Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1979. április 1., vasárnap Cintum Jóskával az egyes kapunál ismerkedtem meg. Tüzet kért. Amíg elővettem a gyufát és tüzet adtam, a láng fölött összehúzott I szemmel rámnézett, majd I szippantott. Délután kettő után, műszak végezte idő I volt. Topogtunk párat a la- i tyakban; Cintum pöfékelt és I megszólalt. i — Sosem esett rosszul, de '! most igazán jól érzem ma- j gam, mert szippanthatok. — I Ügy nézett rám, mint régi barátra szokás, pedig soha- | sem látott eddig a pillana- | tig. 1 — Maga merre megy? — :■ kérdezte, aztán észbekapott Ei és kezet nyújtott. — Köszönöm a tüzet, sza- I ki; Cintum — tette hozzá — 1 Cintum Jóska, így hívnak | a gyárban. Csak így, Cin- ; tűm Jóska — erősítette meg a bemutatkozást. Amíg egy. jí más kezét fogtuk, szembe- néztünk egymással. Ügy f éreztük, tán barátok is le- p hetnénk. Miért ne? Csak- - hogy nem ilyen egyszerűek ; a dolgok. Ez a találkozás I sem volt egyszerű. Miért | is... Tán azért, amit Cin- I tűm ezután mondott. Megindultunk a Sétány § út felé. Lassan mentünk. I csak úgy ballagva. Valami i közénk feszült; a már-már megszólaló csend. Nem I akartam én megtörni. Vár- | tam, mit mond nekem új I is ... Tán azért, amit Cin- | Mintha megérezte volna a gondolatomat: megszólalt. — Magának szívesen panaszkodnék —1 kezdte. — Jó embernek nézem, tudja.. . — itt megállt, elgondolkozott, aztán nagyon koT molyán folytatta. — 'Tudja, | én is szeretnék úgy élni, | mint a többi munkás a r gyárban, de nem lehet. Szeretnék Jóska helyett Cin- | tűm József lenni. Szaktárs | szeretnék lenni. Mert szak- % mám ugyan nincsen, beta- nított munkás vagyok. De | vannak így mások is, akik- I nek ..., akiknek világosabb a bőre — vágta ki, mint aki súlyos tehertől szabadul meg. Várakozással nézett rám, várta a hatást. Várta, mit szólok én ahhoz, hogy ő Cintum Jóska, Cintum szaktárs, meg József szeretne lenni. Nem akart szóvá, szavakká formálódni bennem a gondolat, mit is mondhatnék ennek az embernek, akit csak pár perce látok mellettem toporogni, de nem ismerhetem. Megbánthatnám, ha azt mondanám, nem ismerem magát, mit mondhatnék. Cintum megérezte tétovázásomat, mert megszólalt újra, csendesen, halkan. — Jó, jó, tudom.. . nem ismer maga engem, bármit mondhatok, hiszi vagy nem. Igaz? ... De higgye el, igazam van. Ne szóljon, csak engedje elmondanom, mi vagyok, ki vagyok ... A nevemet már tudja. Betanított munkás vagyok a gyárban. Harmincnyolc éves, öt gyerek apja, az asszony beteges, nem tud dolgozni, meg aztán a gyerekek ... egyik kicsi, másik pici ... Tudja, hogyan van ez, jól is keresek. Megkeresem a négyezret. Nem kis pénz. Igaz, van aki többet keres, de hát, az nem betanított. Jó-jó, tudom én, az iskolám az is kevés. Csak hármat jártam. Hívtak is, de. csak úgy; Jóska, nem akarsz tanulni, rád férne. Nem így akarom én azt, hanem — hiszen érti maga, nézett rám komolyan. Értettem, hogyne értettem volna. A felnőtt ember szégyeili, hogy így mulasztott gyermekkorában és lemaradt. Valami gesztust is tehet- . tem, mert Cintum rögtön rám csapott, — Ez a baj, látja. Maga is tudja, mi bánt engem, mégsem szól. Nem, ne is szóljon. Nem tudhatja mi fáj nekem. Nem mondja azt senki, cigány, nem mondja igaz, de egymás között mégis másképp beszélnek. Oda szeretnék