Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
1979. november 11., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÁG 7 Az autóbusz a miskolci Marx térről indulés a Borsodi Szénbányák .lyukói aknája előtt fordul vissza. Menetideje átlagosan húsz perc, közel hét kilométernyi utat tesz meg ezalatt, az utasok legtöbbnyire a bányászokból, a hétvégi házak tulajdonosaiból kerülnek ki, és abból a néhány, igazi őslakosból, akiknek házuk van az Űzúgróban, a Lyukó- és Kulyor-völgyben. Az autóbusz elhalad egy tábla mellett, amely néhány méternyire áll a Testvériség utca végétől és a város közigazgatási határát jelzi. A tábla funkcióját veszítette, hiszen a város nem ér itt véget, ám nem is olyan régen — tíz év, vagy talán még annyi sem — a taxisok tarifát váltottak. mondván, ez már a külterület. Az út, a lyukó- bányai országút ma már utcának is bediene. Utca lett, s elején két kilométernyi szakaszon aszfaltszőnyeg felelteti a volt ma- kadám töredezett betonlapjait, miként mai életünk gyorsulása azokat a talán meg sem született városbeli mondákat, amelyeknek cselekménye itt játszódott az akkor még kopott dombok között. Egy legenda megemlékezik a lóról, amely egy ködös, párás novemberi reggelen döglött meg a Magyar tanya és a gulyákul közötti útszakaszon. Végsőkig hajszolt, ápolatlan, öreg, sovány gebe volt, talán vak is. Fújtatva cipelte még utoljára is terhét, valami két tonnányi szenet. amikor akarata és inái végképp felmondták a szolgálatot, reszkető izmokkal állt még egy ideig, majd messzire hallatszó, csattanó ostorcsapások kíséretében a földre rogyott, s egy utolsó nyerítéssel, rúgással, remegő orrlikáival kilehelte páráját. A kocsis, aki már mellette állt. leVetle sapkáját, megtaposta, éktelenül káromkodott. Arra a pénzre gondolhatott, amelyet a szénért kapott volna. ha időre leszállítja a megrendelőnek. Később, a kocsmában néhány decinyi kerilósszaggató mellett könnyet is hullatott és azon elmélkedett, miként tehetne szert olcsón egy hasonlóan tisztességes igavonóra. — Val> volt az a 19 — a kocsis rekedt hangja áttörte a füstöt, kocsmazajt —, de úgy éljek én, hogy az utolsó pillanatban még visszanyerte szeme látását! Amikor ott i rúgta az utól- sókat — a rekedt hang itt elcsuklott, majdhogvnem sírásba fulladt —. elparádézott mellettünk egy brics- ka és az én lovam felemelte a fejét. Biitos azt a két fényes szőrű kancát nézte meg. a könnyű ügetésüket, jól táplált, kőkemény izmaikat. Nagyon irigyelhette azokat... Társai a könyöklők és a kerítésszaggatók mellől rámeredtek. össze is néztek jelentőségteljesen, biztosak voltak dolgukban: valami baj van ott nála, legfelül, a fejében. — Én csak tudom — folytatta — mit küszködött az a ló. Már én is rongyosan vettem meg, és azután is csak űztem, hajszoltam, mert kelleti a pénz. Korán reggel kihajtottam az istállóból, estig jóformán egyebet sem csinált, mint a kocsit húzta, s azon is a legnehezebb terheket, követ, szenet, néha nagyritkán téglát, cementet. Mit kapott érte? Hideg, huzatos istállót, sovány abrakot, ostort szá- molatlan, — Te tehetsz,, rója!, — mormogta valaki. — Én? — a kocsik hitig- • hökkent, majd mint aki nem hallott semmit, tovább folyt belőle a szó.