Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
1979. április Í5., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 jP. Btesson: Kinlohi tudni teli! Színhely egy kis francia falu, kedvelt kiránduló- hely. A vonattal érkezőket általában Lacombe papa fogadja kétlovas konflisával. Monsieur Lacombe-ot úgy ismerik a környéken, mint a káromkodás nagymesterét. Egy szép napon odalép hozzá egy fiatalember^ és így szól: — Lacombe papa, húsz frankkal többet fizetek, csak most az egyszer ne káromkodjon. Értse meg, ott áll a menyasszonyom az anyjával... — Ne aggódjon, fiatal barátom, minden rendben ■ lesz. A fiatalember felülteti a két hölgyet, a kocsis meglendíti ostorát és már-mór a szokásos cifra káromkodást akarja kikanyarintani —, de idejében eszébe jut a fiatalember kérése. A lovaknak pedig eközben eszük ágában sincs elindulni. — Gyii — húzza a szót bizonytalanul Lacombe papa, a lovak azonban meg sem moccannak. A kocsis megvakarja a tarkóját, gondolkodik egy sort, aztán lemászik a kocsiról. Odaballag lovaihoz, és valamit súg előbb az egyiknek, aztán a másiknak a fülébe. A. két jámbor állat elégedetten bólogat — aztán nekiindul. — Ugyan mit mondhatott neki? — kíváncsiskodik a lány. — Bizonyára alaposan lepocskondiázta őket — válaszol az anya. — Csak azt nem értem, hogy ez a hülye miért nem káromkodott amúgy jóízűen, ahogyan minden normális ember szokott. Nyughatatlan Emőke éjjel kettőkor vánszorgott haza. A lakás tárva-nyitva ha- ■ gyott ajtajában kedvenc macskája várta — döglötten. Az éhezéstől fordult fel. Emőke rosszat sejtett. A kisszöbában a nagymama megszokott hortyo- gása helyett egy cédula fo- fogadta: „Beköltöztem az öregek otthonába.” Emőke a hálószoba felé botorkált. Az ajtónál azonban megállította a túloldalról átszűrődő szerelmi vallomás. — A férjem! Megcsal a férjem! — sikoltotta, miközben a gyerek szobája felé igyekezett, hogy vigaszt találjon. A sebtében kihuzigált fiókok, a szétdobált apróságok ismét megállították. — Hát mégiscsak beváltotta az ígéretét, mégiscsak világgá ment, mert ma sem jöttem időben haza! — nyilallott belé á felismerés. Emőke megdöbbent eny nyi hálátlanság láttán. Hogy amíg ő önmagát nem kímélve ... éjt nappallá téve... mindig csak másokért dolgozva ...! Emőke megrázta magát. Netn, nem fogtok megtörni! Elmehettek, megcsalhattok, meghalhattok, csali azért, hogy engem akadályozzatok, bosszantsatok, mégsem veszitek el az élé lem értelmét! Ezzel a boldogító tudattal tért nyugovóra. Közben arra gondolt, milyen fel emelő érzés, hogy a város kóbor kutyáinak helyzetét sikerült megoldaniuk a mai tizenöt órás tanácskozáson Bagi Aranka nák vagyunk. Borral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csaltunk sokat, ő meg úgy telt. mintha nem venné észre ... Most biciklin tekerek a sín melletti földúton. Öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigánysoron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta. de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a' csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján ... nincs barack... igaz, szép frizura sincs. Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocsolom, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, vízzel töltöm őket, vissza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kredencen a pakli kártyát keresi szemem, hiába. Kortyolgatom a bort, egyes-égyedül. Maradok még vagy fél órát és elköszönök. Nem a sínek felé, a Körte irányába indulok. Megtöltetek egy literes üveget Három hónap múlva tégláira hull a kemence. Eldőlnek a kormos falak. A kibontott gerendákat talán újból be. építik, de inkább elégetik. A kis üzem halálra van ítélve. Már régóta, de kegyelmet kapott három hónapig. Az utolsó mester még korongok Még koron- gol három hónapig. Rádobni az anyagot a