én jutni, egészen közel hozzájuk, a többiekhez, akikkel együtt dolgozom. Szeretnék a szívük közepébe látni, belelátni az életükbe. Tudni, mi a bajuk, mi a jó nekik és mi a rossz. Beteg-e a gyerekük? Azt szeretném, hogy hívjanak maguk közé. De nem úgy, hogy gyere Jóska. Tudja, mennyi ideje vagyok én már „gyere Jóska!” Én már nem is merem őket nevükön szólítani, mei't hogyan mondjam, hogy jó legyen. Elvtárs . .. azt nem, nem vagyok párttag. Úrnak sem szólíthatom, mert kinevetnének. Hát, marad a szaki. De azt is úgy látom, nem nagyon szívesen veszik, de ezt már nem hagyom. En azt mondom mindegyiknek: szaktárs, vagy szaki. A munkát én is megfogom. Jár ez nekem — már szinte szenvedélyes lett a hangja —. Igenis jár. Hogy eljárok a kocsmába is, igaz. De ők is eljárnak, de nem velem, hanem csak úgy egymás között. Részeges nem vagyok. Bár nem akarok senkit bántani, de láttam egyszer-másszor a másnaposságot. Rajtam soha nem látta senki. Nem vagyok garázda. Van szép lakásom. Lebontották, ahol laktunk. Nagyon ronda volt. Most fürdőszobában tisztálkodunk, rendesen. Jár nekünk is. De nem tudom megmutatni a szaktársaknak, mert nem jönnek el hozzám. Nem gorombán, de mindig kikerülik a meghívást. Ügy szerettem volna lakásszentelőt tartani. De... Megmutatnám nekik a szép bútort, a televíziót, a rádiót, a lemezjátszót. A kis Józsi fiam kitűnő bizonyítványát az első gimnáziumból. Lassan elhallgatott. Nem is nér zett rám, csak lehajtott fejjel lépegetett. Nem lászott boldogtalannak, hiszen meg. hallgatták, kibeszélhette, mi hiányzik még neki. Nem kevés. Annyi: felnőtt, munkás, egyenrangú ember, József szeretne lenni mindenki előtt. Sárközi Sándor A cígónysoron Lenke? Zoltán rajra Saljapinemlékek A neves szovjet zenetörténész, N. Kazanszkij kezdeményezésére, még 1948- ban ideiglenes kiállítás nyílt Saljapin, a világhírű {orosz énekes születésének 75. évfordulója alkalmából. A nagy érdeklődésre való tekintettel azonban a Bah- rusin Színházi Múzeum két kisebb termét örök időkre Saljapin emlékezetének szentelték. „Múzeum a múzeumban” — ezen a sajátságos emlékhelyen láthatók a művész levelei, színházi jelmezei, fényképei és arcképei, operabemutatókat és hangversenyeket meghirdető plakátok. Az egyik tárlóban helyezték el a híres áriákat Saljapin előadásában rögzítő „arany hanglemezt”, amelyet 1933- ban egy angol lemezcég készített. A tér közepén öreg néniké, körülötte galambok, mint kotlós körül a sok csibe, csipegetik a kenyér- morzsát, az apró magvakat, amit a nénike anyás mozdulatokkal hint maga köré. Görbedt hátát ki-ki egyenesítve totyorog a bu- rukkoló hamvas galambok között, s szórja, szórja a morzsát, mintha áldást osztana szelíden. Hogy miért eteti őket? Ki tudja? Mert kopott ruhácskáját elnézve, bizony sokkal többre neki magának sem telik. Talán azért, mert úgy érzi, hogy valakiről még neki is illik gondoskodnia. S ugye valakinek a városi galambokat is muszáj megetetni ? Az idős férfi megáll, lehajol, felveszi a földről a félig rágott karéj kenyeret. — Bizony, bizony fiatal ember, már a kenyérnek sincsen becsülete. Nincs bizony! Pedig ha ma is meg kellene fogni a kaszát, szedni a markot, mezítláb végig a tarlón, tűző napsütésben? Hál’ istennek, ez már a múlté. Akár hiszi, akár nem, én még ma is megáldom a kenyeret, mielőtt