Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
1979. november 7., szerda ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Rukavisnyikov Alekszandr: Munkás Novikov: A nagy út szakaszai Ha valakit annak ide© jen a királyi Magyar- országon, vagy a magyar királyságban Kovácsnak és Jánosnak hívtak, mi más lehetett volna, mint kubikos. Nincstelen. Agrárproletár. Földnélküli. Földnélküli János. Hogy miből élt ő és számos családja, nehezen lehetne ma már megállapítani. Kovács János épp úgy, mint a kubi- kosság egyedülálló, a világon kivételes jelenség volt. Ezért nem értette ő sem és kérdezője sem akkor, az első világháború idején, hogy miféle világban élnek több ezer versztányira és kilométerre egymástól. Amikor Kovács János két földijével, akik szintén kubikosok voltak, az Osztrák —Magyar Monarchia hadifoglyaiként beléptek a ha- barovszki Vörös Gárdába, így folyt le a beszélgetés. A komisszár kérdezett: — Mit dolgoztatok otthon? — Kubikosok voltunk. — Az mi? — Olyan földmunkásféle. És néztek egymásra. Mert ezt a szót nem lehetett lefordítani pontosan a komisszár nyelvére. Ezért nem lehetett csodálkozni a következő kérdésen: — Volt-e birtokotok? — A kubikosnak nincs birtoka. — Rendben! Hol szolgáltatok ? — Hetedik hadtest, százegyedik ezred. Gyalogság... * Harcoltak. De mindig úgy igyekeztek, hogy hazafelé vezessen az útjuk. És ez valahogy szerencsésen egybeesett a polgárháború kisebb-nagyobb eseményeinek egykori hadi helyzeteivel. Tulajdonképpen végigharcolták Szibériát, amiről az öreg nekem azt mondta, olyan, mint valami nagy tenger. Tomszk nemcsak egy mássalhangzóval van távolabb Omszktól, hanem sok száz versztával. De ide is eljutottak. És Kovács János erre a barakkra is emlékezett Emlékezett arra, hogy hideg volt, hogy a barna, a koszos, a nyirkos falak mindig, mintha keresett volna valamit a földön. Mikor átadtam neki a meghívót. akaratlanul is meg kelleti hatolnom ... — Tudod — mondta, — ,tz a Szibéria, az a Szibéria olyan, mint a tenger. Annak nincs se vége, se hossza .. De hát kedves bátyám, maga nem látta a tengert. — mondtam. — Valóban — mondta szinte megdöbbentem — Nem, valóban nem láttam a tengert. De azért én tudom, hogy milyen ... Kovács János kubikost; volt osztrák—magyar hadifoglyot. vörösgárdistát, hazánk egyik első közös gazdaságának alapító tagját 1967-ben. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján kitüntették. Az ünnepségre az ünnepi ruhát a pártbizottság vásárolta. Azt nem tudom, hogv a nyakkendőjét ki kötötte meg. De láttam, amikor a szálloda elegáns éttermében, a fogadáson sírt az öreg. Sokáig ismertem. És soha nem láttam sírni. Csak akkor. Egyetlen egyszer. Már meghalt. ★ Amikor Marx déd@ unokája. Robert Lon- guet, a hetvenes évek elején Szibériában járt. élményeiről így nyilatkozott a sajtónak: „Nagy úton levő tengerészekhez hasonlítanám a Szibériában élő embereket. A szibériaiak is. a tengerészek is hatalmas, beláthatatlan térségeket járnak be, ahol a természet számos veszélyt rejt. Az óriási távolságok, a nehéz körülmények formálták az itt dolgozó emberek jellemét. Akárcsak a tengerészekben. bennük is rendkívül fejlett a szolidaritás érzése. Csodálatra méltó, milyen akaraterővel és kitartással építenek és teszik lakhatóvá Szibériát, amely valóban olyan, mint egy tenger...” Kovács János úgy halt meg, hogy soha nem látta a tengert... Oravec János közé poshadt levegő szorult és a mennyezet alatt szinte mozdulatlanul állt a mahorka füstje. Arra is pontosan emlékezett, hogy se asztal, se szék nem voll a hosszú helyiségben, csak priccsek mindenütt a falak mellett... Aztán egy óriási menet következett Ivanovo mellé, Tyejkovó- ba, ahol az egyik volt báró textilgyárában rendezkedtek be. De ide is jött az ukáz. És akkor már egy másik forradalom, az igazi hívta őket harcba. Háromszáz versztát tettek meg vonaton Moszkváig. Maga az utazás is harc volt. Tömött peronokon várakoztak, a harmadik csengetés és a mozdony füttyszava után megrohanták a meglódult szerelvényt. Az egyik kis állomáson négy volt magyar hadifogoly, internacionalista, vörösgárdista került a kerekek alá ... Moszkva. Egy külvárosi, üres tűzoltó-laktanyában húzódtak meg egy darabig. A tétlen napok egyikén új felszerelést kaptak. így mondta az öreg: „Patkós csizmát, szürke posztóköpenyt, puskát, lőszert, kézigránátot, estére meg fekete kását és fekete kenyeret. Aztán elindultunk a Kreml felé. Azt kellett elfoglalni. Kadétok, had- apródok, zászlós-iskolások, kozákok védték. Csak sötétedéskor tudtunk kis veszteséggel előrehaladni. Emlékszem rá, egyszer valami úri helyre kerültünk. Már napok óta került az álom, irigykedve néztem horkoló társaimat, én meg csak dideregtem a fáradtságtól és az álmatlanságtól. Ültem az új csizmámon, akkor láttam először parkettát életemben, meg zongorát, melynek a tetején szinte virítottak a fehérre festett kézigránátok. Arra gondoltam, vajon, kik laknak itt, és hová letek.. .” Ezután, egy órával később, több mint húsz társával egy bérház ledőlt falai alatt feküdt eszméletlenül Kovács János kubikos, volt hadifogoly, vörösgárdista. Mire kijött a kórházból, két kubikos társát már eltemették a Kreml sáncába, mert ők ott hallak halált... öreg. földbe süppedt falusi házban lakott Kovács János nyugdíjas. Ha otthon volt, kint ült a kertben, és fejét mindig a nap felé fordította. Mikor utoljára láttam, mellette néhány tőkén már feketéllett a szőlő, a szék másik oldalán pedig az asztal fehér térítőjén száradt a tarhonya. Az öregember koponyáján szinte semmi hús nem volt, csak ráncos bőr. Tömött, őszes bajuszán megcsillant a napfény. A halántékáról fekete erek futottak össze a szeme sarkához. Két súlyos kezét az ölében pihentette. A sámlihoz támasztott rövid nyelű akácfából faragott sétabot. vékonyka. ferde árnyékot vetett a földre. Ünnepségre szóló