Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 T979. április 30., hétfő i r SOMLYÓ ZOLTÁN: A vörös május rőtszínű sugara benyilallt minden ajtón s ablakon, S elér a fénye elvtárs, a szívedbe, ha bárhol is lakói. Légy bányász, ki a föld méhibe turkál, vagy, miként Jézus vala egykor, ács: nem hallod-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! Nincs hátra út, csak egyenest előre! A föld kiadta legszebb májusát! A hant körül a megfogant vetésen bömböl a kórus át. Nincs rés közöttünk, eggyé lett a lelkű nem különül el rang, e tömlöcrács ... Halljátok-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! nk, A nagy folyók a szennyüket kihányják, a föld is így tett, szennyes volt nagyon. Ma tisztaságban áll minden virága e májusi napon. A munkás tette ezt kérges kezével, egy mozdulata: világroppanás... Hallgassátok, hogy dalol a sarokban a kalapács!... (1919.) Tóth-Máthé Miklós: i Az öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátolgató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltözködött. Viseltes nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma. A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb, nem bírta megállni, hogy évődve oda ne szóljon: — Papa, nem jönne segíteni ? Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát? A munkás nem erre a feleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, de hát az erőt kitől kapja ...? Azt nem tudunk vételezni, bátyám. — No, tudom én azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg már az én dolgom. — Csak tréfált a Béla — szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre, öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik. — Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem ... Pedig nem szeretem és ezt nézni... nem szoktam én az ilyesmihez... Nem voltam én soha olyan ember, nekem elhihetik ... Na, hol van már az a lapát! Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett Faluról való volt mind a kettő. Megértették. — Ott jöjjön be. azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson,, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt? Az öreg csak bólintott. Végigsimítotla vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta jó erősen, és be- leszalajtotta a földbe. — Jó szaga van ennek — mondta, és nagy ívben dobta fel oldalra. — Tavaszi szaga. Meg jó is ez a föld. Zsíros, jói táplált. Megterem ebben akármi. — Papa! — Egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. — Hol a csudába van már? Hallja! Jöjjön fel ebédelni! Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csalt miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangon visszaszólt. — Ne kiabálj te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom, van! Majd megyek, ha fáj- ront lesz! No nézzék már — fordult megbotránkozva á többiekhez —, a menyem képes lenne hazaráncigálni a munkából. Hát ki hallott már ilyet... ! Az emberek nevettek, és ahogy az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Könnyebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt I Megszületett: 1919. május elsejére. Vörös molinóból g* szabták, s a gondoW san rajzolt betűket aranyos festékkel festették ki rajta: \ 19. KISALFÖLDI VÖRÖS EZRED GYŐR, GYÁRVÁROS 1919. MÁJUS 1. A gyárvárosi lányok, asszonyok kigondolták, hogy úgy lesz az jó, ha minél többen rajta hagyják a kezük nyomát. Hímeznek rá vörös selyem- szalagot, amelyet fölül, a zászlórúd hegyén csokorba lehet kötni, s minden katonának, ha csak ránéz, eszébe jutnak az otthoniak. Aranyfonállal szegték be a szalagot, azzal hímezték ki a szöveget is: Nem lesz a töke úr mi- rajtunk. Pelyhénére az ő betű jutott. Még azt sem egyedül hímezte, mert a kislánya, Rozika, addig rimánkodött, míg rábízta az ő betű két vesszőjét. Május elsején, az ünnepi felvonuláson a katonák már az új, felszalagozott zászlóval meneteltek a Czi- ráky térre. Nemcsak a zászló volt új, a toborzó nóta is; visszhangzottak tőle a szűk győri utcák. Érződik is rajta: maszülött katonanóta, melyet nem csiszolt még ki a használat: Állj be testvér katonának, itt a helyed közöttünk. Tulipánt és piros rózsát, a kalapodra tűzünk. Gyertek közénk, nem siratnak majd a győri lányok; dicsőség lesz, ha a Vörös Hadseregbe beálltok! Alkonyaikor idegen repülők jöttek, és gépfegyverrel lőtték a várost. Nem sokkal később elterjedt a dermesztő hír: a komáromi hídfőhöz felvonult munkás- zászlóaljakat kelepcébe csalták, s lemészárolták a cseh fehérek. Pelyhe György, a Rozika nagybátyja, éjfél körül érkezett haza, lucskosan, fülig sárosán. Nagykabátját a hídon hagyta, mikor a gyilkos gépfegyvertűz elől a Dunába ugrott. Csúnyán átfázott reggel óta, egész nap vizes ruhában; szidta, átkozta a fehér cseheket, s mihelyt kiheverte a náthát, beöltözött vöröskatonának. Ezekben a napokban kezdődtek a sorozások városszerte. Az ágyúgyáriak bejelentették, hogy nem tartanak igényt a hadiüzemnek kijáró mentesítésre. Az olajgyár termelési biztosa Ponciustól Pilátusig szaladozott: nem lehet így dolgozni, ha a munkásság javát elviszik katonának. Végül is tíz felmentésre kapott engedélyt. Épp a fogadalomtételre készülődtek a besorozottak a selyemszalagos vörös zászló előtt, amikor a termelési biztos visszaérkezett a papírral. Tartott a civakodás- tól, hiszen ötvenketten váltak be és csak tíz kaphatott felmentést, hát politikusán kezdte: — Elvtársak, lépjenek ki azok a nagycsaládosok, öt gyereken felül, aikik felmentést kérnek! Valaki a sor közepén előremozdult. De aztán visszalépett az is. Másodszorra már azzal szólította fel őket a termelési biztos: bárki kérheti a felmentését, akinek családja van. Semmi mozgás. — Elvtársak, az egyedülállók is kérhetik!... Nem mozdul senki. — Hagyja már őket, elvtárs, hát dolgozunk mink — sírta el magát a nézelödők közt egy fiatalasszony. Pelyhe Rozika kikísérte a nagybátyját az állomásra, a katonavonathoz. A zászló miatt is, mert a zászlót még egyszer látni akarta, induláskor. Mondani nem mondta akkor Gyuri bátyjának, de később eszébe jutott, hátha nem is tud róla, és megírta neki: a selyemszalagon az ő betű a Pelyhe család keze munkája, s azon is a két vessző az övé, Rozikáé. A zászló először Hajmás- kérre kísérte el a győri újoncokat. Rövid kiképzés utón onnan indultak tovább, egyenesen az északi frontra. Kegyetlen háború dúlt; véresebb, mint az addigiak. A fehérek nem csupán győzni akartak; ők tűzre szántak minden vörös zászlót és halálra minden vöröskatonát. Fegyverszünetet kértek, s akkor robbantották fel a hidat; szűk kis szobákba zsúfolták ösz- sze a foglyokat és kézigránátot dobáltak közéjük. Azt vallották: vörösök ellen nem kötelező a nemzetközi jog. A győriek a Bükk borzas csúcsai közt bontották ki a zászlójukat, és az elkövetkező hetekben sok-sok főutcán hordozták végig, mindig csak előre, a fehér csehek nyomában. Bélapátfalva — Szilvásvárad — Bánréve — Sajó- kaza — Rudabánya — Szilice — Krasznahorka — Rozsnyó, ezen az útvonalon sokan megörültek a selyemszalagos vörös zászlónak. Sokan elolvasták rajta a gyárvárosi asszonyok aranyos hímzését. Rozsnyón valóságos népünnepély fogadta a győri ezredet. min— .imrini nini winr --------------------rrír—nwr
