Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
1979. április 4., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Töretlen hittel Á Magyar PS?ség 03924. ' sorszámú igazolványának tulajdonosa ezek- ■ ben a napokban tölti be 67. életévét. Orcchovszky Istvánná, született Oláh Katalin 1943—44-ben Ke- : let-Szlovákiában a kőrösmezői és Rozsnyó környéki partizánharcok résztve- í vője volt. Felszabadulá- í sunk 34. évfordulóját ünnepelve arra kértük az egykori partizán hírszerzőt és összekötőt, „Katye- rinát”, beszéljen arról, hogyan telt az élete 1945-től napjainkig. 4» Orechovszky Istvánná most is friss és jó kedélyű, mint azokon a fényképeken, amelyeken az egykori harcok ismert és ismeretlen résztvevőivel örül együtt a felszabadulásnak. Az első hónapokat betegen töltötte. Felépülve egyik pártmegbízatása az volt, hogy pénzt gyűjtsön a pártnak és a rászorulóknak. „Az orvosnak nem tudtam fizetni a kezelésért, de a gyűjtőívvel először őt kerestem fel. Ha a doktor úr jó példát mutat” — mondtam neki —, „másnál ; már sokkal könnyebb dolgom lesz”. Sok pénzt gyűj- j tötem össze. A felszabadulás után Sátoraljaújhelyen élt. Ott l végzett pártmunkát: volt : minden, „azt csináltam, amire szükség volt”. Volt ‘szervező és propagandista, kültúrfelelős és színjátszó. Í Amatőr csoportjukkal bejárták a környékbeli falvakat. „Nem ingyen játszottunk, azt nem engedhettük meg magunknak, \ kellett a pénz a pártnak, i még a pártház lakbérét is a bevételből fizettük”. A „fényes szellők” évei gyorsan elrepültek, sok munkával, szép feladatokkal. Az ötvenes évek elején a mindig nyílt és szókimondó Orechovszkyné sokszor került nehéz helyzetbe. „1952-ben igazságtalanul kizártak a pártból”. Miskolcra költöztek, az akkori DIMAVAG-ba került dolgozni. „Mindig szívesen és örömmel emlékszem vissza az itt töltött évekre. Szerettem a gyárat, az embereket, jól éreztem magam. Soha nem voltam társadalmi munka nélkül — itt sem.” Sorolja, hogy mennyi mindent csinált: falujárások, a tsz-szervezések, és újra a kultúrmunka. 1956 októberének nehéz napjait Kelet-Szlovákiá- ban töltötte. Rokoni, baráti látogatáson volt ott, az első bizoctalan. egymásnak ellentmondó hírek után vonaton, gyalog, nehéz körülmények között sietett haza. A határon sírva ölelte meg az első magyar katonát: „Láttam, hogy vörös csillag van a sapkáján, akkor már nem lehet olyan naev bai” Az ellenforradalom után a Kossuth Könyvkiadó megyei kirendeltségén, maid miskolci könyvesboltokban dolgozott. Évekig hiába várta, hogv megkeresse a párt: gyere vissza, pedig „ha egy pásztor észreveszi, hogy eltűnt egy iószága, akkor megkeresi”. Végül csak visszatalált a párthoz, 1964-ben lett tagja az MSZMP-nek, majd később a partizán szövetségnek is. 0 1972-ben ment nyugdíjba, de nagyon is tevékeny nyugdíjasként él: a Gorkij Nyelviskolában gazdasági vezetőként dolgozik és a Vöröskereszt területi szervezetének csúcstitkára. „Most alakult egy új alapszervezetünk, Kossuth Zsuzsa nevét vette fel — úgy örülünk, mint amikor egy gyermek születik”. Büszke a fiára és az unokájára is, aki a Kossuth Katonai Főiskolán lép nagyanyja nyomdokaiba: felderítő tiszt lesz. Az elmúlt években soksok partizántalálkozón vett részt: kedves emlékek és ismerősök nevét sorolja. Kvetyinszkij, Usakov és Úszta Gyula: „ha Usztával találkozunk, akkor mindig megöleljük egymást”. Egy kedves epizódot mesél. A háború alatt részese volt annak az akciónak, amelynek az volt a célja, hogy Úszta G,yula ejtőernyős csoportja szerencsésen leszálljon. Kezdetben nem sikerült úgy. ahogy tervezték, ő később megbetegedett és már csak a felszabadulás után találkozott Úszta Gyulával, aki akkor egy gyűlés szónoka volt. Mikor megismerte, semmivel sem törődve odarohant hozzá és nagy örömmel így szólt: „Gyula, hát sikerült!” Mármint