Észak-Magyarország, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
mm S»äCMV <ammum 1980. április 13., vasárnap Trencsényi Imre: Füstkarikák Mire ifjú Kásahegyi m. Krisztián elvégezte a ™ jogot, tisztában volt vele, hogy a halálbüntetést nem ő fogja eltörölni. De ha már egyszer van egy diplomája, azt használni kell. Ebben főtt most az egész család feje. Apu rögtön az elején elmagyarázta, hogy maga mellé nem veheti. A Közélet Tisztaságát Őrző Szabványügyi Egyesülés helyettes vezetőjének beosztásával sajnos, ez összeférhetetlen. Természetesen nem holmi kezdőknek való munkakörben akarja a fiát indítani. A mai világban minden tisztességes családapa olyan kezdősebességet ad a gyermekeinek, hogy állhassák a versenyt azokkal is, akiket netán tisztességtelen előnyökkel bocsátottak szárnyra. — Az élet zavaros víz, fiam! — sóhajtott az atya, majd így fűzte tovább: — Tele van vérszopókkal, ragadozókkal, majd meglátod! Hol van az megírva, hogy mindig a tisztességesnek kell a rövidebbet húznia?! ... Üjra sóhajtott, még mélyebbet az előbbinél, és felhívta Góthayt. Góthay Ede volt az őrök rivális. Az egykori osztálytárs, kis híján Krisztián apja, a zöld-pirosak elnöke, évek óta a Munkaerő Létszám Ésszerűségi Felügyelet egyik általános igazgatója. Íróasztala, gazdájára jellemző szerénységgel lapult meg a filodendronok árnyékában. Kásahegyinek sokáig kellett hunyorognia, mire észrevette emberét — a bőr, háziszőttes, bronz, agancs- keretes és faragott naptárak mögött. Az igazgató cup- pantott még egyet a telefonkagylóba, és már pattant is fel, hogy vendége elé siessen. Kezet ráztak, örültek, megütögették egymás pocakját. Kásahegyié volt nagyobb. — Én .lovagolok — jegyezte meg Góthay. — Fene a dolgodat, te mindig úr voltál — nevetett a másik, aztán két konyak közt eldünnyögte, micsoda faramuci helyzeteket produkál az élet. Épp, amikor a legnagyobb szüksége lenne egy tehetséges, fiatal diplomásra, egy nagyon fontos munkakörbe, ippeg akkor végez a fia, mert mikor végezzen az is, apropó, a te fiaddal mi van. de hát a saját fiát nem veheti maga mellé az ember hatezerért... Hatezerért bizony, ez egy ilyen fontos - munkakör, de hát én tehetem meg a legkevésbé, és ez így is van rendjén, gondoljunk csak bele ...! A nagy rivális belegondolt, és megértette a problémát, oda-vissza. Nemsokára felkácskaringózott szivarfüstje közt valami elgondolásféle. — Persze, csak hangosan gondolkodom — dünnyögte óvatoskodva —, de talán tudnék ajánlani neked egy tehetséges fiatalembert ... No, természetesen neked kell majd meggyőződnöd róla, de azt hiszem, nem lesz kifogásod . — A te fiadat meg talán ép-. pen tudnám használni, hasonló munkakörben, mint amiről szóltál az imént... A régi barátok széles mosolyával váltak el, csak amikor magukra maradtak, tűnődtek el kissé. Szabad státusza természetesen egyiküknek sem volt. Az volt a szerencse, hogy egyiküket sem ejtették fejre kiskorában ... — Cső, hercegem! — szólalt meg egy széles napszemüveg a verőfényben szikrázó teraszon épp abban a pillanatban, amikor a másik szemüveg a szájához emelte cinzanóját. — Szia őrgrófom! — kiáltotta meglepett örömmel ifjú Kásahegyi Krisztián, amikor az első szemüveg alól kinyúlt egy kéz, és a szemüveg kissé feljebb paccent az orron, mely a pompás keretet hordozta. Góthay Rudi tárult fel teljes életnagyságban, Krisztián gimnáziumi osztálytársa és többnyári haverja. A barátság időközben ugyan elsikkadt, mert Rudi a Közgázra ment, és teljesen belemerült a lemezekbe, míg Krisztián maradt a vitorlázásnál, és képes volt egész nyáron