Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
1979. november 25., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Egyszerű ez... I Levél Felsővadászról, a pártvezetőség titkárától: Ügy érzem, írnom kellett. Az esemény, amely Kupa községben történt, nem mindennapos, özvegy Sim- kó Lajosnét olyan meglepetés érte, hogy a megha- tódottságtól nem talált szavakat a köszönetre. Az történt, hogy katonatia szolgálati egységénél, parancsnokai felfigyeltek a katonai szolgálatát teljesítő Simkó Lajos húsz éve járóképtelen édesanyjára. A meglepetés: egy olyan, a rokkantak mozgását, hely- változtatását segítő kocsi, amellyel ezután Sim'kó néni tágabb környezetét is megismerheti. E nemes emberi cselekedet, úgy érzem, nagyobb nyilvánosságot érdemel. Simkó Lajos csendes, zárkózott fiatalember. Huszonöt éves, magas, jóvágású katona. A régi, tisztára meszelt kupái parasztházban, ahová annyi emlék köti, négy gyerek nőtt fel. Sándor bátyja Ga- radnán lakik, Vilma és Mária már férjnél, majdcsak egyidőben építkeztek a szülőfaluban. Az édesanyjuk 1959 óta ágyhoz kötött beteg. Lajos ipari iskolába került, de mikor meghalt az édesapja, hazament a tsz-be dolgozni. — Nehéz volt így — emlékezik. — Előbb segédmunkás, aztán gépkezelő voltam. A tehergépkocsivezetést a felsővadászi termelőszövetkezetben tanultam meg. Otthon? A legkisebb gyerek marad legtovább a háznál, talán ezért, hogy a legkedvesebb. Sok volt a dolog. Kerti munka, nevelni a hízót, rendet tartani a házban. A nővéreim is besegítettek. Elérkezett az idő. Simkó Lajos bevonult. Szereti a katonaéletet. , — Édesanyám, mióta be_ teg, nem mozdult ki a házból. Nem látta a falu megváltozott arcát. Nem látta a két lánya új házát. Katonák. Cimborák. Bajtársak. Kuruzsta József, főtörzsőrmester : — Ha nem is mindenki teszi, de jobbára szokás nálunk, hogy beosztott katonáink szüleit meglátogatjuk. Lajos nem mondta, de tudomásomra jutott, hogy beteg az édesanyja. De hogy milyen nehéz az élete, csak akkor tudtam meg, mikor magam is láttam. A honvédségi párt- szervezet titkárától kaptam kocsit, hogy meglátogassuk Sim'kó nénit. Valaki húsz évig nem mozdulhat ki a lakásából! Nem hagyott nyugodni a gondolat: segíteni kell! ötlet, elhatározás, tett. Telefonok. A segíteni akarók újabb segítőkre találtak. A vonal túlsó végén a megyei kórház központi raktárvezetője, Bartus Ferencnél Igen, jöhetnek a kiselejtezett betegszállító kocsiért. És a műhelyben elkezdődött a munka. A rajban, akinek csak ideje volt, javította a kocsit. Dohai András tizedes, Bállá Tibor honvéd és a többiek. Tettükről csak annyit mondanak: — Sokszor van rá lehetőség, hogy segítsünk egymáson. Katonatársak vagyunk. Amikor elkészültek a munkával. megállapodtak abban, kik vigyék el az ajándékot. Elindultak az autóval Kupára. Ütközben még leszálltak, és vettek egy nagy csokor virágot. (mikes) ! I Hétköznapi történetek Tír farkaslyuki kisiskolás részvételével furulyasiakkör kezdte meg működését. A helyi iskola egyik fiatal pedagógusa nagy szeretettel foglalkozik a gyerekekkel, ' gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű, öreg, falusi körzeti orvos volt, és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt egyedül, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, mikor néhány napos hall_ gátasod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és. hogy a gyerekre terelődött a szó — (istenem, milyen ostobán tudja az .ember kifejezni magát) — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de te nem tetted, mert, a józan, segítő szeretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Al_ jas vagy, érted! A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója), arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron, No., de most már ez is csak apróság. Két éve jóformán alig beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl, és hát persze én is ... Két óve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt az egy-két boros üveget, és kezdetben az újságokban lapozgatva, később rádiót, televíziót hallgatva, nézve, megiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből. ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltés lesz, vagy újra felöltözöl, és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze, nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel, az Imrével (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kel_ lett megtennem), ő mondta. nem akartak bántani, ezért helyeztek először, figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen, eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos,, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögesz_ méd nemcsak séVtett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiúnk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet, és majd a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással”, segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, és az ágyban — ha nagy ritkán sor került erre — a vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét ösz- szeköt bennünket valami. Te erre is olykor azt vágtad az arcomba: azért te. szem, mert lelkiismeret- furdalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha igy beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és női gyönyörűségeimet, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen képtelen leszek elvégezni. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az 1 évfor dűlők, az ünnepek, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulókon add a szavad hogy minden megváltozik kettőnk között, hogy legalább megkíséreled emberibbé tenni a kettőnk kapcsolatát — különben elhagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre és külön élünk. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szere- tetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani. mint az idegeket őr lő estéket és éjszakákat Tudom, majd hozzá kel) edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosz- szú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni. U. i.: A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza. moziba mentem, és ma én is meg- innék veled egy üveg bort. V A kisfiú a hároméves gyermekek érdeklődő, mindent tudni akaró kíváncsiságával fordult a szemközti ülésen helyet foglaló asz- szony felé: — Néni, mi az a kabátodon? — Ez, kisfiam, jelvény, amit a Vöröskereszt ad azoknak, akik segítenek másokon. — És te mivel segítettél másokon? — Vért adtam a rászorulóknak. — Vért adtál? — döbbent meg a kisfiú. — Elvágtad az ujjadat? Hát te nem tudod, néni, hogy: a tű, a kés, az olló a gyerek kezébe nem való?... — De hát én már nem vagyok gyerek! — Éppen azért! Nem tudtál vigyázni? — Tomika, miket beszélsz! — szólt a kisfiúra anyukája — a néni felnőtt, mint a nagymami és nem vágta meg a kezét. De a kisfiúban felébredt a kíváncsiság. Azt ki kell elégíteni. — Akkor hogyan adtad oda a véredet, néni? A gyorsvonat fülkéjében utazók arcán mosoly futott át. Az ablaknál ülő férfi újságjába merült, de oly módon, amikor valaki csak nézi, de nem olvassa a hasábokat. Mellette szabadsá- gos katona figyelte fél szemmel a szerelvény mögött elmaradó tájat, de megint oly módon, amikor valaki csak néz, de nem lát... Tomikával szemben szolgálatból hazatérő vasutas próbálta az utazási időt alvással elütni, de ez most lehetetlen volt, mert az izgő- mozgó kisfiú kalimpáló lába minduntalan az elszunyókáló ember térdéhez ütődött. Majd céltudatosan, határozottan bele is rúgott: — Szólj neki! És akkor Füzesabonytól Hatvanig elhangzott a tör- ténet— Az én unokám szülei Szihalomban laknak, a főút mellett. Zolinak hívják és most hatéves. Négyéves volt, amikor