korongra, megmarkolni, felhúzni, simítani, spárgával levágni, s kész a cserép. ötven másodperc alatt egy. Jön a következő; dobja, markolja, simítja, vágja, nftics egy perc, s megint kész. És közben beszél: — Ez van. Talán álmomban is megcsinálom. Éppen eleget álmodtam vele. Rááll a kéz. mert cél a darab. A darab a fizetés. A pénz mindig kellett. Előbb nekem, majd nekünk, azután a gyerekeknek, s most megint magunknak. Neve: Márkusz József. Kora: három hónap múlva hatvanéves. Munkáltatója: a Miskolci Kertészeti Vállalat. Foglalkozása: fazekas. Gúnyos fintor a válasz: — nevezzük néven: cserepes. A lefokozás története: — Gönci vagyok, ott nőttem fel. Tizenhárom éves koromban adtak be a mesterhez. Három háznyira éltem a házunktól. Kemény mesterem volt. Nem engedett haza. Hétfő hajnaltól vasárnap délig dolgoztam. Földön aludtam, a nyersanyag mellett, hogy napot előzőn ébreszteni tudjon. Furcsa ember volt. Jó fazekas, de a munkán kívül nem szeretett senkit. Magának való volt, ura és szolgája lett saját makacsságának. Nem bírta ki vele senki se. Tulajdon fia se. Akárhogy auarta, akkor se. Elment inkább ácsnak. Hat tanonc közül egyedül én maradtam nála. Mert nem volt hova mennem. Haza? öt gyerek mellé, hatodik ingyenélőnek? Munkát, igaz, lehetett máshol is keresni, de találni nem nagyon. Maradtam néhány pengőért, a be- tegsegélyzőért, s az évi egy rossz ruháért. És a cserépért, a komisz cserépért. így izem hatóiéra Dobja, markolja, húzza, simítja, vágja a cserepet. Oda se figyel. Minek? — Háború, Don-kanyar, fogság. Hazajöttem, s beálltam a vasgyárba öntőnek. Megnősültem, annyink volt, ami rajtunk volt. A műszakok után beálltam egy kisiparoshoz korongolni. A mestert régóta csábítgatták a kertészethez, de nem állt kötélnek. Maradtam én. Megpendítették, hogy van szolgálati lakás. A felesép gém lett a segédmunkás, én a mester. A mester kezeihez munkás kell. Aki előkészíti, darálja, pakolja az anyagot. Hisz a cél; a darab. És ezért ahány mester van, annyi kisegítő is van. — Már csak ketten vagyunk. Ki bírná itt ki? Háromszor húzták a normát, egyre feszesebbre. Először versenyeztünk, ki bír többet. Utána, ha valaki beteg lett, a társa ráhajtott. Ott álltak a fejünk felett, hiszen a cserép mindig kellett. A normát ilyenkor is mérték. És ezek lettek mindennapjaink. Dobja, simítja, húzza, vágja az anyagot. Közben cserép lesz belőle. Befelé nevet: — Elmenekültek már innen BELSPED-sofőrnek is. Én meg megint csak megmaradtam. Azt mondták a múltkor, hogy csak miattam tartják az üzemet. Ha nyugdíjba megyek, elbontják. Napi háromszáz, négyszáz, ötszáz eserep, majd harminc éven át. Ennyi a keze munkája. — A cserepet ‘ utálhatja az ember, az anyagot nem. A cserép megöli a gondolatot, de az anyag uira megteremti azt. Olvan erő van benne, ami rákényszeríti az embert, hogy szeresse. Csak legyen hozzá ideje. A komisz cserép pedig legtöbbször időt jelent. Éjfél,'mire kiég a kemencében. Addig elég csak tüzelni. van idő ismét a korong fölé hajolni. Akkor születik: a más. — Jaj, de kinevettek. Elvittem egyszer a siklósi kiállításra egy pár hobbimunkámat. Pusztán kíváncsiságból, hogy érnek-e valamit? Mondták. hogy menjek inkább ( kiállításra, mint ide. Ne rontsam a levegőt ott. ahol tiszta népművészet van. Kerámiák, szép tiszta formájú cserepek. Mert ezek is cserepek. Cserepek, amelyeken szétrobbannak, lángolnak, örvénylenek, táncolnak a színek. Egymást harapó orgiában. Furcsák, de nekem szépek. Nem ítélem, s nem ítélhetem meg őket. Nem az én feladatom. Akárhol állnak, polcon, padlón, asztalon, magukra vonzzák a tekinteteket. Azután eltörnek egyszer, ugyanúgy, mint a virágcserepek. Talán mi sem vesszük észre, hogy decemberben már műanyag cserépben kapjuk a mikulásvirágot. Az üzemet addigra elbontják. Ledöntik a kormos falakat. Kármán