meghívót kézbesítettem személyesen az öregnek. Olyan ünnepségre szóló meghívót, amelyen személyesen meg kellett jelennie, hiszen magas szovjet és magyar kitüntetést kapóit. Mondtam is neki. Az öreg felállt. Nyugdíjas testét már akkor meghajlította a sokesztendős nyomor, a munka, a harc, az ’ a moszkvai bérli áz, amelynek a falát rájuk robbantották. Ügy járt csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott csodálatos hangokat. Ügy rémlett, hogy erdei tisztáson áll. és hűs. zöld félhomály veszi körül, valahol patak csörgedez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vigasztalná, szól hozzá ... Számolta, hányat szól a kakukk. Öröm járta át. Hat, hét nyolc, kilenc, tíz... — _..u logok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen felsóhajtott. Újra borzalmas süvítés támadt, a madár elhallgatott: de ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Talán már nem is szólt, úgy rémlett neki, de ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vállát, és meglássa a csillogó mászóvasakat, amelyek belefúródtak a pózna gyantás, engedékeny fájába. Honnan került elő a kakukk, miért' van itt, ahol nincs sem erdő, sem csend — erre nem gondolt A kakukk — jó jel, jót jelent Élni! — ez lüktetett halántékában és ettől elszorult a szive az elnyűtt, fekete kezeslábas alatt. És újra elborította a kábulat tajtékzó hulláma, kis porfelhők kavarogtak az úton, de valahol a távolban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzával rajzolt, és összezavarta a színeket, az eget pirosra, az utat zöldre festette. És az út olyan mesz- sze volt tőle, hogyha le- szállna a póznáról és elindulna, akkor egész nap mehetne, de talán még tovább is. Friss szél csapta meg arcát. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig dolgozott a póznán, de elvégezte, amit kellett: helyreállította a vonalat. Most leszállhatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jóságos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáért a tarka kavicshoz a pózna tövében. Állt az úton, szemét eltakarta a vakító fény elől és körülnézett. Gyökerestül kitépett fiatal fács kákát látott, megszürküli göndör koronájuk az útra bukott, egy teherautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt, egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, három kis fekete ér csörgött a feje alól, és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolásokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig rajba, de embermagasságon felül egyetlen heg sem látszott — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin, te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányába. A bokrok közül egy sápadt, szinte rongyokba burkolt ember jött elő, akiben Andrejevre ismert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről emberek ugráltak le, és a sebesültszállítót, a hordágyat, amelyen egy sebesült feküdt s nyöször- gött. — Szizov néhány karcolást kapott! — kiabálta majdnem a fülébe Andre- jev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt, és halkan mondta: *. — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, nem sebesültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Ruba- hinhoz lépett. Rubahin végignézett önmagán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban lógott. Igen, sértetlen maradt... Űjra látta a kék eget, a szinte nyári felhőkkel, a kicsi házakat, amelyektől csak egy ugrásnyira van az országút, rajta teherautók futottak, s vasúti töltésen pedig a közeledő szerelvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. ■— Tudom — felelte Andrejev —, itt van már a teherautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hordágy után, amelyen halkan nyöszörgött Pahomov. A teherautó elindult. Csend borult a világra, és Rubahin szíve úgy zakatolt, mintha sokáig futott volna hegynek felfelé. A kocsi kanyarhoz ért, és ekkor Rubahin felugrott helyéről, s hirtelen olyan hangon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg!, hogy a sofőr azonnal lefékezett. Rubahin kiugrott az autóból, és bukdácsolva, nehéz léptekkel egy nyitott abla- kú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte kis veteményeskert zöldellt, és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszál ágaskodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje látszott. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy kakukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki odafent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbanásoktól, és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag épp olyan zöld volt, akár a k jskeny ágyások zöldje, háta mögött pedig fáradhatatlanul szólt a madár, s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húzta össze kis szemöldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos kezeslábasban bedugja fejét az ablakon, és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon vagy kiáltson, figyelte, ahogyan ez a kocsiból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt himbálóznak a súlvok. fent pedig, mulatságos, sárga feiét kidugva, egy kis madár bólogat házikója ablakán, és kikakukkol- ja, hogy most tizenegy óra van a világon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfelejtett sírni, és lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ö, kicsikém... Megcsókolta a kislányt, és sietve a kocsihoz indult; társai értetlenül fi'ívelték. Beszállt és így szólt: — Gyerünk tovább ... — Ismerős talán? — kérdezte Andrejev, miközben nagy kockás zsebkendőé fújta az orrát, és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Rubahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andreiev. — Ez a kislánv cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz. úgy néz ki az ablakon, akár a fészekből, de már hogy kakukk... A kocsi elindult. Gellert György fordítása