— Én bizony láttam, hogy egy pillanatra felvillant szemében az irigység, aztán elhomályosodott, mintha valamelyest megnyugodott volna. Azok a hangos patkók pedig' tovább csattoglak, egyre csak csattoglak .. . — L)e a te lovad a 'szenet hordta, meleget vitt a lakásokba. — Bolond vagy te! — hördült . lel a kocsis. — Honnan tudná egy ló, hogy mit cipel maga mögött. Az csak azt érezhette, hogy egyre nehezebb, és mégis mindig mennie kell, mert ő arra született, hogy húzzon, egyre csak húzzon. Csúszós, köves dűloutakon, partnak föl és le. hogy minél közelebb vigye a terhet, ahová kell. Nem kíméltem soha, mint ahogy magamat sem. Most meg elszállították, isten tudja hová ... — Majd kerítesz másikat. Van ilyen ló elég, még csak nem is kerül túl sok pénzbe. — Igaz — válaszolt a kocsis —, már kinéztem magamnak az újat. De lehet, hogy annak is ez lesz a sorsa? Üjabb mormogások hal- lalszódtak. — Mert nálam dqlgpzni kell — csapott a könyöklőre a kocsis. — Nálam nem elég. ha fényes, tiszta és könnyen dobálja a farát a ló. Nem simogatást, álmélkodást kap, hanem ... — Nyugodj meg — csendesítették —, biztosán találsz megfelelőt. Pár hét múlva még mondogatták a lyukóbányai országút környékén, késő éjszaka, mintha valami dülöngélő társaság köveket rakott volna . együvé azon a bizonyos ponton, a Magyar tanya és a gulyákét között. „Emlékmű lesz, emlékmű lesz” — ezt motyogták magukban. A ló esete azóta elfelejtődött, nincs róla szó, hiszen esténként az egész világ dolgai egyre-mósra peregnek . a képernyőn, és nem, érünk rá ilyen apró- c.sepröi,...do]gpkka,l törődpi. Egyébként ' is: a lyukóbányai’ országúton.- ma muraiig látni lovat. A szenet teherautókkal hordják. Én sem állok meg a Magyar tanya mellett, pedig megáll ott az autóbusz. Le- szállhatnék. Az ilyen legendák idejét magával vitte az idő. Udvardy József napkelet előtt is végezni... Az önhibájukon kívül megbetegedett munkásokat az uradalom !1 napon át or- vosoltatja és gyógykezelteti. A betegségben eltöltött napokra, mint a munkatörvény előírja, csak élelmezés jár... Az uradalmi rendnek minden munkás köteles magát alávetni és az intézőség utasítását teljesíteni. Az az elten vétőket és lázitókat. az uradalmi vagyont szándékosan megrongáló munkást az intézőség azonnal elbocsáltatja.” # / Együtt olvasom velük az esvköri summásszerződés aláíróinak nevét: Márkus Lajos Márkus Laiosné. Péter Piros, Rázsi Gáborné, Verhóczki Mária, Takács •János, Gál Anna, Szeberin Lajos. Jankó Rózsa. Király Rjza. Köteles Piros, Mező Mát Vás Mező Lajos ... A sok név körött olt van a:- övék is: Kerékgyártó Aladár, Kerékgyártó Ala- dái'né. Váratlan a felidézés, mindez régen volt, nagyon régen. Mégis van mire emlékezni. mert igaz az a tény is. hogy akkor évek hosszú so -án éz volt az életformájuk. Így -mondja Kerék- gyártóné is. születeti Majnái’ Anna: — Muszáj vök menni. Szegények voltunk Heten egy családban, fölu meg csak három hold . . . A férj 14 éves legény keként, az asszony , 13 éves kislányként kezdte a sum- máskodást. Bz a most olvasott 43-as szerződés már az utolsó summásutak egyikét regisztrálja. Ügy