Észak-Magyarország, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
ESZAK-MAGYARQRSZÁG 6 1979. december 9., vasárnap A gyermekfelügyelőnő • jobb keze mutatóujját tartotta oda a cseppségnek, s igyekezett válaszolgatni kérdéseire, melyek mintegy körültapogatták a környezetet. A liget nevelt virágainak kapásból sorolta a nevét, csak akkor bizonytalankodott, amikor a fákra terelődött a szó. A gyermekek azt hiszik, a felnőttek mindent tudnak, s hitükben nem szabad megingatni őket, mert oda a tekintélyük. Az asszony növekvő nyugtalansággal nézegette a iákat, egyedül a gesztenyében és a fenyőben volt holtbiztos, meg talán az akácban, de bizony az égernek, lomha csertölgynek, kőrisnek a nevét sem tudta. S hogy ne kellessen még több lódítást a lelkére vennie, javasolta, sza- porázzák meg lépteiket, mert kihűl az ebéd. A gyermek annyira beleélte magát a kérdezz-íe- lelek játékba, megfeledkezett róla, hogy intézet is van a világon. Most, hogy eszébe juttatta Marika néni, nagy, fekete szemét még nagyobbra kerekítette, esdeklőn nyögte: — Ne menjünk még oda! Az asszony — maga is három gyermek anyja — egész lényével érezte és értette a kislányt, riadtságá- nak természetét, a legfőbb okot, mely valósággal hoz- zácövekeli. Most egyes- egyedül az övé, szabadjára eresztett kíváncsiságára nem vet gyeplőt, megkapaszkodhat az ujjábán, nem kell osztoznia rajta huszonöt kiscsoportossal. Odabenn egy lesz a sok közül, s ez a kedves néni se babusgathatja, — ha el- cuppanna egy csók, a csoport éhes falkaként vetné magát a felügyelőre. A kislány sírós hangja annyira megindította az asszonyt, hogy önkéntelenül lehajolt hozzá, jobb- ról-balról megcsókolta, bogárfekete haját simogatta. Kiegyenesedve, pici bűntudattal nézett bele az épület hatalmas ablakszemeibe — a vezető óvónő kimondottan tiltja az efféle megnyilvánulást. És nem érzelmi ridegségből, vagy komiszságból teszi. A felügyelőnő a maga bőrén tapasztalta, hogy — kezdő korában — mennyi kellemetlenséget zúdított szegény fejére „érzelgősségeivel”, képtelen volt rendet tartani; ha egynek megvetette az ágyát lefekvéskor, netán a párnát is megveregette a feje alatt, a többi megmakacsolta magát — a kivételezéssel kihívta maga ellen a szeretethiány- ban szenvedők elszánt dühét. — Ugye, holnap is megyünk a doktor nénihez? A kérdés megdöbbentette az asszonyt. Hárman alig tudták lefogni, amíg a doktornő piszkált a fülében; vonított a kíntól... Megfogva a kezét, bokrokkal takart ösvényre vezette, ahonnan nem láthatják őket — ezt a kis kerülőt a saját „érzelmi rendtartása” el tudja viselni. És megint záporoztak a kérdések bokrokról, virágokról, aztán; — Az a néni mit csinál ott? — Nagymama! Nagymama! A váratlan fordulattól földbe gyökerezett a felügyelőnő lába. s mire ész- be kapott, Piroska kitépte kezét ujjai közül, néhány ugrással a vénasszony mellett termett. Látványnak is borzasztó volt. ahogy abban a szép ruhájában át- nyalábolja a rongyokba bugvált térdet, valósággal bújik bele a nagymamának „kinevezett” cigányasszony- ba. — Jössz ide rögtön! — kiáltotta. Piroska se látott, se hallott. sírósra érzékenyülve motyogta: nagymama, drága nagvmamaí — Ni csak. ni — kotyogta a vénség, lekuporodva a Gulyás Mihály: Sokára lesz vasárna A felügyelőnő már bánta, hogy engedett az érzelmi erőszaknak — ha az egyenes úton mennek tovább, erre a kérdésre nem kellett volna válaszolnia. Egy szutykos vénasszony turkált a kukában. KeVés szemét volt benne, mélyre kellett nyúlnia. — Guberál! — mondta az asszony a látványtól haragosan. — Mi az a guberálás? — Jaj, Piroska, hagyj már nekem békét! " Siessünk. mert mindketten kikapunk! A guberáló kihúzta felsőtestét a bűzlő edényből. Öreg cigányasszony volt, s a felűgyelőnő legszívesebben befogta volna Piroska szemét, ne is lássa a csupa ránc arcot, s a csúfon- dáros tekintetet — „vén boszorka. ez talán szemmel tud verni...” — Mi az, naccsága, nem tetszik a betlehem?! Csak sose nézzen le maga engem. Senki se tudja, mire jut vénségére! Erzsiké bizony meg se tudott mukkanni, ilyen helyzetekre nem volt szava. Megragadta a gyerek kezét, hogy elsiessen vele. De Piroska hirtelen megvetette a lábát, s örvendező, boldog kiáltás hagyta el száját: gyerek elé. — Milyen ismerős az a cukor arcocskád. Hogy hívnak, lelkem? Jó, jó, Piroska, de milyen? — Felnézett a tanácstalanul toporgó felügyelőre — Mondja már, naccsága, milyen? Erzsikének is csak Piroska volt a kislány. Elővette az orvosi beutalót, s megmondta a gyerek vezetéknevét. — Miii?! — sikkantott fel a vénasszony, karja közé kapva a gyereket. — Hát megismertél, megismerted nagyanyádat ?! Eszem azt a drága lelkedet. Látja, naccsága, tán egy éve, hogy látott, oszt megismert! Én vagyok az ő nagyanyja. Az a drág,a- látos anyja otthagyta, mint kutya a mindjárt megmondom micsodáját, oszt én neveltem, én bizony. — Csókolta, ahol érte, és önfeledten áradozott. — De kiszépültél nekem, oszt milyen . nagy lettél. Ha te meg nem ismersz, én meg se merlek szólítani, olyan kisasszonyt csináltak belőled. Piroska két keze közé fogta nagyanyja fonnyadt arcát, hangja megáradt keserűség volt. — Mikor viszel haza, nagymama? A néni szemét elöntötte a könny. ■ — Megint el vennének tőlem, drágaságom. Még hogy én koldulni tanítottam! — emelte szomorú tekintetét Erzsikére. — A fúvó szellőtől is óvtam. A hajamat pöndörgetve aludt el, oszt a lábát egész éjszaka nem vette le rólam, t Kiflit, tejet hoztam neki, : pedig az a semmiházi egy krajcárt nem küldött, csak j éli világát, hogy szemének: mondja a holló: csecsebo- gyó! Elhagyni egy ilyen cukorbabát! Legalább tudom. tudom végre, hol keresselek, gyüvök hozzád vasárnap ... Az otthon bejáratáig kéz a kézben mentek. A gyer- mekfelügyelőnő balsejtelemmel lelkében követte őket — több ismerős arc is felrémlett a nagy ablakok mögött. A vezető óvónő jött eléjük az előcsarnokban, igen haragos képpel. — Hát ez tűrhetetlen! — kezdte fennhangon. — Hogy merte a • keze közé engedni a gyereket?! Erzsiké nem pattogott. Kérdéssel hozakodott elő: — Piroska mikor került az otthonba? — Nyolc hónapja — hangzott a válasz. — De miért fontos ez most? — Lehetséges volna — folytatta —, hogy egy hároméves gyerek, ilyen hosszú idő után, ráismerne a hozzátartozójára? — Ha nevelője volt és jól bánt vele, előfordulhat. — Hát most előfordult — jelentette, ki igen határozottan Erzsiké. — A nagyanyja volt. A vezető óvónő egyből megszelídült, mosoly jelent meg arcán. — Hát akkor ne haragudjon, hogy megszidtam — magának volt igaza. — Vasárnap meglátogatja — jelentette ki a felügyelőnő. — Hát erre kíváncsi va- t gyök — nevetett az óvónő. t— Szalmaláng, hamar ellobban. Az asszony nem volt i ügyeletes vasárnap. Hétfőn ’ első útja Piroskához vezetett. A gyerek boldogan mutatta, mii van neki: semmi kis rongybabát szorított kebléhez, fekete cérnával kivarrt szeme, orra, szája. Arcocskáján szomorúsággal kérdezte: — Még hányszor alszunk vasárnapig? Erzsiké sajnálta megmondani. hogy még sókára lesz vasárnap. Hemingway-illusztrócio Feledy Gyula Kossuth-dijas grafikusművésznek a Műcsarnokban nyílt gyűjteményes kíáliitásából Portré. © A tél mindvégig enyhe volt, akárcsak az előzőek mind. A hó hamar letakarodott — szinte füstölve párállott a napsütésben. A csődörök össze- összerúgtak állásaikban, és harapdálták a lóápolók kezét. Aztán a láncra kötött bikák kezdtek rekedten, elfulladva bömbölni a tenyésztőtelepen, és rázták a jászlak tölgyfa peremét. Az erdőszéleken már fu- voláztak a rigók, esthájnalokon fütyörész- tek a szénfekete seregélyek, bódítóan illatozva kivirágzott a zelnicemeggy a vízmosásokban. A télen szemérmetlenül meztelenre vetkőzött falu titokban hozzáfogott, hogy befedje magát kirügyezett berkenyével, nyírfákkal meg a kerítések mentén sorakozó orgonával. És már zöld köd borult a mezőkre, poros lett az út, már beköszöntött a száraz nyár, amikor Ilja Sznyegirjov megint Szibériába készült. Régen, még februárban elhatározta, hogy oda utazik. /Este volt. amikor Ilja az erdőipari gazdaság irodájából, a sok fuvartól elgyötrődve a csonka gallyakkal telepotyogtatott nyiladékra, teherautójához indult. Az autó — csakúgy, mint