövetkezeti Kutatóinté­zet 1981—1985. évi kutatási tervének irányelveit vitatta meg pénteki ülésén az Or­szágos Szövetkezeti Tanács Elnöksége. Fontos feladat­ként jelölte meg, hogy az intézet a korábbiaknál ha­tározottabban kezdeményezze azokat az elméleti és alap­kutatásokat, amelyeknek eredményei hatékonyabban segíthetik a szövetkezeti moz­galom fejlesztését; gondos­kodjon arról is, hogy a ku­tatási eredményeket minél előbb közkinccsé tegyék és átültessék a gyakorlatba. Az elnökség felhívta a szövetkezeteket arra, hogy július 6-án, a hagyományok­nak megfelelően, emlékezze­nek meg az ötvennyolcadik szövetkezeti napról. Az Or­szágos Szövetkezeti Tanács ebból az alkalomból a Bor- sod-Abaú.í-Zemplén még.yei szervekkel közösen nagy­gyűlést, és gazdag programú találkozót rendez Miskolcon, a munkásmozgalmi hagyo­mányokról nevezetes Csa- nyik-völgyben. Szívből, szabad időben A búcsúzás szokásos for­muláit, forgalom gondolata­imban, az el köszönés szava­it, amikór vendéglátóm szó­lal meg; — Azt szeretném kérni, hogy ne legyen azért ez az írás, ha sor kerül rá, túl- íuttatott... Nem szeretem én az ilyesmikét... Inkább dolgozzunk többet!... .— ennyit mond és kezet nyújt. Azóta többször gondolok arra, hogy ő — Adorján La­jos. az Ózdi Kohász Tánc- együttes vezetője —. ő va­jon mit érzett akkor, ami­kor neki nyújtottak kezet azon az április végi napon Budapesten, ahoi ünnepi kül­sőségek közepette átvette a SZOT-díjat... Beszélgeté­sünk, találkozásunk után — távol már az ünnepélyesség megható perceitől,, esemé­nyétől — úgy gondolom, ott is azok a gondolatok zuhan­tak keresztül rajta, amikről jelen beszélgetésünk színhe­lyén — munkahelyén —, az ózdi 102. sz. Szakmunkáskép­ző Intézet egyik szertárában így beszél: — Ügy érzem, a több mint harmincéves néptáncmozgal­mi munkáért; az ózdi együt­tes fenntartásáért jutott ré­szemül ez a magas kitünte­tés. És, hogy azért ‘ a hazai és külföldi megbízatásoknak mindig eleget tettünk; a fiatalok. soha nem hagytak cserben bennünket; nem va­gyunk mi a legjobbak kö­zött, de tel tudtunk nőni a magasabb követelményekhez, ha a megbízók nagyobb lel­átjátok megoldását kérték tőlünk1... De azt is gondo­lom és érzem, hogy amikor engem megbecsültek — én voltam a szerencsés —, ak­kor azokat, a magamfajta, hasonlóan nehéz körülmé­nyek között dolgozó együl- tesvezetőkeT is értékelték és jutalmazták ezzel a díjjal, akik' mindig ott voltak és ott vannak jelenleg is ‘ a néptáncmozgalom derékha- < dában... Adorján Lajos 54 éves. Történelem szakos tanár, itt, a 102-es szakmunkásképző­ben, ahol találkoztunk. Né­hány perce még „történelmi leckét'adott” a diákoknak — most) másféle történelemről beszélünk, a táncos múlté­ról. Harminckét évvél ez­előtt, az országos nagy ne­kibuzdulás Idején álltak ösz- sze Ózdon is a fiatalok, köz­tük Adorján Lajos is, hogy a nép táncait tanulják — hogy aztán megmutathassák.. Most arról kérdezem, vajon a mai táncosok és az akko­riak között miféle különbsé­gek találhatók fel? — A mai csoport techni­kailag fejlettebb. Sokszínűbb a műsora. Tudatosabban tán­colnak. Mit mondhatok a ré­giekről? Azt hiszem, ök több lelkesedéssel, nagyobb aka­rattal, erővel táncoltak, bár a lehetőségeik, a lehetősége­ink kisebbek voltak. Hősibb korszak volt, egyszerűbb ko­reográfiákat táncoltunk, hi­szen a nagy cél a néptánc iránti nagy éhség kielégíté­se volt. Azt biztosan állítha­tom; a régieknek is