István IS mássá építője olaszrizlinggel, és kitekerek a temetőbe. — Locsolni jöttem, nagyapa — mondom a földkupacra. Azzal kihúzom a dugót, és öntözni kezdem a sírját. — Nehogy mán kilocsád! — lép elő a szomszéd sírkeresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és megfogja a kezem. Kisétálunk a temető kapuján. A Körtében három decit kér, nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze, a cigaretta ! Kér valakitől egy szálat, tüzet is hozzá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat, nehogy lemaradjak. — Minden jót, Piszkei bácsi! — mondják neki többen, ahogy megyünk kifelé. — Isten velük! — mondja nekik nagyapa. A vurstliban fölfizet a ringlisnílre. egyszerre három menetre. Indul a ring- lispíl, láncok feszülnek, lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is héha, mosolyog is. Aztán az eget nézem, ott messze madarak repülnek, én is madár vagyok, úgy érzem. A harmadik menet után kiszállok, a nagypapa sehol. Indulok a borossátor felé, hátha ..., de nem. A céllö- völdésnél találok rá, cso- kornyi műrózsát lőtt nekem, míg madárkodlam. Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobunk rongylabdákkal, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót. Még egy menet a ring- lispilen. Borossátor előtt a nagypapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém. — A nagymama örülni fog a rózsának — mondom hazafelé. Az udvar végén fűrészbak. Lovagolok rajta. Nagypapa rozsét vág, nagymama álszik. — Ne keltsük fel — mondja. A rozsét a spar- helt mellé rakja, kezem fogja és indulunk a temető felé. A sírhoz érve, se szó, se beszéd, eltűnik. Kutatom nyomát, hiába. A szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs. — Nagypapa! Nagypapa! — kiabálom, aztán halkan folytatom: — Jövő húsvétikor is ... — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre. Kétszáz évvel ezelőtt, 1779. április 18-án halt meg Fazola Henrik, a hazai vaskohászat megteremtője. A németországi Würz- burgban született 1730-ban, s lakatos atyjától a céhmesterség minden fortélyát megtanulta, a vasolvasztástól a kovácsoláson keresztül az órakészítésig. Magyarországon művészi kovácsremekeivel lett korán híres. Legszebb müvei, az * egri megyeháza kovácsolt vasrács kapui, amelyek világ- kiállításon arattak sikert, s ma is Eger nevezetességei. A mester még nem volt harmincéves, amikor vasba álmodta elképzeléseit. Fazola Henrik harmincöt évesen határozta el, hogy vasgyárat alapít. Lázasan járta a Bükk és a Mátra hegyeit, érc után kutatva. Eközben Egerbaktán kőszenet, Felsötárkányon tetőfedő palát talált. A vasércre is rálelt Uppony határában. Ekkor. 1771-ben kezdte el építeni az első nagyolvasztót, a mai Ömassa iskolájának helyén. (Mássá = vasolvasztó.) 1772-ben csapolta az első nyersvasat. A vas kovácsolására hámorokat épített, a mai Hámor helyén. A Garadna-patak vize hajtotta a hámorokat — a víz mennyiségétől függően szeszélyesen, Fazola határozta el a völgyzárógát megépítését, aminek nagyszerű eredményét, a Hámori-tavat ma is bárki megcsodálhatja. Fazola Henrik munkáját fia, Frigyes folytatta. Az ő műve a ma is álló, második kohó Üjmassán, amely 1871-ben adott utoljára vasat. Az újabb massák és hámorok ezután lejjebb települtek, végleges helyükre a mai Lenin Kohászati Művek területére. Ha Fazola Henrik feltámadna, s a diósgyőri martinban, nemesacél-henger- dében, vagy a blokksoron járna, bizonyára sok kérdése lenne hozzánk. Talán m ég azt sem hinné el. hogyl az évi egymillió tonna acélt gyártó gyáróriást ő alapította. Azt se. hogy sok ezer család a megélhetését, Miskolc városa pedig nagyságát, létét és ipari centrum jellegét köszönheti neki. Pedig még ennél is na- gyobbak az érdemei: ipari forradalmat csinált, idegen országban, foudalista körülmények között. (Bárczy)
