Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
ÉSZAKMAGYARORSZÁG 4 1979. jufíus 8., vasárnap Mérlegelő visszapillantás jainak honorálását. Éppen az eióbb már említett elmosódó határvonal miatt. Az ősbemutatók száma jelentősen megemelkedett a korábbi évekhez képest. Ennek egyik oka, hogy a televízió mind többet szeretne találkozni közvetlenül a közönséggel, másrészt a későbbiekben szeretnék a tévétalálkozót előremutató rendezvénysorozattá is tenni, azaz a visszatekintő számvetésen kívül olyan funkciót is szánnak neki, amely az elkövetkezendő esztendő programjaiba enged betekintést. A most látott új művek változatosak, bár semmi sem utal lényegi változásra, azaz nem találtunk olyan művet, amely akár mondandójában, akár formai megoldásaiban valami szembeszökően új törekvésről árulkodott volna. A látott művek sora inkább valamiféle „megszokottan biztonságos” állapotot sejtet. A fogadtatásuk, mint már korábban jeleztük, meglehetősen megoszlott, a közönség- találkozók nem minden esetben sikerültek. Hasznos, jó törekvés az információs vetítések rendszerének bevezetése, azaz a külföldi fesztiválok díjnyertes filmjei, valamint a fiatal rendezők úi. többnyire kísérleti müvei megismerési lehetőségének biztosítása. Kár, hogy a túlzsúfolt programban ezekre viszonylag elenyésző figyelem juthatott. A tévétalálkozók legvonzóbb momentuma szokott lenni a mindenkor sorra kerülő néhány vita. Ez alkalommal csak kettőt szerveztek, s azok közül az egyikről, az operairól már beszámoltunk. Most részletesen arról a tanácskozásról kellene értékelő beszámolót adnunk, amely Közönségigény és drámai müvek a televízió képernyőjén címmel azt lett volna hivatott megvizsgálni, vajon miként fogadja a közönség a televízió drámai műveit, és ebből á fogadtatásból milyen következtetéseket kellene a televíziós alkotóknak levonni. Sajnálatos módon ez az ankét messze elmaradt a várakozástól, nem teljesítette és nem teljesíthette feladatát. Jóllehet három bevezető előadást is hirdettek és a Tömegkommunikációs Kutatóközpont nem kevesebb, mint 172 oldalon adta közre az 1978-as év és az 1979-es esztendő első negyede erre vonatkozó adatait, — amelyekből kitűnt, mely műsornak milyen volt a nézettsége és a tetszési indexe, s ezekből bizonyos következtetéseket is le lehetett vonni, — a tanácskozás mégis ellaposodott, a címben jelzett témát szinte csak számadatokban járta körül. Belső szakmai használatra igen érdekes volt a műsorigazgató fejtegetése a 80-as évek várható mozzatainak és a televízió műsorszerkezetének összefüggéseiről és arról, hogy a tévé drámai műhelyeinek ' milyen feladatai adódnak majd. Mindez azonban kevés volt a közönségKulturáli igény és a drámai művek kapcsolatának elemzéséhez. Pedig Szecskő Tamás, a Tömegkommunikációs Kutató- központ igazgatója igen sok érdekes összehasonlító számadatot sorakoztatott fel; kor- referátumot vártak Váncsa István kritikustól is. Ügy tűnik, az előkészítés, mégsem volt kielégítő. Nem volt, ami visszhangot váltson ki a résztvevőkben. A veszprémi tévétalálkozó fennállása óta ennyire ellaposodott és sikertelen vita még nem adódott. Alighanem igen sok tanul- nággal szolgálhat ez a következő találkozó előkészítéséhez. Hiányzott az idei téyétalál- kozóról a szabad gondolatcsere-fórum is. Míg a korábbi