lélekmelegítője, vatta- ,nadrágja, sapkája és keze — benzinbűzt árasztott. Sznyegirjov soha nem is tudott megkülönböztetni semmilyen más szagot, csak a poréi nyáron, meg a fagyét télen. De azon a februári estén éppen olvadt. Az ég zöld volt fent, barnásvörös az erdőn túl, a fák meg feketéllettek és megduzzadtak. A levegőben annyira tisztán lebegett ott a tavasz illata, hogy Ilja megérezte, beszivta; aztán kifújta az orrát, és a kihűlt fülkébe felkapaszkodva, azon nyomban elhatározta, hogy Szibériába utazik. Newi először csalogatja el a tavasz erről a helyről. Járt Szibériában is — tavaly ott kínlódta végig az egész nyarat, ősszel meg kiábrándulva, dühösen tért haza. Nem tetszett neki a barakkélet; meg- gyűlölle Szibériát a muslicás tajgájával, az utakon száguldó MAZ-ok erőlködő, vékony berregésével együtt. Fekete-fehér volt a hó csíkozta föld, amikor Sznyegirjov hazatért. Az erdő csupaszon, élettelenül állt, a fű elfonnyadt, a dudvaszálak remegtek a szélben, éjszakánként pedig darát sodort a talaj menti szél. Aztán sűrű hó esett, hol fagyott, hol olvadt — és Sznyergirjov boldogan zökkent vissza a rendes kerékvágásba. Éjjel-nappal hajtott — az állomásra, az erdőbe, sőt a szomszédos kerületekbe is, olt hált, ahol utolérte az éjszaka, aztán, még sötéttel, vizet melegített, betöltötte a hűtőbe, megindította a motort, sebtében teát ivott, közben valami jelentéktelen dologról beszélgetett a házigazdával, és élvezettel hallgatta, ahogyan lágyan mormol az autó. Szeretett éjjel hajtani kihalt utakon, amikor úgy tetszik, hogy csak ő nem al- szil> a világon; amikor a kocsi ide-oda himbálódzik és bóbiskol, a vakító fényfolt meg a kerekektől csaknem egészen a látóhatárig szökdell ott elöl. Éjszakánként a magányos fordulókon könnyen el lehetett tűnődni a múlton; lassan elfelejtette, hogy haragszik Szibériára, elhalványult minden, ami rossz, mintha nem is lett volna soha, és csak a hegyvonulatok, a tomboló-Idegen folyók, a nehézkes körvonalú betongátak szépsége, hatalmas ereje maradt meg __ Í gy hát Sznyegirjov, mivel februárban egyszer elhatározta, hogy oda utazik, Jurij Kazakov: májusban, indulás előtt egy héttel kilépett a munkahelyéről. © Nappal jókat alszik, úgy érzi magát, mintha Szabadságon volna. Esténként szépen felöltözve a szomszédokhoz jár búcsúzkodni. Eleinte hallgatag és ünnepélyes, mint aki a neve napját üli, de fokozatosan belemelegszik, és elkezd beszélni Szibériáról. Hosszasan, talpraesetten beszél, és barátainak arca elködlik — ők is szeretnének Szibériába menni. Ilja későn jár haza, csizmáját már a pitvarban levéti; azt hiszi, hogy alszik az anyja. Miutári az egy hét alatt jól kibú- csúzkodta, kimulatta magát, az utolsó estét az útra készülődve, otthon tölti, és először veszi észre anyja kisírt szemét, meg a bánatos gyöngédséget az arcán. Lefekvéskor Szibériára, anyjára gondol, aki egyedül marad; ettől okvetlenül hol elszomorodik, hol felvidul — lopva cigarettáz- gat és sehogy se tud elaludni. Reggel pedig, de nein túl korán, elindul hazulról. Senki sem kíséri ki, nem szereti a kisérést. Csak az anyja megy vele. Az egész reggelt átsírta, úgyhogy, most, a fia mellett a falun végighaladva, csak sóhaj- „ tozik, és jelentéktelen dolgokról beszél. A kertek alatt, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik, és a pagonyokat elhagyva a sík mezőn húzódik tovább, teherautó fut szembe velük — téglát hoz az állomásról. Most Miska Firszov, Ilja szomszédja és barátja dolgozik rajta. Sznyegirjovék félrehúzódnak; könnyű tavaszi por csapja meg őket. Miska kiált valamit menet közben, aztán fékez, kiugrik a kabinból, és visszamegy Iljához. — így hát, elmégy? — kérdezi és odanyújtja kezét. Miskának most benzinszaga van. — El — válaszolja Ilja. .— Vigyázz, hátha megint nem fog tetszeni ! — Ne félj, tetszeni fog... — dörmögi II- ja, és feszülten néz a távolba. Hallja, ahogy anyja szaggatottan kezd lélegzeni mögötte. — Eh! Így hát nem mulatunk többet együtt — mondja Miska, és hátrapillant kocsijára, melynek motorja most is jár. — Vigyázz, úgy általában... Rágyújtunk utoljára? t .' £. '