az udvaron elszaladt az anyukája mellől. Csak egy pillanat az egész, de ők olyan helyen laknak, ahol a kerítés közvetlenül a nagy forgalmú út mellett van. A kapu nyitva volt, pedig a vöm még láncot is szerelt rá. Zolika talán kutyát, vagy macskát látott a másik oldalon, mert az állatokat nagyon szereti és az a pillanat, amíg az anyukája éppen máshová nézett, elég volt hozzá, hogy megtörténjék a lr; gédia... A személyautóban szintén négyen ültek: az apa, az anya és két gyermekük, az egyik alig valamivel idősebb, mint Zolika volt akkor. Ez nyáron történt, amikor Szihalom főutcáján nr ;yon nagy a forgalom. Autó autót ért: jövet Is, menet is összetorlódtak a kocsik. mindenki futott oda, ahol az én Zolikám élettelenül feküdt. Az autóban ülők szintén megsérültek, négyüket vitte el a rohammentő. köztük a lányomat is, aki magánkívül volt. Engem, mert én Hatvanban lakom, ott éri a távirat, Egerbe vitték Zolikát és a többieket is. Ma sem tudom, hogyan jutottam el odáig. A lányomat az idegosztályon ápolták, Zolika az intenzívben feküdt. Nem akartak beengedni, de én félretoltam az utániból mindenkit. A főorvos úr később nekem is injekciót adott, ám én nem nyugodtam meg. Egész éjjel a kórház körül járkáltam, zavarodottságomban kerestem a templomokat, de azok is be voltak zárva Pirkadatkor megint a kórház kapuján dörömböltem, a portás valami italfélét erőszakolt belém, attól meg elszédültem. Lerogytam a kapusfülkében egy székre, ott aludtam talán egy órácskát. Nagyon jó ember volt a portás. Ahogy megjött a váltás, telefonon megérdeklődte Zolikát. Később el is kísért hozzá, már a lányom is ott volt, A kisfiúból bizony én alig láttam valamit. Mind a két lába magasan felkötve, a kis teste szinte egészen begipszelve, kötözve, csak a szeme látszott ki belőle; az a szomorú, semmibe néző, fájdalmas tekintete. Megint jött a főorvos úr, a drága jó ember! Mondta, hogy már elmúlt a közvetlen veszély. Zolika nagyon sok vért veszített és ami nagyon ritka, a kórházban éppen nem volt elegendő mennyiség abból a vércsoportból, ami Zolikának kell. Miskolcról indult el az utánpótlással egy kocsi, de addig is egy eger- csehi bányászember, aki a kórházban feküdt és maga is véradó, a vérét adta Zolikának. így maradt életben. Elgondolni is szörnyű, ha nincs az a bányászember!. .. Nos, én nem vagyok vallásos. De akkor, ahogy egész éjjel az utcákon bolyongtam és a lemplomo- « kát kerestem, hogy menedéket találjak és fohászkodjam, magamban mindenfélét ígértem és fogadtam. A főorvos úrnak is elkaptam a kezét és megcsókoltam örömömben. Mikor Zolika kijött, de azt megelőzően is kerestem a bányászembert, de nem találtam, mert másnap hazaengedték. Megtudakoltuk a címét és a kisfiúval ellátogattunk hozzá. Nagyon szép háza, gyönyörű családja van, akikhez most már egy kicsit Zolika is hozzátartozik, hiszen az ő vére mentette meg! Sokat beszélgettünk, még búcsúra is meghívtak magukhoz. Akkor látta meg Zolika Pali bácsit (mert igy hívják) mellén azt a jelvényt és így szólt hozzám: — Neked miért nincs ilyen, nagymami? — És a történet lassan itt véget ér, Másnap elmentem Hatvanban a körzeti orvosunkhoz, kértem, vizsgáljon meg, lehetek-e véradó? Amint látod, már ezt a jelvényt is kiérdemeltem! Ez olyasféle kitüntetés, mint az aranymedália, de sokan még annál is többre becsülik ... Az ablaknál ülő férfi még mindig ugyanannál az újságcikknél tartott. A sza- badságos katona előreha- jolt, úgy figyelte a mesélőt. A vasutas szeméből teljesen kiszállt az álom. Tomika maga alá húzta kalimpáló lábait, buksi fejét anyja ölébe hajtotta és égszínkék szemeit le nem vette a hatvani asszonyról, aki, mert közben az állomásra értünk, leszállni készült. Csomagjáért egyszerre nyúlt a vasutas és a katona, Tomika pedig igy szólt: — Hadd pusziljalak meg, néni!... Ónod vári Mikiéi T