a leszállás. Azóta már sokszor találkoztak, és sokszor ismételték elégedetten újra és újra: „hát sikerült!” © Rendfokozata nem volt. Egyszerű összekötőként és felderítőként dolgozott. A szovjet hadseregtől Csapat- emlékérmet, majd Klement Gottvald emlékérmet, továbbá Fegyverrel a hazáért emlékérmet és több Vöröskereszt kitüntetést kapott. I imár me8- jgtSZStge érzi az el. télt éveket, de töretlen hittel és jókedvűen végzi munkáját. Egyetlen vágya: szeretne még egyszer találkozni az egykori partizánokkal. Kevesen voltak, és már egyre kevesebben élnek. Petra József Olvasni szemüveggel - mint a felnőttek. „Munka" után édes a pihenés. A kis rajzművésí E z az év a gyermekeké. Nekik, őértük nyilvánította az ENSZ az 1979-es esztendőt a gyermekek nemzetközi évének. Az idén a szokásosnál is több felajánlást tesznek vállalatok, intézmények, szocialista brigádok egy-egy létesítmény megépítésére, rendbehozatalára, játszóparkok kialakítására. Azoknak a gyerekeknek a megsegítésére pedig, akik a világ távolabbi részén laknak, éheznek, fáznak, és nem járhatnak iskolába, szolidaritási alapot hoztak létre. Többek között így — és még sok más módon — indult meg a segítés a világ több országában, a haladó gondolkodású emberek kezdeményezésére. Hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy kényelmes otthonban, szeretetben nőjenek fel, tanuljanak, egészségesen fejlődjenek, s ami a legfontosabb, békében éljenek. Laczó József felvételei élnie kell. Még alig látszottam ki a földből — talán nyolcesztendős lehettem —, egyszer szőrlabdát nyomott a kezembe. Tudta ő, nagyon jól tudta, hogy féktelen játszadozásommal csakhamar a nyakára hágok, vagy elvesztem Hát elvesztettem. Mentem ri- mánkodni, csináljon 1 még, olyan aranyos voll az a labda. Mondta, tartsak vele, és üljek le az ólajtó küszöbére, figyeljem meg, hogyan készíti. A vakaróvassal vé- gig-hosszig simogatta a tehenet, a fogak közül kiszedte a szőrszálakat. Amikor összejött egy labdáravaló, ujjai közé fogta, meg-meg- köpködte, és a két, ellentétes irányban mozgó tenyere között szemlátomást alakult a labda. Lelkemre kötötte, erre nagyon vigyázzak, mert többet nem csinál. Csakhamar ez is ebek harmin- cadjára jutott, de mert nagyon megkedveltem, egy szép napon hozzáláttam, hogy magam próbálkozzam meg vele. Ehhez bizony végig kellett vakarnom az egész nagy-nagy tehenet, mely majd kibújt a bőréből a gyönyörtől. Vittem megmutatni édesapámnak a magam készítette labdát. Hogy a sikerélményemre ráfeleljen, anyámat is odahívta: nicsak, milyen ügyes *•* a gyerek! fgy kaptam rá a tehén- pucolásra. A perjeirtásra a sors akkori napi parancsa késztetett, de azért a pacsirtáról szóló elbeszélés is — ha még a madarat is képes megölni, mit nem tesz a gyámoltalan tavaszárpával, mely se szállni, se menni nem tud. Szakadt rólunk a veríték, de nem tágítottunk, aznap végezni kellett a darab földdel — Anidrás bácsi megígérte, másnap miénk a borona, a kötéllel együtt, s akkor lássa, amikor a háta közepét. Nyomtuk a gombot, szinte szédelegve a hőségtől, meg a fáradtságtól, amikor Csák bácsi felrikkantott : — Jön már a segítség! Meg kellett nézni, honnan. Vilmány felől. Még messze volt a fogat, nem lehetett kivenni, ki ül a bakon, ki az a boldog ember. aki ilyen nagy dologidőben furikázhat, és olyan jó lovai vannak, még szaladni is bírnak, porzik az út a szekér után. Az öreg csakhamar nekidőlt a hámnak, azaz a kötélnek, és fanyalogva mordult: — Ezek is csak földet tudtak adni, lovat nem. — Gyengéden rápaskolt a felesége vállára. Szovjet katona ült a bakon, a pokróccal leterített ülésen egy kapitány. — Ezek meg minek állnak meg, mit akarnak? — kérdezte anyám. — Biztos megszomjaztak — vetette oda apám, alig nézve arra. Mindjárt az út mellett vitt a földünk. A két, jól táplált ló