köszön­hető, hogy Özdon becsülete van a táncosoknak ... Azt mondja Adorján La­jos, hogy a hatvanas évek­ben volt egy igazán össze­forrott együttes a kohászvá­rosban; egy ,;kemény' vasas- gárda” ... Ök adták meg azt az alaplendületet, amit már nem lehet alábbhagyni. Ab­ban az időben, 1965—1975 között kétszer kapták meg a Kiváló Együttes címet és a Szocialista Kultúráért kitün­tetést ... — Mindezzel együtt, azt hiszem, arra lehelünk leg­inkább büszkék, hogy tánc- együttesünk nagyobb hul­lámvölgyek nélkül dolgozta végig a három évtizedéi.-Aki . \ valamelyest ismerj a perifé­rián működő csoportok, együt­tesek munkakörülményeit, az tudja, hogy. nem csekély do­log ez. Az országos minősí­tésben tíz év óta tartjuk az arany III. fokozatot, a leg­közelebbi jövőt éppen az je­lenti, hogy az idén megpró­bálunk egy fokozattal előbb­re lépni. Az együttes kore­ográfusa Vásárhelyi Sándor, Liszt-díjas táncművész, má­sodik éve ó az együttes mű­vészeti oktatója, vezetője. De visszakanyarodva a folyama­tos munkához: abban, hogy itt Özdon hullámvölgyek nél­kül dolgozhattunk, igen nagy szerepe van fenntartónknak, évtizedekre visszamenően azt mondhatom, hogy a szak- szervezet nekünk mindig jé apánk és anyánk volt... Hallgatom, hallgatom Ador- , ján Lajost, s közben azon is morfondírozok, hogy kellene „tőrbe csalni”, milyen kér-> déssel, hogy magáról is ' mondjon valamit, személyé­ről, sorsáról. Ó azonban úgy siklik ki a tétova kérdések próbaszorításából, hogy az első mondatnál még úgy tű­nik: most magáról fog val­lani; aztán, mire a végére érünk, hallgatója ismét azt könyvelheti el, hogy mások­ról beszél, a közösségről, a segítőkről, a társakról szól... Azt azonban vallja magá­ról: nem tudja elképzelni Űzdot néptáncosok nélkül, az együttes munkája, működé­se nélkül. Ma már maga sem képes „kiszállni”, amíg ereje engedi, mindig ott lesz — ahol szükség van rá. Azt mondja: „A régiek szép szó­rakozásából vissza kell adni. amit lehetséges, a maiaknak. Kór lenne, nagy kár, ha néptánchagyományunk, ( e nemzeti kincsünk csak tánc- leírásokban maradna meg; papíron őrzött múzeumi anyagként”... Ebből a munkából, amit három évtizeddel ezelőttiéi-, vállalt, úgy mondja, nincs nyugdíjba menetel: — Szabad időmben csinál- 1 lám eddig is, ebből, pedig jut mindig erre a munkára. Ügysem tudok megnyugod­ni..., hogy milyen fokon csinálom ezután, attól függ, hol lesz rám szükség.. ; leiiet, hogy éppen a város néptáncoktatói gárdájának kialakításában; lehet, hogy az úttörőmozgalomban ... De, végezetül hadd mondják va­lamit, nehogy azt gopdol.ja, egy megszállott ember akar mindenáron „táncot csinál­ni” Özdon. Ezt a közösségi munkát) a táncolást nem le­het erőltetni, akik csinál­ják. azok szívből, szabad időben vállalják. Én soha nem hitegettem a táncoso­kat, nem ígérgettem: akik eljönnek közénk, látják mi a munka.' mi a szórakozás benne; látják, mennyivel le­hetnek más emberek, mint voltak ... Az természetes, hogy az együttestől egy idő után — kinek-kinek _ más okból — meg kell válni. De ha el kell menhie »valaki­nek, mi meleg szívvel ve­szünk búcsút tőle. s akármi­kor szívesen látjuk magunk között... Ózdon erős bázisa van a néptáncmozgalomnak. Felnőtt és ifjúsági együttesük mel­lett negyven tagú úttörőcso­portjuk is van. S ezt már igazán csak én hadd tegyem hozzá; van egy Adorján La­josuk. aki tanár, s- aki :a legjobb értelemben: közmű­velődési munkás. Május el­sejétől : SZÖT-díjas . .. (tenagy) IMS WMSH l EBEI 4 Budapesten már járt, a miskolci közönség — a.szín­házban — most találkozha­tott először a neves szovjet hegedűművésszel, ' Viktor Tretyakovval, aki húszéve­sen megnyerte a III. nem­zetközi Csajkovszkij-hegedű- versenyt, s azóta — immár másfél évtizede — a világ koncerttermeinek szívesen lá­tott vendége, a gazdag ■ he­gedűirodalom avatott kezű tolmácsolója. Hangversenyének első fe­lében bemutatott két Brahms hegedű-zongora szonáta (A- dúr és f-moll) az árnyalatok tónuson belüli gazdagságá­val, melankolikus puhaságá­val szólalt meg. Tretyakov nem alakította át előadói látványossággá Brahms in­terpretálását: megoldásai pá­ratlan fegyelemről tanúskod­tak, egyetlen motívumot sem fedett el valamilyen túlzott zenei gesztussal, a koncep­ciónak következetesen ’ alá- ' rendelt hangszerjáték (töb­bek között a csodálatos vo­nókezelés), a brahmsi világ értelmezése — mindezek együttesen biztosították elő­adásának hitelét. A szünet után Sosztako- vics—Ciganov öt. prelűdjé csendült • fel, jó alkalmat nyújtva Viktor Trelyakov- nak arra, ho'gy a kisebb, hangulatukban más-más jel­legű darabokat először mint önálló egységeket, majd — a fokozás eszközeivel — mint összetartozó művel megfor­málhasson, a közönséget is bevonva az alkotás ürömébe. A magyar közönség, ha k ü 1 f öld i el őad óm ü vészek röl van szó. kicsit aggályosko- dóbbá válik Bartók Béla ze­néje kapcsán. Nos, Bartók I. hegedű-zongora szónál úját hallva, minden aggodal­munk szertefoszlott (tudniil­lik a magyar népzenéi ele­mek meggyőző tolmácsolását illetően), s ha lehetne rang­sort állítani a csütörtök esti koncert műsorszámai közölt, bizonyává ezl illethetnénk az „első az egyenlők között” címmel. Tretyakov partnere Mihail Jerohin volt; ragyogó pia­nistát ismerhettünk meg sze­mélyében, aki i minden te­kintetben alkalmazkodott a bemutatott művekhez. Játé­kára a hegedűszólammal való együttgondolkodás, a közösen kimunkált zenei el­képzelések megfontoltsága és alapossága volt jellemző. ★ A június 5-i koncerttel be­fejeződött az Országos Fil­harmónia állal rendezett téli hangversenysorozat, egy tar­talmas és változatos évad ért véget, hogy átadja helyét a nyári szezon ugyancsak .szín­vonalasnak ígérkező zenei progVamjainak. I). Szabó Ede fi Mézga csalási Éjabl Epiződjas A régi kedves ismerősök­kel találkozhatunk a közel­jövőben a televízió képer­nyőjén. Június 15-től vasár­nap délutánonként ismét je­lentkezik a képernyőn a nép­szerű Mézga család Rom­hányi József és Nepp Jó­zsef újabb 18 epizódos so­rozatának főszereplőit, bonyo­dalmakkal teli, kalandos utazásra kísérhetik el a rajz­filmek kedvelői., a gázszállító vezeték eves NAGYKARBANTARTASA MIATT MISKOLCON (ESZPERANTÓ TÉRTÖL NYUGATRA, GYŐRI KAPÚ, BOI.GÁRFÖLD, KILIÁN LAKÓTELEP, DIÓSGYŐR VAROSKÖZPONT, MÁJ LATH, VALAMINT MISKOLC-TAPOLCA, EGYETEM ÉS BOCS KÖZSÉGBEN) 1980. június 9-én 05 órától 24 óráig GÁZKORLÁTOZAS LESZ. A KORLÁTOZÁS CSAK A NAGYÜZEMI FOGYASZTÓKAT ÉRINTI. KÉRJÜK HÁZTARTÁSI ÉSr KOMMUNÁLIS GÁZ­FOGYASZTÓINKAT, HOGY KÉSZÜLÉKEIKET CSAK FELÜGYELET MELLETT HASZNÁLJAK. BÁRMILYEN RENDELLENESSÉGET ÉJJEL- NAPPAL A 14-443-AS TELEFON5ZAMRA SZÍVESKEDJENEK AZONNAL BEJELENTENI. FELVILÁGOSÍTÁS ÜGYÉBEN IS KÉSZSÉGGEL ÁLLUNK RENDELKEZÉSÜKRE. T. GÁZFOGYASZTÓINK MEGÉRTÉSÉT ÉS MUNKÁNK ELŐSEGÍTÉSÉT KÉRJÜK. TIGAZ MISKOLCI ÜZEMEGYSÉGE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom