Észak-Magyarország, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

1980. január 6., *asárnap

HOSTI

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

Téli esték

Idei történetkék

A fagy és a hó érkezéséről elcsendesedett a határ,

I

a mezőkön reggeltől estig szorgoskodók közül nem jut mindenkinek munka a raktárakban, a műhelyekben a gépfelújítások körül. De hát akad tennivaló otthon is a téli hónapokban. Igaz, ráérősebb az otthoni tempó és jóval több a sza- ! bad idő. Milyen hasznos programok közül válogathatnak azok, akik legközelebb majd csak a tavasz kezdetével indulnak munkába kora reggeltől késő estig?

A korai sötétedés, a hosszú téli esték kínálják az ismeretterjesztés, a köz- művelődés, a .népi haI

gyomápyok ápolásához az alkalmat, annál is inkább, mert ezek az igények mind hallhatóbban kopogtatnak a népfrontnál is.

Grega Sándor, a Hazafias Népfront Sárospatak városi Bizottságának titkára, mindig úton. lévő aktívája, dolgos tisztségviselője a mozgalomnak. Sokadszorra ' sikerült végül találkoznunk. Télikabátban vacogunk a kis hivatali szobájában, ahol megmakacsolta máfeát az egyetlen olajkályha, de beszélgetés közben hamar megfeledkezünk erről.

— öt ' körzeti bizottságunk közül négynek van klubhelyisége, és ez önmagában már azt jelenti, hogy a jó programokhoz már csak jó ötletekre van szükség! Ezek a klubok többnyire könyvtári olvasótermek, ami különösen kedvez az író—olvasó találkozók, szakmai összejövetelek, klubestek sikeres szervezésében. , Ismert, hogy a várost környező tanyavilágban sokan gazdálkodnak a ház körül és nincs az a jó gazda,, aki ne tudhatna meg még többet a szőlő-, a gyümölcstermesztésről, az állattenyésztésről napjainkban, és ehhez ott vannak a klubban, valóban kéznyúj- tásnyira a könyvek, a legújabb szakmai irodalom.

— A rendezvények válogatásával, összeállításával sikerült eleget tenni a népfront rétegpolitikai törekvéseiben megfogalmazottaknak is?

— Mi nem sajátítunk ki magunknak mindent, ami közös a helyi tanács különböző osztályaival, iskolákkal, üzemekkel, igyekszünk hozzájárulni az egyes programok sikeréhez, hangulatának, színvonalának emeléséhez. Ily módon közösek például az idős emberek számára rendezett teadélutánok, baráti összejövetelek.

— Nem Sárospatak . az egyetlen, nagy múltú település a megyében, ahol nosztalgikusan fogalmazódik meg a régi közösségi események, az élménydús téli esték utáni vágyódás és ami különös, nemegyszer ez éppen a fiatalok óhajaként hangzik el, akik legfeljebb a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismerhetik a tollfosztók, a kosárfonók hangulatát.

— Végardón felújítjuk a valamikor híres tollfosztókat, és estéről estére együtt lehetnek azok, akik szívesen beszélik meg a helység,' a környék gondjait munka közben. A fosztóban magától értetődően nem mérnek teljesítményt, főznek viszont; kukoricát és előszedik a régi dalokat, anekdotákat, történeteket is. A Bodrog árterén ledobták levélsátrukat a füzesek, érik a kosárfonáshoz való fiatal vessző. Ennek a fonónak a sorsa — folytatja a titkár —■ egyelőre még bizonytalan, de nem mondunk. le róla. hogy előbb- utóbb a férfiak is baráti közösségekre leljenek a hosszú téli estéken, száműzve a tétlen nyugalmat. Apró-homokon, Dorkó-ta- nyán egyre nagyobb az érdeklődés a pataki hímzések iránt. A lányokat, asszonyokat autóbusszal hozzák be a szakköri foglalkozásokra. ahol a blúzók, térítők. szoknyák és gáWél*óKv hagyományosan ..tájhoz kötött” motívumvilág alaoián készülnek; erre a szakkör vezetője nagy gondot fordít.

A hosszú téti estéken gazdag a program a népfront klubestjein, szakmai, irodalmi, művészeti összejövetelein a város, a környező tanyavilág lakói ismeretekkel, emberi kapcsolatokkal gazdagodnak.

Nagy József

o

„Hála” annak a szokásnak, amely az új évet néhány esztendeje csillagszórók és más égő anyagok emeletről történő le- és kidobálásá- val köszönti, idén az egyik lakótelepünkön 0 óra 5 perckor kigyulladt egy ponyvagarázs. Hogy nagyobb baj néni lett belőle, s csak egy nagy fedőnagy- ságnyi felületen égett ki a ponyva, köszönhető annak a lakónak, aki nem törődve a meleg szobához alkalmazkodó öltözetével, lero- liant az egyik felső emelet- r,r,öl, • ..s,-. hóval eloltotta az

'Aáxm vetnáúmtffcpi-.t<?yje- . dó .tüzel, éjikor végzett ezzel a mindenképpen dicséretes cselekedetével, leért a garázs és kocsi tulajdonosa is alaposan felöltözve, nagykabátban, meleg sapkában, s a tüzet eloltó lakótársának így mondott köszönetét: Maga volt az, aki rádobta a csillagszórót?

G

A Nyíregyházáról Miskolc felé tartó vonat bár zsúfolt, mégis csendes. Illetve

az lenne, ha egy 3 esztendős „rossz kölyök” nem hangoskodna. Az anyja csi- titgatja szép szóval, majd fenyegetéssel, de az annál rosszabb. A gyerek csak kiabál, ami egyébként nem is igen zavarná se az utasokat, se a mamát, viszont amit mond...! Mi úgy fogalmazzuk ezt, .hogy a nyomdafestéket nem igen tűri. S mindezt egy három év körüli csöppség szájából halljuk! Nyilván nem magától jött rá erre a „táj- szölásos” beszédre. Ugyan kitől hallhatta? Ugye nem nehéz kitalálni? A mama pironkodik is, úgy hiszem joggal. Igyekszik minden pedagógiai képességét latba vetni, hogy valamivel elterelje a gyermek figyelmét és elhallgattassa. Hála az ilyen korú gyerekek mindenre fogékonyságának, a szomszéd-vágányon álló vonat, aztán meg a Tisza eltereli a gyerek figyelmét. Mama pedig már-már túlzott törődéssel magyaráz, foglalkozik a gyerekkel, míg csak le nem szállnak. Kedves anyuka! Haj, ha otthon is így nevelnék! Akkor soha nem kellene pironkodnia! .

(ha)

Hornyista

Egész úton szóval tartott bennünket — Miskolcig. Korút meghazudtoló élénkséggel beszélt, friss taglejtésekkel kísérve u történeteket. Amikor vonatunk egy csapat, vasúti pályát építő kiskatona mellett lassítva haladt, uz ablakhoz tapasztva arcát egy trombitást pillantott meg köztük; Nedves, öreg szeme felcsillant, s attól kezdőt végig a katonaéletéről mesélt. Közben kimutatott az ablakon, hogy neki is pont olyan réztrombitája volt a fronton, mint ott annak a kiskatonának, aki a vonat közeledtére harsányat fújt kürtjébe, mire a sínek mentén krumpa- csoló bajtársai szétrebbenlek a mozdony elöl.

— Az én trombitámnak is szakasztott ilyen piros bojtja volt. Azért lettem kürtös a katonáéknál. mert a Hernád menti szülőfalumban a tanító űr rezesbandát szervezett, s én is .játszottam benne. így, amikor behívtak katonának Miskolcra. a tizedik honvéd gyalogezredbe, az első századba osztottak be századkürtösnek, vagy ahogy abban az időben mondták, hornyistának.'- A bevonulás utáni nyáron nagygyakorlatra vezényeltek bennünket Nyékládházára és Má- lyiba. Életemben olyan rettenetes jégesőt még sohasem láttam, mint azon a nyáron volt. Valósággal letarolta a határt, földig leverte az érésben levő gabonát.

— Keményen egrecíroz- tattak bennünket a tiszt- urak: feküdj, fel, ki a fedezékből. szuronyt szegezz, előre! így ment ez napokon át, reggeltől estig. Én meg csak íújtam-íujtam a trombitát a • rohamokhoz. De hát kibírtuk, fiatalok voltunk, 21—22 évesek... A fiatalok sokat kibírnak. A nagygyakorlat alatt ki-ki maga kosztolta magát, mert kikaptuk az étkezési pénzt. Még most is emlékszem rá, 1 korona 50 fillért kaptunk a napi menázsira.

— Hanem, amikor kitört az első világháború... Attól kezdve más lett a hangulat. Mindegyre csak azt vártuk, hátha hamar vége lesz, ahogy Ferenc Jóska ígérte, hogy mire a falevelek lehullanak..„ Abban

bíztunk, hogy miránk már nem is lesz szükség. De nem így történt. Még szigorúbb lett a fegyelem, nehezebbek a gyakorlatok, úgyhogy rosszat kezdtünk sejteni. Kis ideig Miskolcon maradtunk még. aztán el- v ezen veitek Nyíregyházára, onnan tovább Szatmárnémetibe. Nagykárolyba, majd tizenötben ki az északi frontra. Galíciába.

— Azt se tudtuk, merre járunk, hisz falut, várost alig láttunk, oly messze voltak egymástól. Csak a végeláthatatlan nagy mezősét? mindenfelé. Vittek, vittek bennünket, s egyszer csak jó távolban szembe- kerii'tünk az • ellenséggel. Földbe ástuk magunkat, lőtt! válságra az oroszoktól Egy ideig várakoztunk, s közben lövöldöztünk egymásra. Aki kidugta fejét a dekungból, szinte biztosra vehette, hogy fejlövés éri

— Rettenetes idők'voltak Hulltak a tizes honvédek nem győztük temetni a sok halottat. Sok volt a sebesültünk is. Engem báli eomblövéssel szállítottak* kórházba, majd később utó-í kúrára Marienbadba vittek, utána pár nap szabadságot kaptam, hogy hazalátogathassak Abaújba, a szüléimhez. Aztán megint kivittek a frontra. Újabb szuronyrohamok a dekungokból, én meg csak fűjtam-íújtam ismét a trombitát, míg csak össze nem omlott az egész háború. Amikor nagy nehezen végleg hazakerültem, a réztrombitál is magammal hoztam. A reze megfakult, piros bojtja bemoeskolódott a háborúban, dekungokban ráfröccsent sok vértől, portól, sártól. Többet nem fújtam bele. megmaradt háborús emléknek.

Lélegzetnyire megállt . a beszédben, mintha felmérte volna magában azt a temérdek időt, amit az első világháborúban s azóta is megélt. Közben zsebkendőt vett elő, kitörölte elhomályosult szeméből a nedvességet, s amikor már á leszálláshoz kezdtünk készülődni, csendesen még eny- nyit mondott:

— Addig jó, míg a századkürtös a munkához trombitál. Mert a munka maga a béke, az élet...

Hegyi József

nem idevaló magamutogatás. Egyáltalában, a sérült gyanús, mert mindig a markát tartja. Ö állását veszítette, úgy emlékszem, hogy mint az újságírók közül kizárt. Később írnia sem szabadott, aztán valahogy nagy nehezen a Pesti Túrinál helyezkedett el. Olykor a Hungária kávéházban találkoztunk, mikor hol, kezdő írók és néhány tekintélyes, de időlegesen állami rángj avesztett. Főként irodalmi játékokat játszottunk, lengébb szófacsarásokat, boldogult Czibor vezérletével csacsipacsikat, intarziákat. Közben tartalmasakat: ki a"legjobb tiz magyar prózaíró vagy költő; — figyelemre méltó, hogy e tekintetben alig akadt köztünk véleménykülönbség —, megszóltuk kollégáinkat, s dicsértük a megszóltakat. összemelegedtünk: a fiatal tótágast álló, s az idős (akkor nekünk idős) mindentudó. Történetekre tanított az elö- :ő nemzedékről: mesélt, de nem amolyan szétfolyó, túli tarka locsi-fecsegéseket. Pon- íós voit és jellemző; jelzői ítélet értékűek. Szóban terjesztettem a „Kellér-történele- ket”, akár pedagógus a jó tanmesét; mint ami valamit jelent.

— Azt hiszem, írtam valamit — mondta titokzatosan, szerkesztőségi szobájába invitálva.

örültem?

Mások kéziratától többnyire ódzkodtam, egyedül Dérynéi végeztem nyelvhelyességi kisinas-feladatokat (példának okáért a páros testrész egyes számú használatáról), s adtam egy-két ötletet — minden morzsáért hálás vagyok — mondta a Talpsimogaló Után, ahová máig egész mondataim kerültek. De a magam szövegeivel sem terhelem a külvilágot vagy negyedszázada; 'elyük a nyomda vagy a szemétkosár; nem bíztam a baráti dicséretekbe balzsamozott csalóka öröklétben, a spájzban váró halhatatlanságban, de a kaján, irigy segítségben sem. Vagyis, megismételve a kérdést: örültem? Megtisztelőnek éreztem Kellér bizalmát? Vagy csak én voltam ott a kezeügyénél, ezért a felkérés, ami nem a személynek, hanem a szertartásnak szóit, amibe jobb híján avattatom bele? Kaland, hát kaland. A kalandnak nincs tartalma: helyzet. Ha óhajtod, vállalod.

S ebből lett mindmáig legjelentősebb műve, a Palásthy titka felolvasása. Szertartás, amit nem illik megszakítani, ele- mezhetetlen csoda.

Bár sok mondanivalóm nem akadt — lévén hogy a csoda lerázza magáról a részletek kullancsait — hajnalig váltottunk szót. Engem már akkor is célszerű volt kordában tartani: igazolványt kaptam akkori feleségemhez címezve, miszerint választolt műfajomat gyakoroltam, s nem valami egészen mást, „s egy öregemberen segítettem”.

Más úton-módon is próbáltam ügyködni az íróavatáson. Nem vagyok jó ember: alighanem a hálát, hűséget, viszontszere- tetet igyekszem kizsarolni a célba vett támogatottól; fizettetve az áráért, akitől — véltem jó ideig — amúgy is járna, ingyen és bérmentve. Később támadt ’ellenpéldám egynéhány, de végül is úgy fest a dolog, szigorúbb fiatalkorom igazolódott. Most?

De a nagy tehetségnek sosem tudtam ellenállni (megtanulom-e?); kiváltképp, ha váratlanul érkezik, valószínűtlen köntösben, táltos sebességgel. Irigység, szerelem?

Szóval élveztem is segíteni, nem is, nem tudván, hogy többnyire bosszú jár érte, hála fűtötte bosszú. (Kellér 'a kisszámú kivételek közé tartozott.) Megragadtam a kéziratot, s elküldtem a Dunántúlnak, amely lap a kevéssé „kedvelt” akribált. írók

gyűjtőhelye volt. Köszönetét ka ' un érte boldog emlékű szerkesztőjétől, Sz.<ntó Tibortól.

Jellemző: egyetlen jótettért utóbb tucatnyit juttatott a „felfedezőnek” Kellér. Mégsem kívánkozik ide hála. Beszennyezné azt az egy szál jót, amit tennem ‘megadatott. Vállalom inkább esendőségemel.

Utolsó esztendeiben különös szertartása tanúi lehettünk. Különös? Nem is különös. hiszen — lám, Vörösmarty — mindnyájan eljátszunk a gondolattal, hogy részt veszünk a magunk temetésén. Sir-e az asszon}7, kinek a hivatalos gyászbeszédé- veí büntet a balsors, odavezényli-e a csalfa szeretőt a bűnbánat, várhatók-e hisztérikus mutatványok? E szertartás különössége —, mint minden — a személyiség méretein múlik, a képzelet bonyolult felszerelésén; az elefánt könnycseppjei nagyobbak, mint az elefántéi.

Bandi bácsi lassan lépdelt a sír felé, elnyújtotta a produkciót. — Szegény Bandi bácsi — e megszólításra kötelezte híveit. Közelebb halálához: — Szegény jó Bandi bácsi. Végül már: szegény jó öreg Bandi bácsi. A feketekávét gyakorta pincérrel hozatta fel magának.

— Minek? — kérdé egy barátja.

— Tudod, az embernek legyenek szokásai — magyarázta. — Az írás múlandó, a modor halhatatlan.

Kedvelt játéka volt nekrológokat fogalmazni magáról, különböző kartársai modorában. Nekem, ha jó emlékszem, így

illett volna kezdenem, régi elméletem szerint: — A halál mindig gyilkosság. Akadt, iki így kezdte volna: — Fojtogat a sírás, de pontosan kell fogalmaznom, az ő szellemében. A leglalálóbbnak ez bizonyult: Hát elment...

No persze, szaván lehetett fogni. Legenda ide, legenda oda, rengeteget irt. Ellentétes tulajdonságok csaptak össze benne ezekben az utolsó esztendőkben. Hibátlanul fogalmazott, egy rossznak vélt központozás álmatlan éjszakával büntette. De sietett, a zárt egészre tört. befejezett életet akart. Nem kívánta a halált, nem is félte, mindössze tudomásul vette, hogy bejelentkezett. Amíg élt, sokat bratyizotl vele, aprólékosan szónokolt bajairól — lehetőleg nem a komolyakról —. fontosnak tartotta, hogy mindenkit beavasson nagyszabású játékába. Kéziratait is egyre sűrűbben mutogatta, önérzetesen, de maga- biztosság nélkül; rettegte, de várta a kifogásokat, megsértődött, de mindig okult. (Sajátlagos kivétel: egyszer lecsapta Füst Milán telefonját, akinek dicsérő jelzői fájdalmasabbak és leszázalékolóbbak voltak, mint bibliás dühei.) Mégsem a korlátlan fejlődés, az égig növés igényét éreztem benne, inkább, hogy biztosan, időre készen legyen. Szegény jó öreg Bandi bácsi — ez már nem fokozható.

A halál sem íróasztala mellett találta.

Sétált a lóversenypályán és hirtelen megérezte, hogy itt a pillanat. Tán szeretett testvére és legjobb barátja, Dezső segítségével vagy egyedül taxiba szállt, s hazament. Először a pályára telefonált, megérdeklödte az ilyképpen elmulasztott utolsó futamot, e fontos értesülés nélkül nem távozhat.

Az orvosnak már hasztalan telefonált,'