mondják: marhavagonokban beutazták szinte az egész országot. Baranyában például Frigyes főherceg birtokán voltak. Bicske mellett Tükröspusztán' pedig gróf Pálffy Dann József uradalmában. De jártak Nógrád- marcalon. Vazsony pusztán, Kecskeméten, meg a jó ég tudja még hol. Munka? Az volt látástól vakulásig, mikor mi. Répa- egyeselés, kapálás, acato- lás, aratás, gyűjtés, csép- lés. répabe takarítás, gyümölcsszedés. — Ez utóbbi Kecskeméten- volt 39-ben. Ott a szerződésbe még az is bele volt véve. hogy munka közben beszélgetni nem szabad. De hát ki az íz’ tudja azt megállni! Kaptunk is érte minden nap. Sorba állított egy csepp ember, mi nagyságos úrnak hívtuk a rossz tudja, mi volt. s lehordott bennünket. Persze a mi szánkat nem lehetett leragasztani. Nem féltünk, megmondtuk ’ mi neki a magunkét. Ott Kecskeméten született a következő nóta is: „Sok gyümölcs van a mintagyümölcsösben. 1 De a sommás mégsem ehet belőle, 7 Mert még ami a fa alá esik is, / A summásnak azt sem szabad megenni.” Es mi az, amit megehettek? — Amit kaptunk. A kenyérrel spóroltunk, egy' fi kilós kenyérnek két hétig kellett eltartania. Emlékszem. minden este bableves volt. Aztán délben a hatoslál. Az egylál ételt hatan ültük körül. Bab, krumpli, ez volt a legtöbbször. Mondtuk is: kétszer krumpli, kétszer bab, megint krumpli, megint bab. Ma. mindez, olyan, akár a mese... — Bizony olyan! A mai gyerekek el sem hiszik. Pedig akkor nem volt mese. Akkor nem az óvuda nevelte a gyerekeket. A tarló, a határ, meg a dolog. A mai Ki évesek pedig azt sem tudják, hogyan kell a kapát kézbe venni. Akkor viszont a dolog, a hát—hét —nyolc—kilenc hónapos eljárás az életfórmánk voll. — És most lassan négy évtized távlatából hogyan emlékeznek vissza azokra az évekre? Ügy mint egykori átélök. A (ifi éves férj és a 65 éves feleség összenéznek. — Sajnáljuk. No nem az.l az. életformái! Szó sincs róla! Az akkori fiatalságunkat. Azért nagy kár. hogy ottmaradt. Hajdú Iliire Fotó: Liii'/ai József Ha készülne egy magyar sci-fi film, amelynek a forgatókönyve egy ismeretlen bolygó, kietlen és rémisztő helyszínt ima elő. készséggel segítenénk a rendezőnek. Mondanánk: Jöjjön el Boldogköváraljára, keresse meg annak a legősibb részét, Ri- gócot. Ha elhagyja ezt a kis zegzugos utcát, tegyen meg még pár száz métert és stop, ne tovább! Az elhagyott kőbánya látványa földöntúli képzeleteket ébreszt. Sötétszürke, hatalmas kőfalak jobbról és balról. Ezeken a köveken fű, kóró sem terem. Egy-egy több tonnás kőtömb időnként leomlik a magasból, le, egészen az útig. Ezt onnan tudni, hogy ott van. Nem is egy ilyen kőóriás riogatja az arra járót, és még belegondolni is rossz,' milyen lehet, amikor zuhan. Am, ha készülne egy idilli mesefiim, mondjuk olyan, amelyben tündérek lennének u szereplők, akik szépséges erdők tövében, locsogó kis patak partján játszadoznának, szintén tudnánk segíteni a rendezőnek. Mondanánk: pár száz méterrel a rémséges kőbánya után rátalál. A kőhegyen mindenféle fa él. Tavasszal virágos, nyáron zöld, ősszel ezerszínű, télen zöld-fehér az erdő. És - ez - a kis patak, amelynek . olyan nagy a vitalitása, hogy messziről is hallani -a hangját, képtelen medret vájni magának. Csak úgy, a köveken i’ohan. És éppen ez — bog)' nincs medre — adja különös hangulatát.