megszegném. Persze lehet, hogy azt sem tudja mi az — mondja kicsit ré- velegen, s elballag a szemetes kuka irányába. „Tollászkodik a tavasz”. A pádon öregek sütkéreznek. Szinte érzem, ahogy fázós csontjaik felmelegednek, élednek, ahogy a föld, a fák, a füvek. S. F. A CSODÁLATOS KEKIRUHA I Tavalyelőttig nem volt 1 semmi baj anyuval. Pedig akkor már három éve éltünk együtt ketten. Eleinte úgy látszott: nem nyugszik I bele, hogy apu elment egy J ócska nővel. Mindenfelé nyomoztatott utána, s jó ideig azt sem tudtuk, hol van apu. Aztán előkerült, anyu megtalálta egy másik városban, a bíróság rásózta a. gyerektartást, mert akkor én még csak tizenkét éves voltam, Ferkó még csak tizenegy. Apunak fizetnie kellett. De ez nem vigasztalta meg anyut. Teri néni. anyu nővére elvállalta Ferkót. Attól kezdve élünk kettesben, s nyugodtan mondhatom, nagy békességben. O hajnalban kel, mert főszakácsnő a válla- } lati üzemi konyhán, ahová engem is beszervezett felszolgálónak. Az isit ugyanis tizennégy éves koromban abbahagytam, elegem- volt a tanulásból. Azt, úgy látszik, nem nekem találták ki. Az irodalom meg a nyelv — nahát, mindkettővel a világból ki lehet kergetni. Nem mondom: amit csinálok, nem a legfran- : kóbb, de el tudok rosszabbat is kéDzelni. Én csak nyolcra járok be, addig egyedül vagyok a lakásban. Anyu már elment, én fekszem az ágyban, mindenfélére gondolok, fiúkra, szerelemre, klassz ruhákra, elképzelem, hogy egy nap megvek az utcán, és szembe jön velem a tévé egyik rendezője, meglát, csettint a nyelvével, utánam fordul, s azt mondja: ejnye, de bomba csaj! S nemcsak utánam fordul, hanem utánam is ered, megragadja a karom, s azt mondja: kislány, nem volna kedve fölkeresni Pesten a Televízióban? Csinálunk egy filmet, s oda éppen egy ilyen spéci pipire volna szükség, mint maga. Előbb meg kell beszélnem anyukámmal, mondom, s a rendező ezt természetesnek találja, megadja a címét, hogy ha Pestre megyek, hol találom meg, de akkor át kell fordulnom a másik oldalamra, megnézem az órát, hát látom, hogy már háromnegyed hét, mindjárt kelhetek föl, egyelőre ugrik a tévé. Délelőtt a konyhán segítek, anyagelőkészítés, krumplihámozás, babtisztítás, ez-az, mire tizenkettő, már kész az ebéd. Négyen vagyunk lányok, mi visszük ki a leveses tálakat, _ kiadjuk a húsételt meg á tésztát is, mert nálunk nincs tálcás önkiszolgálás. Addigra már átöltöztünk csinos kék szoknyába és fehér blúzba, a fejünkön fehér szalag, mintha főkötőt utánozna. Szeretem riszálni magam, mert látom, hogy a férfiaknak is örömet szerez, ha rámnéznek. Még viszem a tálcát, itt is, ott is megjegyzéseket tesznek, egy ilyen fiatal lányra, akinek mindene jól feszül, nem is lehet nem megjegyzést tenni. Akad férfi, az üzemvezető főmérnök például ilyen, aki alig tudja megállni, hogy ne paskoljon a fenekemre, de persze türtőzteti magát. Pedig olyan édes a pofája, mint Bel- mondónak. Ebéd után leszedés, mosogatás, rendcsinálás, délután ötre már otthon is vagyok. Akkor átöltözöm, megyek Bandival randizni, anyu egy szót sem szól ellene, mert ismeri Bandi faterját, csoport- vezető az üzemben, az anyukája meg a postán dolgozik a csomagfelvételnél, jó család, anyu még mintha örülne is, hogy elfoglalom magam Bandival. Este tévé, egy ideig anyu is velünk ül, Bandi titokban mindenhová