találkozókon a televízió valamennyi résztvevője együtt volt, egy szállodában lakott, az egyhetes együttlét afféle táborszerű, kötetlen eszmecsere lehetőséget biztosított. Az egy hétig együttlevő tévéalkotók, írók, kritikusok magánbeszélgetései rendkívül érdekesek, értékesek, hosszabb távon gyümölcsözök voltak. Az idén a szállodai kényszerhelyzet megosztotta a résztvevőket, több településen szállásolták el őket, az előbb említett fórum nem létezhetett. Ennek hiánya e találkozó egyik negatív vonása, amit a szervezők legjobb szándékuk mellett sem tudtak kiküszöbölni. A tévétalálkozó nagy zsűrijének megállapításait a közönség az élő adásban hallhatta az elmúlt szombat estén. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes zsürielnöki minőségében összegezésében igen pozitív képet rajzolt fel a magyar tévédráma helyzetéről, ezt a tévétalálkozót a tévéművészet egyenrangoso- dása, vagy egyenrangúsítása fesztiváljának nevezte és mindent egybevetve eredményesnek, hasznosnak ítélte meg a találkozót. Szinetár Miklós, a Magyar Televízió elnökhelyettese pedig ugyancsak igen nagy elégedettséggel szólt a találkozó tapasztalatairól. Ugyanakkor a kritika erős bírálatot kapott mind a záróünnepségen, mind egy korábbi, zártabb megbeszélésen, jóllehet e találkozó célja nem a kritika helyzetének a megvitatása volt. A zsűri' megállapításait nem kívánjuk kétségbevonni. De tény, bármily sok szó esett a találkozón a tévékritikáról — bár feleannyi energiával mélyültünk volna el a tévédrámák és a közönség kapcsolatának elemzésében! —, megmásíthatatlan örök törvény, hogy előbb a műnek, a jó műnek, s azok sorának kell megszületnie. Jövőre kis jubileumhoz érkezik a veszprémi tévétalálkozó. Tizedszer rendezik majd meg. Ez alkalom lehet egy olyan számvetésre, amely azt is kutatja egy évtized tükrében, mi a találkozó haszna, mivel és miként kellene még gyümölcsözőbbé tenni ezeket a veszprémi heteket. Benedek Miklós körkép Egy hét telt már el a IX. veszprémi tévétalálkozó bezárása óta. Időszerű hát az ünnepi lelkesültség múltával visszatekinteni, hogy milyen is volt a Magyar Televízió dramatikus alkotásainak idei számvetése. Feltétlenül új vonása volt a találkozónak, hogy nyolc tévéopera szerepelt' a versenyprogramban. Ezek jelenléte mindenképpen indokolt, hiszen egyre többször jelentkezik a képernyőn ez a zenés műfaj és szükséges, hogy mód legyen helyzetének legalább kétévenkénti, fesztiválkeretek között történő felmé, résére. A találkozó egyik szakmai tanácskozása is, mint arról Vészprémből hírt adtunk, éppen a televízió és az opera kapcsolatát elemezte, s már az ankét címe is — Az opera újabb otthona a televízió — azt sugalmaztá, hogy igenis, meggyökeresedett a komoly zenének ez a fajta jelentkezése a televíziók műsoraiban, örömünkre szolgál, hogy a bemutatott nyolc tévéopera közül a Barabbás című, az ismert Karinthy- műre épült tévéopera nyerte az egyik fődíjat, mert valamennyi látott mű közül ebben a kategóriában ez volt a legtévészerűbb, ez készült kifejezetten televíziós bemutatásra, és nem korábbi opera adaptációja volt, s mert szinte példát mutatott, merre kellene a tévéopera további útját keresni. Nem utolsó oka örömünknek az sem, hogy fiatal szövegíró, fiatal komponista és fiatal rendező közös munkájának eredményeként születhetett