* Nos, ilyen úton lehet eljutni Árkára, ebbe a pici faluba. És onnan? Onnan már sehová, Árkán véget ér az út. Mégsem érezzük 'magunkat a világ végén, de nem ám! Feltűnően szép, háromszintes ház magasodik az első házak között. Éppen vakolják, kellemes pasztellszínűre festik. A szobák számla? Maga a tulajdonos sem tudja, hiszen, ha beleszámítjuk a földszintieket, az emeletieket, a hallt, a manzárdot ... Sok. Pleszkó Józsefné örül, hogy tetszik a ház. — Sokat, igen sokat dolgoztunk érte. A férjem a téesaben fogatos, az öreg szülők és én itthon, a háztájiban gürcölünk. Földet művelünk, állatokat nevelünk. A fiaim tanulnak. Azért építettük ezt a nagy házat, mert azt szeretnénk, ha együtt élne majd a család. A nagyszülők, mi és a gyerekeink, a három fiú. — Miért éppen Árkán építették föl ezt az igen sokat érő villát? — Hol építettük volna? Arkaiak vagyunk és szeretünk itt lakni. A gyerekek is szeretnek. Kocsival meg messzire lehet julnj. A ház berendezése még hiányos, bár vannak már benne reprezentatív szobák. Es ami feltűnik: festmények sokasága a falon. A falakon — és a szekrények tetején. gondosan becsomagolva. Cipőt húzó balerina, erdő szarvasokkal, madarakkal, erdőrészlet patakkal, híddal.... — Tudja, voltam már vagy harmincéves, amikor elkezdtem festeni. Képeslapokról, reprodukciókról másolok. Tetszenek a képeim a rokonságnak és a falu lakóinak is. Nagyon szeretek festeni, pihentet. szórakoztat. Árka. Kétszózhuszonnégy lakosának többsége a . termelőszövetkezet tagja, alkalmazottja. de főleg járadékosa. A fiatalabbak távolabbra járnak ipari munkáért. Iskola van, alsó tagozat. Árka Cl házából 52-ben van rádió-, 36-ban televíziókészülék. I960 karácsonyán tört be a faluba az elektromos kommunikáció, akkor gyújt fel a villany... Villanycsengőn jelzőnk egy szép, tornácos ház kapuján. ... Mécses himbálódzik a fán. Éjszaka van. A ken fáinak ágait éppencsak sejteni lehet. Az előtérben emberpár,, idős asszony, idős férfi. inkább öregek. Emilt köcsögök, mögöttük valami boszorkány konyha-tele. Hogy tűz ég valahol, az csak a két öreg ember arcára vetődő fényből derül ki. Meseszeré !>ép. Fehér, fekete és némi barna. Ki látott már az. éjben, a falusi éjben más szineket is? Ez a mese valóság: ez a niese Brózsely Józsefné nagyszüleinek lckvárlö- zö éjszakája. Ez a mese valóság: ez a mese egy csodaszép festményben realizálódott. A kép alkotója a? unoka, Annusba, Brózselyné. Háziasszony, négy gyérek édesanyja. Kedves, egyszerű, olyan természetesen nagyszerű, mint amennyire nagyszerű az a,fkai t^ij. 1934-ben született és 1960-ban kezdett’festeni. — Miért? — Mert olyan nagyon szerettem volna egy szentképet a szobánk falára. De olyan drágán adták, hogy nem tudtam megvenni. Igen nehéz éveim voltak akkoriban. Lelkileg és fizikailag is nehezek. Üt év alatt négy gyereket szültem, egészségeseket. szépeket. Ügy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a világon. Csakhogy ezekben az években halt meg az édesanyám és az édesapám. Ügy éreztem, én vagyok