nyúlkál, és hol engedem, hol elverem a kezét, tudom, hogy ettől még nem lesz gyerek, de azért jó lesz vigyázni. Anyu — egészen tavaly- előttig — mindig korán fölszedte magát, s ment lefeküdni. Aztán tavalyelőtt egyszer, mikor öt tájban hazaértem, egy magas pasast találtam otthon. Anyu ugyanis mindig hamarabb végez, mint én, bevásárol, már fél négykor leteszi a lantot. Hát ez a pasas bemutatkozik, hogy ő Flucker Olivér, anyagbeszerző a Fémmegmunkálóban, de csak szólíts, kislány Öli papának, mondja. Miéit szólítsam én Öli papának ezt a magas ürgét, gondolom, hiszen Nemes . György : nincs több negyven évesnél, fiatalabb, mint apu, és akkor bácsizzam? De nem akartam arénázni, mert egy-kettőre fölplankoltam, hogy anyu nagyon bírja Öli bácsit. A konyháról addig is hozott haza ezl- azt. Aztán, hogy Öli bácsi mindennapos vendég lett nálunk, megkezdődött az otthoni nagy főzicskélés, s Öli bácsi mindig fülig zsírosán, feszülő pocakkal állt föl a vacsorától. A lakásunk egy leválasztott egyszoba-komfort, de van egy valahai cselédszoba is, amiben én alszom. Öli bácsi nemsokára odaköltözött hozzánk, s attól kezdve nagy papást-mamást játszottak anyuval. Elalvás előtt fejemre húztam a takarót, csikorgattam a fogamat, de nem szóltam egy szót se. Egy délután, mikor már átöltözködtünk, hát látom, hogy Kriszti egy frankó kekiszínű ruhát húz magára. Nocsak, mondom, hová törtél be vagy kivel feküdtél le, hogy ilyen marba jő rucit szereztél, amivel mindenkit versz? Semmi hisztizés, mondja, te is vehetsz az áruházban, négy- száznyolcvanhat forintért vesztegetik. De nekem nincs négyszáznyolcvanhat froncsim ilyen célra. Tudod, hogy amit keresek, odaadom anyunak, s csak százötven zsebpénzt kapok havonta. Hát kérj tőle egy ötszázast, legfeljebb letör- leszted neki, mondja Kriszti. Ez szögei ütött a fejembe. Tizenhét éves vagyok, nem járhatok olyan szerelésben, mint egy kékköpenyes taknyos iskoiáslány. aki csak ül otthon, rágja a körmét, és biflázza a nyelvtant meg a matekot. Mielőtt hazamentem, az áruház felé kerültem, s megnéztem magamnak az isteni rucit. Ügy volt. ahogy Kriszti mondta: négyszáznyolcvanhat fron- csiért meg lehet organizálrr egy ilyen menő darabot. Otthon nagy vidámság fogadott. Ügy láttam, Öli bácsi már áldomást ihatott valahol, virágos jó kedve volt, hangoskodott, s amit különben sose szokott, a jelenlétemben fogdosta anyut. Anyu meg csak vihogott, mint egy leitatott tyúk, s ez nagyon fájt nekem. Mert hirtelen arra gondoltam: amíg nem jött Öli bácsi, nekem anyu a mindenem volt, én is neki, szerettük egymást, elmondhattam neki, ami a bogyómét. nyomta, meghallgatott, tanácsokat adott, mint egy tapasztalt nő, megvigasztalt, úgy voltunk, mint. két barátnő. Amióta Öli bácsi betört az életünkbe, egyedül vagyok, anyu igazából nem törődik velem, talán azt se bánná, ha Belmondó, az üzemvezető főmérnök nemcsak megpaskolná a fenekemet, hanem a rövid szoknyám alá is nyúlna, vagy rá se rántana, ha odaadnám magam Bandinak, vagy akármit csinálhatnék, felőle tévésztárnak is elmehetnék Pestre. Gondoltam: hát így vagyunk, anyu, akkor én se leszek hozzád kíméletes. Vetkőzni kezdtem, mintha Öli bácsi ott se lenne. Mit csinálsz, Ica? Csattant föl anyu. Menj a szobádba vetkőzni. Anyu, kéne ötszáz forint, mondom válaszként, mintí Öregek