meg a Barabbás. A drámai kategóriában 14 mű szerepelt, abból öt esetben külföldi 'szerzőtől származó értékes mű hazai tévédrámai feldolgozását kaptuk, kilenc esetben pedig mai magyar szerző — illetve közelmúltban elhunyt szerző — ■ műveinek feldolgozásait láthattuk. viszonylag kevés volt a kifejezetten televízióra írt mű, mai témával pedig a kilencből négy foglalkozott. De mind a 14 drámai mű értékes anyagra épült, értékeket közvetített. A tartalmi változás tehát az volt a korábbi tévétalálkozókhoz képest, hogy nem beszorított vendégként, hanem teljes jogú résztvevőként, az egész mezőnynek több mint egyharmadát kitevőén jelentkezett a tévéopera, ugyanakkor kimaradtak a televízió szórakoztató jellegű dramatikus alkotásai, s így okkal hiánj’olható a komikum, a humor erről a megméretésről. Igaz, hogy a szórakoztató művek majd jövőre jelentkeznek az operák helyén, de a néző nem tesz éles különbséget a televízió egyes főosztályainak produkciói között, nem törődik azzal, vajon a drámai, vagy a szórakoztató főosztályon született-e meg egy-egy tévéjáték, / vagy tévéfilm, csak azt tekinti: az ízlésével, igényeivel mennyire találkozik, Nehézség hát, mert nem lehet éles határvonalat húzni főosztályok szerint az egyes játékok közé, hiszen a nézői tudatban éppúgy a képernyőn jelentkező tévéproduktum a nehézveretű tévédráma, mint a Szórakoztató Dramaturgia készítette kalandfilmsorozat, vagy szórakoztató játék. Ugyanígy, ha már a zenés műfajok külön kategóriaként jelentkeznek a találkozón, ott kellene hogy légyének a Zenés tv-színház operettjei is. Vagy azok esetleg jövőre, a szórakoztató művekkel együtt jelentkeznek? Elmondható, hogy a versenyműnek összértékét a díjazás általában jól tükrözi még akkor is, ha mind nekünk, mind bizonyára sok nézőnek lenne is eltérő, egyéni javaslata, vagy szívesebben látott volna más műveket is a . díjazottak között. Vitatható azonban, hogy a díjlista tükrözheti-e a nézők tudatában élő összes látott dramatikus művei'-, lenjobb • TEMPLOM TÉRI JÁTÉKOK A szentendrei Teátrum és a Templom téri játékok idei nyári programja színes, tartalmas szórakozást ígér. A Templom téri játékokon „Köztársasági huntzutságok” összefoglaló címmel a népi színjátszás hagyományait követve közéletünk élő fonákságait veszik célba. A vérbő komédiázás témája lesz a korrupció, a csúszó-, kenő- és hálapénz, az új magyar bükkfanyelv és a túlzott alkoholfogyasztás. A város központjában, a Marx téren a szentendrei Teátrum színpadán pedig Martin Drzic, a XVI. században élt horvát szerző „Dundo Maroje” című komédiáját mutatják be. VASUTAS KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS Budapesten megnyílt a 29. : országos vasutas képzőművészeti kiállítás. A kiállításon | az ország egyik legszámotte- j vőbb képzőművészeti cső-1 portjának tagjai adnak képet munkásságukról. A kiállítók többsége pályamunkás, lakatos, mozdonyvezető, menetirányító, akik a nehéz szolgálat mellett szakítottak időt az önképzésre és részt vállaltak a közművelődési munkából, amelynek egyik célja a közönség ízlésének j formálása, a művészetek meg-, szerettetése. 