igen belejöhetett a szaládásba, kapált, futott volna tovább. A tiszt tekintete a két, igába fogott emberre tapadt. szomorúan ■ Csóvált a fején. A katona különös dolgot művelt. Leszállt és fogta ki a lovakat, pontosabban csak az egyiket. A gyeplőket szétválasztotta. Leakasztva az egyik hámfát, megfogta a vasát, és húzott a gyeplőn, A ló Csálték felé fordult. Gyite! Erre már apám is abbahagyta a munkát, s mivel jól tudott oroszul — két évet húzott le hadifogságban az első világháború idején —. megszólította: — Kudá? — Rabótat.y! — hangzott a szűkszavú válasz. Csák bácsiék annyira belefeledkeztek a vontatásba, semmit sem láttak az egészből, azt hitték, a köny_ nyű homokfutó már vala- . hol Garadnán jár. Ugyancsak, meglepődött, amikor egyszer csak ott áll mellette a ló. Rémülten meresztette szemét az állatra, melytől hirtelenjében a katonát nem is látta. Anyám elképedve jegyezte meg: — Legalább istenfélő ember volna! Bolondnak bolond a szerencséje. Édesapám praktikusabb szemszögből ítélte meg a dolgot: — Holnap is jöhetnének erre: Sajnálkozva tekintett bátyámra meg rám, a holnapi igásállatokra. András bácsi csak nézte- bámulta a pejt, mely kényesen kapkodta a fejét, lábával türelmetlenül toppantva, mintha sürgetné az öreget, térjen már észhez. Észhez tért végre. Elnyűtt kalapját menten a hóna alá kapta, és úgy meggörnyedt, mintha nyilallás állt volna a hasába. A katona ráförmedt. Az öreg apámat hívta segítségül, mert nem értett egy kukkot se oroszul: — Janikéin! Mit mondott ez az ember?! — Azt, hogy húzd ki magad, a kalapot pedig tedd a fejedre. — Értem már, értem. — Sovány, napszítta arcán felderült a mosoly. Kibontakozott a kötélből. A katona egy szót se szólt, munkához látott. Egybefogva a két kötelet, a hámfához erősítette. Az öreg már értette, mire megy a játék, s fennszó- val hálálkodott: — Magukat a jóisten hozta. elvtársak! Apám már ott állt mellettük, kéretlenül tolmács- kodva. A katona elmondta, ő is paraszt, éppen eleget boronáit ahhoz, hogy tudja: nehezék nélkül semmit sem ér az egész. Apám fordította: — Te, Andris, nehezék kellene a boronára. Csák bácsi felnevetett: — Itt vagyok én nehezéknek, legalább pihenek egy kicsit. Rákuporodott a boronára, inas kezével jól megfogó- zott. A katona nézte kicsit, aztán harsány hahotába fogott, és megrántotta a gyeplőt. Az első forduló után átkiáltott hozzánk, hogy a lelkét is kirázza, s valamelyik sihedernek nem volna-e kedve helyet cserélni vele. szívesebben vágná a per. jét. .Én jelentkeztem. Két, menetet kibírtam. Apámék- hoz érve, valósággal lerepültem róla. Ide a kapát, az még mindig joDb. Sehol nehezéknek való. Bátyám türelmesebb fajta, vele háromszor járta végig a hosz- szú földet a borona. Az öreg ugyancsak elkeseredett, hogy a hátra levő három forduló rávár, immár senki se fogja felmenteni. Mihelyt végzett, a katona rögtön leoldotta a kötelet, és hajtotta vissza a lovat a szekérhez — párja örvendezve nyihogott. Az öreg a szekérhez rohant. Megint- csak lekapta fejéről a kalapot, így akarván kifejezni tiszteletét a kapitánynak. A jó negyvenes férfi arcán keserű fintor jeleit meg, ■haragosan csóválta a fejét, de azért elfogadta az öreg kezét. Kinyúlva a kocsiból, kirántotta Andris bácsi kalapját hóna alól, és visszatette a fejére. Tört magyarsággal rászólt: — Nem lenni szolga, lenni ember! Andris bácsi egyébként önérzetes ember hírében állt a magafajtáia között. Pillanatig úgy tetszett, zokon vette a feddést, de csakhamar kihúzta magát, és így felelt: — Még csak most kezdek kiegyenesedni. Amikor a homokO futó elporzott Jótevőivel, Csák bácsinak bolondos kedvé támadt. Belehöm pörgött a porhanyóssá aprított földbe, és azt rikkantgatta. lesz olyan tavaszárpája, hogy csudájára jár az egész falu — a segítség áldása van rajta. Gulyás Mihály- ■ t.
