Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 NOMEN EST OMEN. Szerencsés-e vajon az az ember, akit egyszerűen Fortunának hívnak? Fortuna László villanyszerelő kisiparos — mint mondja — nem szívesen hisz az ebbáli bölcselkedésben, magában a szerencsében sem igen, hiszen élete minden szerencsés kimenetelű eseményéért keményen meg kellett dolgoznia. — Azt hiszem, az volt az első szerencsés kimenetelű esemény az életemben, amikor egy hónappal a szakmunkásvizsgám után, otthagytam az asztalos szakmát, amit — ha jól belegondolok — rám kényszerűéit az édesapám. Nem mintha nem lenne jó szakma az asztalosoké, apám is ezzel a szakmával tartotta el a családját. Engem azonban kisgyerek korom óla vonzott a villamos áram, — Hogyan hajtotta végre a pályamódosítást? — Ahogy tudtam, lerövidítettem az időt. Szakemberhiány volt akkoriban, így módot adtak rá, hogy két tanulóév után is vizsgát tehessünk. Én vállaltam a rizikót és sikerült is. A 49 jelentkezőből heten megfeleltünk. 1949-ben szereztem villanyszerelői képesítést, aztán a budapesti Nemzeti Villanyszerelő Vállalatnál álltam munkába. Rádióadó, repülőtér, színház és egy sor fontos ipari létesítmény villanyszerelését végeztük el abban az időben. Vezető szerelő lettem, holott sok idősebb szaktárs dolgozott a brigádban. Azért esett rám a választás, mert csak én tudtam rajzokat olvasni, nekem volt valódi szakképesítésem. Később mégiscsak iparengedélyt váltottam és hazajöttem a falumba. Forróra, Nem szerettem távol élni, és láttam, hogy itt is mekkora szükség van a villanyszerelőkre. — Itthon milyen munkák vártak magára? .— Szebbek és látványosabbak, mint annál az országos vállalatnál. Én villamosítottam a fél községet, aztán a környező falukat is. Sokat dolgoztam a frissen alakult termelőszövetkezetekben, a környék iskoláiban és templomaiban. Szereltem a néprádiókat. Igazi úttörő munka volt mindez. A velejáró örömökkel. Voltak házak, ahol a szerelés után egész éjszaka égett a villany és le sem feküdt a család. Mindig jó visszagondolni a hejcei fény ünnepélyre: az egész falu ünnepelte a villanyt... — Manapság más természetűek a villanyszerelő kisiparos feladatai. — Az alapok megvannak, ma a korszerűsítés a cél. Villamosítjuk a harangokat, a templomi orgonákat. Azontúl villanybojlert, tv- antennát. kapucsengőt, automata mosógépet, vízszivattyút szerelünk. Újszerű feladatok ezek, fel kell készülni rá. Ha nem akar elmaradni az ember a kortól, akkor nem szabad ol- vasatlanul hagynia egyetlen frissen megjelent szakkönyvet sem. FORTUNA LÁSZLÓ, a KIOSZ encsi szervezetének tiszteletbeli elnöke, ezüstgyűrűs kisiparos. Több fiatal villanyszerelő tanulta meg tőle a mesterséget. — Nagy felelősséggel jár a tanulóképzés — mondja. — Hiszen a tanuló élete a mester kezében van. legalábbis egy ideig. Én azt vallom, nem árt. ha félnek a fiúk. Az egyik tanulómnak megmutattam két áramütött embert, lássa, milyen veszélyes a mi szakmánk. Aztán úgyis elmúlik a félelemérzet. De csak akkor, ha a szaktudás teljes. A mi szakmánkban nem maradhatnak kétségek, itt nem dolgozhatnak közepesen képzett szakemberek. Az önvédelmen kívül a mások védelmére is meg kell tanítani a fiatalokat. Az elnagyolt munka életveszélyes. De a kisiparosnak készülő tanulókat még másra is meg kell tanítani'. Az emberségre, a becsületes életre. A pénzszerzés sokakat megszédítell már... — Maga sokat keres? — Nem keresek többet, mint egy ipari üzemben dolgozó munkás, holott soha nem illette nagyobb kedvezmény a kisiparosokat, mint manapság. De ennyi elég. Én mindig azt mon- dom a fiataloknak, hogy aki nem tud megélni ma kisiparosként, az azonnal adja vissza az iparengedélyt, mert tehetségtelen, de adja vissza az is, akit megszédi- tett a pénz. A tisztességes munkás a középutat járja. — Hogyan él hát egy 52 éves, jó hírben álló villany- szerelő kisiparos? — ÜLTEM REPÜLŐGÉPEN, helikopteren, hajón. Hobbim az utazás. Jártam Amerikában, Jugoszláviában, az NSZK-ban, Ausztriában, Romániában ... Szakmai siker: Amerikában megjavítottam egy reménytelennek látszó zenélőórát. A villamos szerkezetével volt baj és az ottani szerelők kárhozatra ítélték. — lévay — — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei ? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták ■— s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Visegrádon, akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka, hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem, mondtam, ez az? Úgy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is tanultak rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Fíltek is tűle a rácok, meg a papok. A pap nálunk úgy bezárkózott, hogy senki se mehetett be hozzá, a nagy világon senki. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? 1 — Nem Pesten, Budán, ö is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak on nun tudom, hogy kiabáltak nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal, a lóról. — Hát Petőfi Sándor?.;: Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de nem ismerem. — Jókai? — Jókai, Petőfi, hallani hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak... — Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanich? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott, izé, egy fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót, az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizet, tele neki érte. Az tudta a Damjánovics nótáját. Rác vót, de úgy tudott magyarul, nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Gör. gei. Hogy Görgei eladta a hazát. _ Igen, a dalban benne v ót, abbul hallottam, akit a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem kérem, az az asztalos, az olyanokat tudott danol- ni, mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — Így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája, izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. az öreg legyint; mind csak hiábaváló; ■ any. nyi ebből a komoly dolog, csak, hogy: „Hetvennégy deka kenyeret adnak egy hétre, az ember, ha leül, egy ültőhelyébe megeszi.” s iveim — Meghalt a költő. í j Mit bámészkodik itt? ... Esti Hírlapot tessék... Előreláthatólag egyetlen vonat sem késik ... Friss hírekkel az Esti... A helyjegy megváltása kötelező... Meghalt töltő... Van még itt egy szabad hely?... Forró feketét, szendvicset, édességet tessék... Meghalt a költő... Az ajtókat kérjük becsukni... Esti Hírlapot tessék... Nem tud felváltani egy húszast? ... A vágány mellett tessék vigyázni... Friss hírekkel az Esti... Meghalt a költő ... Húzódjon már beljebb, más is utazni akar... Az lti?... Esti Hírlapot tessék... Ez nemdohányzó szakasz ... Meghalt a költő... A kilencedik vágány mellett tessék vigyázni, személyvonat indul... Elkérhetem az újságját? ... A parti hússzal kontra, az ultit majd meglássuk . . Maga hová utazik : ... Kérem a kezeletlen menetjegyeket ... Meghalt költő..'. Friss hírekkel az Esti Hírlap ... — Miközben napok óta folyik a valamennyiünket lázban tartó nagy per, az emberek továbbra is a legváltozatosabb módon ölik magukat és pusztítják egymást. Az élet kontra halál perben a felperes erőszakkal elkövetett birtokháborítás miatt fordult a bírósághoz. A per helyszínén tartózkodó újságírók többsége úgy véli: bizakodásra még semmi ok: A Halál ugyanis fellebbezett, miután az első tárgyaláson életfogytig tartó szabadság- vesztésre ítélték... (té—) jíjií íplfMlf e&v spoil. ifi fi Jtft fii gondozott kertben lenni? Mindenekelőtt azt. hogy ritkán kívánkozik az ember máshová, legfeljebb egy másik ha. sonló kertbe. Május végén minden esz. tendőben Jelibe vágyom és sehová máshová nem. Az árnyas fák alatt pihenő Ambrózy—Migazzi gróf szép kertjében a rhododendronok — magyarul havasszépének nevezik — színpompáját látni valóban felejthetetlen élménye minden földi halandónak. S most, júniusban itt. Miskolcon, a Kőporoson, a 10 emeletes betonházak tövében a látvány ugyanígy helyhez bilincsel, ide, ehhez a 261 négyszögöles telekhez. Telek helyett mennyivel szebben hangzik így: rózsákért, rozárium. Kőporosi rozárium. Miskolci rózsákért. Hitetlenkedve barátkozom a kifejezések tartalmával. Ha nem látnám, talán el sem hinném. A gyár- kémények — amelyeknek füstje, pora szinte letöröl- hetetlen jelzőket aggatott a város nevéhez, s amelyek hitetlenkedésemet is szítják — légvonalban néhány kilométerre vannak ide. Szerencsére ide mégsem látszanak. Eltakarják őket a 10 emeletes házak és a kerítés funkcióját is betöltő futórózsák. Mivel azonban első hallásra hihetetlennek tűnt a miskolci rózsakert léte — s nemcsak én voltam így vele —, duplán kijár a dicséret annak, aki mindezt létrehozta! Dr. Kovács Miklós — mert ő az, akinek ezért az időt felejtő, ritka szép látványért a 200 ezres város köszönetét mondhat — igazi kertész szívélyességgel fogadott. Tudja ő jól, minden idelátogatónak ritka, értékes ajándékot ad. Színeket, illatokat, könnyed formákat, a menyasszony tiszta ékességét. Azon viszont talán nemcsak éri, de mások is eltűnődnek. mennyi év munkájából virul, színesedik elöl. tünk a mostani kép. Ha ezt tudjuk, tisztelgünk még inkább. Kertnek, embernek egyaránt. Kétezer rózsatű, 875 fajta — az ország minden bizonnyá! legnagyobb magán rózsa-gyűjteménye — mulatja a színét, illatát, formáját, önmagát. Megmutatja magát a fénynek, a kék meg, azóta itt nevelem őket. A jelenleg meglevő 875 fajtából (619 katalogizált) 120-at a Főkért békásmegyeri kertészetéből, 200-at a Kertészeti Kutatóintézettől, 300-at az azóta elhunyt nagy hírű rózsakertész! öl, Halász Jenőtől szereztem be. Neki különösen hálás vagyok, tőle nagyon sok szakmai segítséget is Rozárium a Kőporoson égnek, a lepkének, az emberi szempárnak. S a látvány megbabonáz. Azon ve. szem észre magam, dadogok. A szavakat szürkének érzem, a lángvörös, borostyánsárga, rubi n színekhez képest. S hiába mondja Kovács Miklós, itt 1967 előtt egy vízmosásos, csak gazt termő meredély volt — bár elhiszem —, nem tudóméi. képzelni. Miért a rózsát? — kérdeztem- magamtól, amikor ide készültem. Magyarázatot magam is tudtam adni. A rózsa: történelemi. Szappho a virágok királynőjének nevezte. A görögök Aphroditének szentelték. — Miért pont’ rózsát? — kérdeztem tőle. ö a színgazdagságot, az állandó virágzást, a gazdag fajtaválasztékot emelte ki. Semper vireo — ahogy a lalin mondja. Szüntelen virulok.- Ä rózsafajíak »JJt 1958-ban kezdtem el. Ezt a telket 1967-ben kaptam kaptam. A többi fajtái falusi kiskertekben kutattam fel. Polyantha, teahibrid, re- montáns, floribunda bokorrózsák, miniatűr baby- rózsák, futórózsák. Számtalan változat, bár ebből az ember leginkább csak egy összképet, egy harmonikus csendéletet érzékel. Kép ez is, de ez szebb, csodálatosabb minden festett képnél. Sőt, merem mondani, zene is! Az áttetsző, porcé- lánnál is finomabb szirmor ; kon Vivaldi csendül, vagy talán részlet Mozart Re- quiemjéből? Dr. Kovács Miklósnak, az Unió Áfész jogtanácsosának kőporosi kertjét, ro- záriumát a Miskolc megyei város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága 1979. április 12-i ülésén, mint rendkívüli botanikai és tájképi értéket Védetté nyilvánította. Természetbarátként mondom: nagyon jól tette. Az indoklás többek között így szólt: „A katalogizált és fajtahiteles rózsagyűjtemény a város területén olyan értékes növénycsoportot képez, amely a helyi talaj- és klímaviszonyok között tapasztalati alapot nyújt a szárazságtűrő változatok elszaporílá- sához”. Gvűjtőszenvedéiy, meg. szállottság. hit — jelen esetünk példa rá —, nagy értékeket teremt. Most. hogy e sorokat írom. néhány nap távlatából is előttem van a terrakotta színű Vérnász. vaay a lángvörös Istra képe. no meg egy apró epizód. Amikor Barna Ferenc, a Kertészeti Vállalat nyugdíjas igazgatója először itt járt. tisztelete, elismerése ieléül jelképesen háromszor emelte meg a kalapját a rózsa, kert és a létrehozója, dr. Kovács Miklós élőn. Javasolom Dr. Kovács Miklós és a rózsák . mi. miskolciak te. gyük ezt mindnyájan! Cserébe a város egyedülálló rózsákért jéért. Hajdú Imre Foló: Laczó József