1 Szín ház te r em tő vállal hozás Az Agria Játékszín iw m uramMBiHiWw; , bemutatkozott Bánffy György — Bethlen Miklós szerepében Az első szavak legyenek az öröm szavai: van nyári színházunk Csak nyári színhazunk van — mondhatnám némi malíciával. De — reménykedve a reménykedőkkel — miért ne írnám: (a majdani színháztörténet számára jóslatul) 1979 második leiében lcét színház születésének, újjászületésének lehettek tanúi a miskolciak. A város vezetői az Agria Játékszín fogadásával mindenesetre legalább akkora bölcsességről tettek tanúbizonyságot, mint elődeik, akik 1815-ben Derynééket befogadták. Szükség volt erre (a bölcsességre is, meg az Agriára is), hisz a város színházi múltja kötelez, a jelen pedig követel. Pénteken délután és este, a színház leglelkesebb barátai két produkciót nézhettek végig. S micsoda kitűnő játszóhelyeken. (A diósgyőri várat, mint színházi közeget — a miskolci társulaton kívül — minden ide látogató együttes fölfedezi és élvezi, a vele szomszédos református templom lehetőségeinek megtalálása azonban az Agria művészeti vezetőit, illetve a — vendégfogadó tisztét példásan betöltő — Művészeti és Propaganda Irodát dicséri.) NOÉ GALAMBJA Ez még a prédikátorok, a hityitázók gyönyörűséges (erőteljes, szemléletes) magyar nyelve — újjongok fel magamban, mikor Bethlen Miklós mondatait hallom. Bornemisza Pétertől Zrínyiig. Bethlen Miklósig alig romlott ez a nyelv. S Bánffy György tudja beszélni! Szószékhez szokott hajdan volt elődeink sem beszélhették szebben. Mindazonáltal az erdélyi főrend — aki önéletírásában életének részeseivé tesz bennünket — nem drámát szerzett. Hogy mi drámát éltünk át a templomi áhítatban, az Nemeskürthy Istvánnak köszönhető —, aki rendkívül ökonomikusán és nagy dramaturgiai leleménnyel kezelte Bethlen Miklós memoárját —. s legfőképpen Bánffy Györgynek, aki izzó szenvedéllyel elevenített meg előttünk egy sajátos magyar karaktert és sorsot. A rabságba vetett Bethlen, nem elmondja, hanem újra éli változatos, kalandos életét. Hihetetlen feszültséget teremt már maga az a tény is, hogy mindezt zárt térben kell tennie. A közeg csak néhány lépésnyi szabadságot engedélyez. S erre a néhány lépésre is vizs- lá szemek figyelnek. A rabtartók legszívesebben feltörnék a kancellár koponyáját, hogy megtudják legrejtettebb titkait. De Bethlen megközelíthetetlen számukra. A rej- tezkedés és feltárulkozás kettősségének izgalmát érezzük mindvégig. A napló nem is mond (mert nem mondhat) el mindent. A rejtett összefüggésekre Nemeskürthy hívja fel a figyelmet. Ilyenkor a színész kilép szerepéből: érvel, magyaráz. Némelyek számára talán kicsit didaktikusán. De hát az írónak mindennél fontosabb, hogy Bethlen példájával történelmi önismeretre tanítson bennünket. Hogy megtudjuk, mit jelentett „két pogány közt egy hazáért” élni, hogy már a XVII. században felmerült egy művelt, nagy formátumú magyar politikus agyában az erdélyi nemzetiségek egyesítésének zseniális gondolata, hogy milyen fontos szerepet vitt Bethlen Miklós azoknak a főuraknak a társaságában, akiket a nemzeti függetlenség szent ügye foglalkoztatott. Zrínyi Miklóst vadászszerencsétlenség (?) éri — a sebektől vérző költő és hadvezér Bethlen karjaiban hal meg, megdöbbentő az erről szóló látlelet — de a másik Zrínyi (Péter) és Frarjgepán a hóhér bárdja alatt végzi. Mindezt tudni kell Bethlen Miklós portréjához. Az összefüggések feltárása Nemeskürthy érdeme. Szerencsére jól sikerül a „magyarázó részeket” az önéletírásba