egy kazettás magnóval rongálni a dobhártyáját — a férfikor küszöbén azonban örömmel ál- lítgatjuk talpra a kamaszkor bőségében útszélre szórt nexusainkat, őszinte érdeklődéssel szemlélgették egymást. Illetőleg egymás oldalán a szőke meg a fekete lányt. A lányok olyan kacé- ran mosolyogtak keresztbe, a barátjuk barátjára, mintha az lenng a barátjuk. A barátok hamar helyre tették magukban a lányokat, hogy minden figyelmüket egymásnak — és csak kisebb részben az italuknak — szentelhessék. . — Hol melózol? — hangzott, el már az első percben, bizonyságul, hogy a munka csakugyan valami olyan központi hogyismondják, ami még az olyan fiatalemberek tudatát is meghatározza, akik akár a legutolsó közös házibulijuk emlékein is órák hosszat kérődzhet- nének. — Hát az tiszta kabaré! — túrt a sörényébe Rudi, majd hátravágva magát a fonottas széken, néhány tőmondatban vázolta munkakörét. — Én ugyanez vagyok zöldben .— engedte el Krisztián a fekete lány térdét, és a saját ujjait kezdte ropogtatni. — Közben meg tudod, mi a legröhcjesebb? A Felügyelet profitja a munkaeró'-gazdáikodás ész- szerűsítése!... — Valami ilyesféle felügyeletnél van az én öregem is — derengett Rudinak. — El tudom képzelni, milj'en link buli lehet __ — Az öreged mxnáiuiriE igazgató. Az égjük, mert vannak vagy öten... — legyintett Krisztián. — Akkor ti nem is felügyelet vagytok — röhögött fel a másik —, hanem ku-' tatóintézet! Kísérletezgetünk? Kísérletezgetünk? Könnyű ott ésszerűsíteni, ahol öt igazgató van! De próbálnátok meg kint, az „életben”, vagy akár nálunk, ahol csak kettő van, legfeljebb három!... Velem például mit kezdenétek? Az én osztályomon egyedül vagyok osztályvezető! Sőt, az egész osztály egyedül belőlem áll!... Nem számítva a lányokat... Ő nem nálam van — húzta végig tenyerét, barátja tekintetét követve, a szőke baba combján. — Én tiszteletben tartom a házinyúl-elvet. Nem úgy, mint az öregek.... — Én aztán nem fogok, haver, senkit és semmit ész- szerűsíteni — sóhajtott Krisztián. — Őrüljek, azt mondják, hogy huszonhárom éves fejjel osztályvezető vagyok, potyán, mert osztályom, az... akárcsak neked ... Ne akarjam még ráadásul családos emberek kezéből kiütni a kenyeret! ... — Tessék így dolgozni! — sóhajtott Rudi is, és intett a pincérnek, hogy még egyszer ugyanazt... — Azért csak ne félts engem! — villant meg hirtelen Krisztián szeme. — Én, öregem, ilyen körülmények között is produkálok!... Igyatok és maradjatok csöndben — mordult a lányokra. — Mert öregem, te is tudod, hogy minden munkahelynek van bizonyos belső élete. Az emberek, fúrják egymást. Ebből ere- dőleg időnként kipottyan valaki. Ilyenkor, amíg a haverok össze nem dugják a fejüket, egyszóval nincs meg a mandrónak az új pozíciója, a mandró elmegy ideg- összeroppanásra, továbbképzésre, uszodába, állatkertbe, anyja kínjába. Itt jövök én! Kapcsolatban állok gyárakkal, bányákkal, téeszekkel. Ezeket a hajótörötteket azonnal munkához juttatom.. Van arról fogalmad, mekkora haszon a népgazdaságnak, ha egy-egy jól képzett szakember — mert ezeket fúrják meg leginkább — legalább néhány hetet vagy hónapot a termelőmunka közelében tölt?!... — Hát, hercegem — babrálta a poharát Rudi —, te* csakugyan tettél már valamit ...! — Ne hidd — legyintett a másik. — Eddig még egyetlen meglékelt menőt sem tudtam rávenni, hogy a termelőmunkáig süllyedjen ... Inkább az idegösszeroppanás!... De... De neked elárulom, hogy azért sem hagyom magam) É» azért fs dolgozom!.?. Azaz- : hogy fúrok. Mert az az elvem: ha pályafutásom alatt legalább kétnaplopót taccs- ra vágok, megvan