a legboldogtalanabb ember a világon. Szerettem volna egy szentképet és boldog, meg boldogtalan voltam. Ez a három dolog vitt rá, hogy ecsetet fogjak, hogy vásznat, olajfestéket vegyek, hogy — fessek. Az az első szentkép az unokatestvéremnél van, mert aki tőlem kér, én adok... Annusba a Szűzanya és a báránykák után tovább lépett. Másolt egy sor. „világit”, aztán ládöbbent, hogy látni is tud. Megfestette Árkát. Plasztikusan, úgy, ahogy a magaslati gyümölcsöséből látta. Az,lán, nos, aztán jött a felfedezés. — Művésztáborokba hívtak, mentem. I-gen jó tanácsokat kaptam, de — véleményem szerint — rosszakat is. Nézzék, én soha az életben nem tanultam festeni, tehát el kellene fogadnom minden tanácsot azoktól, akiknek diplomájuk van, akik értenek hozza. Igen-igen sokat tanultam tőlük, de nem tudok mindent elfogadni. Pél. dául: az én nagyszüleim házának hátsó kertjében nem voltak árkádok, amikor főzték a lekvárt. Először elfogadtam az értők tanácsát, aztán újra megfestettem. Lehet, hogy nem jó ez így, de én így érzem, így látom jónak az évek távlatából is ... Annusba képei a képzőművészeti alkotótáborok jóvoltából hosszú életűek. Ö maga sem tudja, hol vannak a legjobb képei, csak annyit tud, biztosan jó helyeken. Nem tudni, jó-e ez így. Annuska, sajnos, beteg. Ez úgy derül ki, hogy „berepül” az ajtón Varkoly Jánosné, a második szomszéd és közli, azonnal menjen, mert várja a körzeti orvos. Ö megy, mi maradunk. Varkoly né: — Ez az asszony kincs a falunak. Olyan akvarelleket, olyan csendéleteket fest, hogy mind a két szeme káp- rázik az embernek. .Hát még az olajok! Akvarell, csendélet, olaj... Ritkán hallani ilyeneket egy pai-asztasszony szájából. A környezet formál óképességének hamisítatlan igazságai. A szíverősítő medicinákkal visszatérő asszony kedélye mit sem változik: — Tudják. mindenben az a legszebb, hogy a gyerekeim alig várják az új képeket. Egyik sem kapott kedvet a festésre, de ki tucíja, mit hoz a jövő. — Melyik a legkedvesebb festménye? — Az utolsó, a lekvárfőző "nagyszülők. Azt gondolom, most találtam rá az igazi témáimra. Az emlékeimet szeretném megfesteni. azokat a szép gyerekkori éveket. A fonást, a szövést, az aratást, a mezei munkákat. Mindegyiket egy kissé mesésen. hiszen ma mór olyanok ezek az emlékek, mint a népmesék. Ezeket a történeteket én majd mint mesét mondom el az unokáimnak. Szavakkal1 és képekkel. — Es a táj. éz a misztikusan szép vidék? — Egy hét van az őszben, amikor a legszebb a mi vidékünk Régóta figyelem, az az egy hét a legszebb, akkor a legszínesebb minden. Csakhogy nehéz, igen nehéz kifogni azt a hetet. Különben is, olyankor kell ásni a krumplit, a zöldséget, a hagymát.'.. — Mondja. Annusba, boldog? — Annvi tragédia és baj volt az élelemben. hogy nekem nem sok kell a boldogsághoz. Képzeljék el. vettünk egyszer bikaborjút, hogy majd bútort vegyünk az árán, meg lakodalmat rendezzünk a gyerekeinknek. Egy hajnalon aztán elpusztult. Ha nem történik semmi baj. akkor nyugodt vagyok, ha meg valaki, ha valakik megértenek, ha valakikkel meg tudom értetni az érzéseimet, a gondolataimat, akor igazán, igazán boldog vagyok. Lcvay Györgyi Priska Tibor