integrálni. A valódi izgalmat azonban Bethlen szavai, mondatai — s ezekből kirajzolódó világképe — jelentik. A színlap nem tüntet fel rendezőt. Nem tudom kit dicsérjek a tiszta, világos elképzelésért, a kitűnő játékmesteri munkáért, a jó ritmusérzékért. Tény, hogy a rendező mindenféle teátrali- tás nélkül teremtett színházat. Elsősorban úgy. hogy megfelelő közegbe helyezte a színészt, akinek erős tehetsége van ahhoz, hogy nemcsak a gondolatokat, a tárgyakat Is életre keltse. FÉRFI ÉS NÖ Nem ajánlom, hogy egy napon nézzék meg az Agria két előadását. Egyik élmény kiolthatja a másikat. Vagy legalábbis elhalványítja. Persze nem biztos, hogy az elsőt a második. A két darab, illetve a két produkció annyira más minőség, hogy ostobaság lenne azokat összevetni. Annyi azonban megjegyzendő, hogy míg a Noé galambjának éppen a drámai ereje ragadott meg bennünket. addig a Férfi és nő (ami pedig eredetileg is drámaként látott napvilágot) csak afféle illusztrációja lett egy mitológiai történetnek. Madách mondanivalója így summázható: „Isten leenáe az emberfiákból, / Ha a szerelem ösztöne s a nővágy / Kihalna, vagy kiforrna kebleinkből.” Természetesen Héraklész mondja ezt megcsalatottan és Nesszosz ingétől perzselten — Zeusz egét ostromolva. A fiatal Madách legszemélyesebb indulatai szólalnak meg ezekben a sorokban. Az előadásban azonban nem válik központi meghatározó gondolattá a férfi és nő viszonyának madáchi ellentmondása. Pedig az írott mű ellen (ebben persze nagy része van Kőháti Zsolt dramaturgiai munkájának is) aligha lehet kifogásunk, s célratörő a rendezés is. A Héraklészt játszó Juhász Jácintból azonban hiányzik az érett férfi ereje. A kettős kötődés (félig a földön, félig az égben, félig istenként, félig emberként) tragikuma. Ez a Héraklész nem képes a porba parancsolni embereket egyetlen szemvillanásával, s nem képes Zeusz- apjával pőrölni. Nem hiszünk erejében, nem hiszünk pusztító szerelmében. A színész eszközei külsősé- gesek, indulatai megjátszott indulatok. És sajnos Voith Ági (Jole) is erőtlen, indiszponált. Még a Juhász Jácint öngerjesztő akarata is hiányzik belőle. Annál jobban örültünk viszont Pécsi Ildikó átélt és érett szerepformálásának (Deianeira) és Inke László királyának. Inke számító és kegyetlen, de ugyanakkor hajlékony és szívós ellenfelet formál. Tudja, hogy félistennel kell mérkőznie, s a mérkőzés tétje a trón és az élet. A színész néma, jelenléte is mindig beszédes ebben a szerepben. Bánffy György — egy kisebb szerepben — ezúttal is tetszett. Dózsa László lantosából viszont hiányzott az az ifjúi sugárzás, mely megejti Jólét. Filoktétész szerepét színészre kellene bízni, mint ahogy minden olyan szerepet, mely akárcsak egy mondatot is kíván. Ismét meggyőződtünk róla, hogy mennyire jól bejátszható a diósgyőri vár, ha eléggé invenciózus művészeti vezető hozza el ide együttesét. Romhányi László kitűnő szcenfrozásban elevenítette meg Madách művét. Amellett, hogy elsősorban nem látványszínházat akar teremteni (görögtüzes népszórakoztatást), minden adottságát jól kihasználta a helyszínnek, s ebben a legkisebb erőszakoltságot sem fedezhettük fel. A színházteremtő vállalkozásokat megillető tisztelettel köszöntjük Miskolcon az Agriát. Amit annyira magunkénak érzünk, hogy bírálni is merünk. fityarmaíi Béla