az erkölcsi alapom... És, úgy éljek, egyet már majdnem sikerült!... Büszkén csillogott a szeme. Barátja tiszteletteljes irigységgel bámult maga elé. Hiába, ennek a Kásahegyinek mindig minden sikerül !... A lányok már egymás kezét markolászták. Elfogyott az italuk is. Ásí- tozni kezdtek. Félő volt, ha még valamit fogyasztanak, még álmosabbak lesznek. Vagy túlságosan is felélénkülnek. ígj' a barátok egy pillanat alatt belátták, hogy még egymás tyúkját is nehezen tudnák elviselni a továbbiakban. Névjegyet cseréltek, fizéttek, és ki-ki fel- > ugrott még a melóba, megnézni, nincs-e valami gáz... Teltek-múltak a napok. A két fiatalember egyre növekvő energiával vetette magát a munkába. Beszélgetésük óta Rudi is fúrt. Egy szép kora őszi délihánon Krisztián feldúlt lelkiállapotban kiáltott a ' telefon- kagylóba: — Beszélnünk kell! Ma! Tegnap! Azonnal! Indulj!... — Arról van szó — majdnem megfulladt, olyan gyorsan öntötte magába a konyakot — az én osztályomra, amelyet „elvből nem fejlesztenek”, mert ugye a Létszámésszerűségi Osztálynak példát kell mutatnia, nagyön helyes, egyetértek vele... igen ám, csakhogy most ide akaírnak nyomni szaktanácsadónak, másodállásba egy vén ökröt, aki a főállásában is többet lóg, mint te meg én együttvéve! Épp az én osztályomra! Bele az erkölcsi alapomba! Kész vagyok!... — Farísa kell rúgni a vén csavargót!... — Nem olyan egyszerű — csuklott el Krisztián hangja. — Ez a korrupt vén ökör ugyanis az én tiszteletreméltó atyám!... Rudi ijedten kapott a homlokához: — Ezután már csak az következik, hogy az én nyakamba meg az én atyámat varrja a te atyád!... — Csak idő kérdése — bólogatott keserűen Krisztián. Majd hosszú hallgatás után. mint akinek a hangja mutálásból tisztul, egyre keményebben formálta a szavakat: — őregem, ez már az Élet! Itt már minden labda meccslabda! Te is állsz valahol, hála a vén ökörnek, én is... Most... vagy végezzük tisztességgel a dolgunkat, vagy ma ebben engedünk, holnap abban, holnapután mindenben, és mire észbekapnánk, ugyanolyan pozícióhajhász, pénzéhes vén puhányok leszünk, mint az ősünk ... már' megbocsáss, ha a te nevedben is beszéltem... — Egyetértek — bólintott ifjú Góthay, és kezet nyújtott. Keményen szorították egymás markát. Egyszercsak könyöküket önkéntelenül az asztal lapjára helyezték, szemük összevillant, a következő pillanatban remegő izmokkal egymásnak feszülve próbálgatták az erejüket ... — Életveszélyesek ezek a kölykök — tört fel a sóhajtás Góthay papából. — Nem kellett volna még őket vezető állásba helyeznünk — bólogatott keserűen Kásahegyi papa. — De úg.y kell nekünk ... Mert mindent a szájukba adtünk... — Ez a hála ... — Hol voltunk mi az ő korukban?!... — Dolgoztunk! — vágta rá keményen Kásahegyi, azután ismét magába ros- kadt. Kis idő múltán fájdalmas sóhajtás tört fel gyűrűző füstkarikáinak kút- mélyéről: — Csak tudnám, hol rontottuk el őket!... A másik atya lassan megemelte a vállát. Ö is a bölcsesség füstölgő, mély üregébe merült, derengést S hozó, irgalmas emlékfoszlá- [ gyökért A tokaj-hegyaljai tájképhez évszázadok óta elválaszthatatlanul hozzátartoznak a borospincék. Sátor- aljaújhelj', Sárospatak, Hercegkút, Olaszliszka, Tolcs- va, Bodrogkereszlúr, Tárcái, Tokaj, Szerencs, Mád, Tállya. Abaújszántó szélén úgy rátapadnak a hegyoldalakra, akár a fecskefészkek a házak ereszére. Sok pince van a kistermelők tulajdonában, de a legnagyobb tárolótérrel bíró pincékkel az 1500 hektáron szőlőt termelő borkombinát rendelkezik. A tokaj-hegyaljai pincék túlnyomó többségét századokkal ezelőtt vájták a dombok, hegyek riolittuía gyomrába. így valóban történelmi időket éltek át, s nemegyszer a vidék üldözött népének rejtekhelyeiül is szolgáltak. A legrégibb pincéket a szőlőművelést meghonosító, vallon eredetű olasz hospesek építették, akiket a 12. század végén telepítettek le. Tolcsván például a temető alatt, mintegy 30 méter mélyen, négyemeletes traktuson, ebből az időből származó hatalmas pincelabirintus helyezkedik el. Hossza három kilométer, és 43 ágból tevődik össze. Hasonlóképpen évszázadokra vezethető vissza az ugyancsak sokágú tokaji és sárospataki pince is, mindkettőt Rákócziról nevezték el. A sárospataki a várkert alatt 100—150 lépcsőnyi mélységben ágazik szerte, szemöldökkövén olvasható az építés évére is utaló latin felirat: Cellarium Rá- kóczianum, aedificatum anno Domini MDCLXXXIV. Híresek a sátoraljaújhelyi „ungvári” pincék, amelyek nevüket minden bizonnyal onnan kapták, hogy az Ungváron át Lengyelországba vezető, úgynevezett „borutak” mentén épültek. Az ungvári pincékről már egy 1477-es oklevélben említés történik, egy Sátoraljaújhelyen 1765-ben eljátszott Bacchus című iskola- drámában pedig ez olvasható: „Aki egyszer bemé- gyen az ungvári pincékbe, nem könnyen, tud onnan kijönni ...” A pincékben egész évben sok munkát ad a száz- meg százezernyi hektó aszú, édes és száraz szamorodni, s a különféle pecsenyeborok kezelése, gondozása. A derítés, szűrés után ilyenkor a legfontosabb pincemunka a 'fejtés, borlevegőztetés, savtalanítás és „házasítás”. Nemcsak a tavalyi hanem a régebbi borokat is át kell időnként fejteni, s általában 4—5 fejtésen mennek keresztül addig, amíg palackéretté válnak. A levegőztetés úgy történik, hogy a bort a hordókból kármentőbe, a modernebb tolcsvai pincékben — nyírfavesszők közbeiktatásával — egész bormedencékbe eresztik, közben természetesen érintkezik a levegővel. Aztán motoros szivattyúk segítségével visz- szapumpálják, de ezt a műveletet már zárt csőrendszerrel végzik. A levegőztetésnek az a célja, hogy a borban lévő, még ki nem erjedt cukoranyagok gyor-. sabban alakuljanak át alkohollá. Ezzel tehát meggyorsítják a bor érését, sőt, ilyen eljárással a borban levő esetleg káros szagokat is lehet távolítani. A házasítás abban áll, hogy egy színdús fajtát egy kevesebb színanyagot tartalmazó borral vegyítenek össze. Az évek múlásával a borok is megöregednek, de téves az a felfogás, mintha a sok évtizedes borok lennének a- legjobbak. A hegyaljai borok 2—3—4 év alatt érik el alkoholban, illatban, ízben, zamatban a csúcsot, vagyis válnak „harmonikusan” nemes itallá. Legtovább tart; az aszú érése, erre általában annyi év szükséges, ahány puttonyos aszúról van szó. Ezután a ' borok fokozatosan „megöregednek”, vagyis a harmónia állapotából veszítenek, romlik a minőségük. Igen fontos feladatuk ezért a borászoknak, hogy különböző eljárásokkal a fo- gj'asztásig „csúcson” tartsák a borokat. , Az érésre a borok tokaj- hegyaljai harmóniájának) megtartására a vulkáni eredetű talajon, az itt honos szőlőfajtákon és az éghajlati tényezőkön kívül — a régi és a mai borászok tapasztalatai ezt egyaránt megerősítik — hatással van a hegyaljai pincék klímája és a falakat vastagon borító bársonyos tapintású nemes penész. Az évszakoktól függetlenül állandóan folyik tehát a hegyek, dombok sziklagyomrában a píncemúnka. A gazdag tapasztalatokkal rendelkező idősebb borászok, pincemesterek mellett egyre több fiatal szakember dolgozik Hégyalján, s féltő gonddal vigyáz a tokaji bor évszázadokon át kivívott hírnevének megtartására, s további öregbítésére. Hegyi József
